Emlékezés egy márciusi éjfélre
Dátum: 2010. április 23. 12:22Műfaj: EgyébCimkék: egyéb, egyperces |  |
Megtörtént eset. Nem is olyan rég. Lehet, hogy zavaros blablabla...., de ez csak egy része annak, amivel a felfoghatatlant szeretném feldolgozni. Semmi több.
Nem tudom, már nem számolom. Ritkán jut bármi is eszembe mostanság, mégis túl nagy forgalmat bonyolítanak le a gondolatok az agyamban. Bent ragadtak már, és nem akarnak félreállni. Ott keringenek, feledésbe merülnek. Néha vissza tudok nyomni/lökni néhányat a hátsó pályákra, de már nem bírom sokáig. A fej elnehezül, minden más kiesik a kézből, és minden marad, hogy ül és ír és levegőt vesz és feláll és leül megint és ír. Nem töpreng, gondolkodik, mert a szavak kiugranak a szádból, mert már megroppantak a megért gondolatok, és csak ennyi kellett. A szavak, amelyek megfojtanak, amelyek az uralmuk alá vonnak, utat követelnek maguknak. De vajon van-e elég szó arra, ha valami olyat szeretnék leírni, ami felfoghatatlan?
Születés és halál. Halál és újjászületés. Bla bla bla… azt mondják, ez az élet természetes része. Még az irdalom tankönyvemben az elemzéseknél is annyiszor olvastam ezt, hogy az író éppen mit is gondol erről, miért is írja ezt, ez a metafora ezt meg azt jelöli. De mi van akkor, ha az agyadnak ezt az elvileg természetes folyamatot a saját életedre/életedbe kell beprogramoznia? Nem olyan könnyű újratelepíteni azt az operációs rendszert. Az eddigi békés hétköznapok cselekedetei, mozzanatai békésen lengedeznek körülötted. Megfogyatkozva. Ez már nem ugyanaz az élet, pedig az idő megy tovább, csak már egy bizonyos személy nélkül. Akitől a neved kaptad, aki ott volt melletted, és láthatatlanul is, de fogta a kezed, és segíteni próbált neked. Mindig. Minden helyzetben. Még ha nem is értetted meg akkor. Ott. Azonnal. Rögvest.
Ez a személy meghalt. Vicces az emberi test és a működése és a Sors az összes kiszámíthatatlanságával együtt. Egyik pillanatban még itt, látod és hallod, ahogy beszél, bejön a szobádba, majd kimegy. És csak hallod, ahogy zuhan a test, és látod, ahogy lilul a test, és ahogy a vér, az éltető nedű áramlik kifele a testből. Az agy sokkot kap, az idő megfeszül és az agy, a lélek, az elme nem veszi be, amit lát. Olyan, mintha álmodnál. Pedig a tévében tovább sugározzák a péntek esti filmet. Mások buliznak, vagy buszra várnak. Te pedig arra, hogy érjen ki a mentő. A lábad nyílegyenes, merev, engedelmeskedik az agyadnak, habár nem akarja fölfogni, hogy miért is kell kimennie az utcára, nem akarja elfogadni a tényt, hogy le kell mennie a lépcsőn, át kell lépnie a liluló és vérző test felett. Még halkan bocsánatot is kérsz tőle… Majd kint várod, hogy villogjon fel a szín az utca elején, megszeppenve mutatod az utat a mentősöknek, hogy merre, és csak sétálsz odakint a kertben, a hideg, tavaszias levegőben, és szavakat mormolsz magad elé, mert amíg beszélsz, nem remeg a tested, és érzed azt, hogy összeesnél legszívesebben. A konyhában ülsz, a combod remeg, magától pattog, mint egy labda, és várod, hogy valami bíztatót mondjanak. Majd meghallod a szavakat, nem amiket elképzeltél, a sokknak ez már túl sok: Tudja, az a helyzet, hogy túl sokáig volt ilyen állapotban…. És jön feléd, aki az életet adta neked, és sírásra hajló szemmel mondja, hogy Zsófi, légy erős… és te csak felkiáltasz, mint egy vadállat, mikor üvölt, hogy Neeeeeeeem, de a könny nem csordul, a sokk, a tény földön túli ereje mindent kitöröl belőled, és a szavak, hogy légy erős, készülj fel, mert apa… élettelenül pattognak vissza a koponyádról. És egyre csak hallod a lélegeztető gép monoton pumpálását. Hallod azt a hangot, amiről tudod, hogy soha nem akarod újra hallani, soha soha soha többé. A percek csak telnek. Negyed majd fél óra. Majd óra. Eszedbe jut, hogy fent még megy a tévé. Hogy nemrég még egy filmet néztél. Kiszárad a szád, innod kell. Ötszöri próbálkozás, és a készülődés, tanakodás, hogyan vigyék ki a mentőautóba. Kint sétálsz újra, és mormogod a szavakat, mintha beszélnél valakihez. Majd látod, hogy végül kihozzák nagy nehezen. Beteszik a mentőautóba, a bőre színe visszanyerte eredeti színét, a pulzusa gyors, de jó. Jó jel. És pár órával később, mikor a rossz hír megérkezik, újra jön a sokkhatás: Apa már nem jön többet haza… Az elemi sokk feszíti ki a tested. Nem tudod hirtelen, hogy ez mit jelent. Az agyad ízlelgeti a szavakat, majd visszaköpi őket. Nem tetszenek neki. Átölelnek, majd mondják, hogy ülj le. Odatántorogsz a háromszemélyes kanapéhoz, és arra tudsz csak gondolni, hogy pár órával ezelőtt még ő ült itt, feküdt itt.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 5 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Sinka Zsófia (#19194) | 2010. április 26. 22:07 |
Igen. Szerencsére a barátaim mindig itt vannak, a családon mellett, úgyhogy... :) u.i.: semmi baj ;] igen, mint Korea *.* igen, most fogok érettségizni, és reménykedem abban, hogy felvesznek koreai szakra :3 | |
Válasz Florance hozzászólására (#19193). |
|
2. Sinka Zsófia (#19192) | 2010. április 26. 21:06 |
Szia Florance :) ~ igen, összetartunk, nem esünk szét, de olyan fura...=( úgy fogom fel, mintha csak elutazott volna, így még mindig jelen időben beszélek róla, és mikor említem, át se fut a fejemen, hogy már nincs itt... u.i.: uhh és, ha szabad kérdeznem, Ázsia melyik részén élsz? :) | |
Válasz Florance hozzászólására (#19190). |
|
3. Nem Tom (#19186) | 2010. április 26. 18:43 |
Nem irigyellek, én is most megyek vacsorázni a Moszkva térre. Ma babgulyást osztanak úgy, mint tegnap. De, én itthon vagyok, és még így is magyar. Tamás | |
Válasz Florance hozzászólására (#19184). |
|
4. Nem Tom (#19182) | 2010. április 26. 16:31 |
Van rendes moderáció! | |
Válasz Florance hozzászólására (#19171). |
|
5. Nem Tom (#19168) | 2010. április 26. 05:42 |
Szia, Már megint a régi nóta, nehogy már valaki hozzád is szólhasson. Akkor mi a fenének írsz? Tamás | |
Válasz Florance hozzászólására (#19146). |
|
