vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Gyászom sóhaja

Műfaj: NovellaCimkék: barátság, gyász, halál

A legszörnyűbb dolog a világon, mikor elveszítünk valakit... Valaki olyat, akit nagyon szerettünk, és a hiányt semmivel sem tudjuk pótolni............

     Sötét, októberi délután volt. A Nap szomorúan bújt meg a szürke felhőtakaró mögött, elrejtvén minden csepp sugarát a feketébe burkolózott tömeg elől. A virágok émelyítő illatát arcomba fújta a vérfagyasztóan hideg szél, ami az egész lényemet reszketésre késztette. Kicsit szorosabbra húztam magamon a fekete szövetkabátom, és közelebb húzódtam a mellettem állóhoz. Rajta is éreztem a fájdalmat, a veszteséget, de nem szóltam semmit, csak álltam ott sziklaszilárdan és hagytam, hogy körülöleljen a fekete csönd. A fekete, lelket nyomorító csönd, melyet a pap hangja tört meg végre:       „Kísérjük el testvérünket az utolsó útjára!”Az emberek lassú léptekkel követték a koporsóval elöl haladó férfiakat, mikor megláttam Őt.Az alváshiánytól véraláfutásos szemei keserű könnyeket hullattak a temető kavicsos talajára, a hidegtől reszkető kezében egy telesírt zsebkendőt gyűrögetett és le sem vette tekintetét az előtte haladókról. Szerettem volna mellette sétálni, szerettem volna megszorítani a kezét, jelezve, hogy itt vagyok, és én nem megyek sehova. Hogy egy örök, biztos pont vagyok az életében és bármi történjék, én mindig ott leszek neki. De nem tehettem, a családjával kellett lennie. Végig mögötte haladtam, ahogy ő is nyolc éven keresztül folyton mögöttem állt csendben, s ha eluralkodott rajtam a pánik, a halálvágy, a magány azonnal mellettem termett és akármit megtett volna azért, hogy elfásult lelkemnek jobb legyen. Akkor hátrapillantott, észrevett, s bólintással tudatta „köszönöm, hogy itt vagy”.
      Igen, ő az én egyetlen, pótolhatatlan barátom, lelki társam, akiért bármit bármikor feláldoznék. Az ő édesapjától vettünk aznap búcsút.Szerettem, szeretem őket. Az egész családot, akik mindig jók voltak hozzám, akik olyan sokszor befogadtak az otthonukba, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. S most…most csak állok, hallgatom a feltörekvő zokogást, látom a szenvedést, s érzem a mérhetetlen fájdalmat.Tehetetlennek és önzőnek érzem magam. Borzalmas, hogy nem tehetek semmit, hogy nem pörgethetem vissza az időt a baleset napjára, hogy nem tudok olyat mondani, amitől könnyebb lenne elviselni…És borzalmas, hogy felszínre tör bennem az önző gondolat: „ Az én édesapám a tömeg mögött várakozik rám, és ezért hálás vagyok.” Én képtelen lennék feldolgozni, s ez, amiért ennyire féltem Őt. Hiszen Ő ugyanolyan, mint én. A lelkem egy darabja és egy másik testbe zárva. A szertartás végén nem bírtam megmozdulni. Bámultam a koszorúkkal elhalmozott sírt, s nem hittem el, hogy egy szerettem nyugszik benne. Nem tudtam, nem akartam hinni! Csak azt szerettem volna, hogy felébredjünk ebből a rémséges álomból, a feleség visszakapja a férjét, az anya a fiát és a lány, akit a világon a legjobban szeretek az édesapját.
Végül nem bírtam tovább, elindultam. Nem mertem odamenni hozzá, mit mondhatnék? Tudtam, hogy most egymást kell vigasztalniuk, egyelőre rám nincs szükség. Sírva indultam vissza a kavicsos úton, nem akartam otthagyni. Nem akartam nélküle eltölteni egy percet sem… Annyira vigyázni akartam rá. S akkor valaki utolért. Megfordultam, és Ő a nyakamba borult. Csak szorított, mintha soha nem akarna elengedni, s én öleltem, mintha soha nem öleltem volna még….




Tóth Lívia

2009-10-13

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.


1. Zseva   (#25697)

2012. szeptember 25. 21:40

A legtöbb, amit tehettél!

 


Szavazás

Beérkezett szavazatok száma erre a cikkre: 1 db

A szavazatok átlaga: 3

Ha belépsz, tudsz szavazni.