Gyilkosok ideje
Dátum: 2008. április 02. 08:34Műfaj: SzakirodalomCimkék: történelem, bűnügy, média |  |
„Íme, eljött a gyilkosok ideje” – írta 1872-ben az Illuminációk egyik prózaversében Arthur Rimbaud. Pedig akkor hol volt még az a világ, amelyben nemhogy a gonosztevők nevét nem akarták eltörölni a közemlékezetből, mint az ókori Hellászban Hérosztratoszét.
Gyilkosok, merénylők páváskodhattak újságcímlapokon, hiradó-főcímekben. Az 1968-as évek egyik árnyoldala volt ez, és az akkori bűnösök közül többen még éveket, évtizedeket élhettek e világban, sőt, olyan is akad, aki a 40. évfordulót is megérte – még ha lakat alatt is – egyfajta sötét sztárkultusz részeseként.
Itt volt mindjárt Albert DeSalvo, a „bostoni fojtogató”, aki 1968-ban szerencsére már csak a moziban tartotta rettegésben a nőket, Tony Curtis kitűnő alakításának köszönhetően. A rém 1962. júniusa és 1964 januárja között 13 magányos nőt erőszakolt és fojtott meg; a legfiatalabb
Josef Erwin Bachmann áldozatának hírneve túlélte az övét, igaz, ő nem találomra gyilkolt, mint állítólag DeSalvo. A nyugat-berlini névjegyzékből kereste ki a német diákmozgalom vezérének, Rudi Dutschkének a címét. Korábban soha nem találkozott az általa „mocskos kommunista disznónak” nevezett egykori teológus-hallgatóval, és amikor 1968. április 11-én, nagypénteken meglátta az utcán, megkérdezte, hogy tényleg hozzá van-e szerencséje, majd lőtt. (Az eset kísértetiesen hasonlít John Lennon megöléséhez). A merénylet után Bachmann egy maréknyi altatót vett be, de még kábult állapotban is tüzet nyitott az őt elfogni érkező rendőrökre. Dutschke túlélte a merényletet, de súlyos fejsérülése miatt újra kellett tanulnia beszélni, és hátralévő éveiben pszichés zavarokkal küzdött. 1979-ben a régi seb okozta rosszullét miatt fulladt bele a fürdőkádjában a dániai Aarhusban. Merénylőjének azonban megbocsátott, még leveleztek is az időközben bebörtönzött Bachmannal. A neonáci eszméktől elvakított, egyes források szerint foglalkozására nézve szobafestő (!) fiatalember azonban képtelen volt feldolgozni az esetet: 1970. február 25-re virradóra cellájában felakasztotta magát.
Bachmann híre alighanem el sem jutott az Egyesült Államokba, mert akkor már egy hete gyászolták az 1968. április 4-i memphisi merényletben megölt Martin Luther Kinget, és a gyilkosság igazolni látszott a radikális polgárjogi harcosokat, mindenekelőtt a Fekete Párducokat, hogy a King-féle erőszakmentes harc nem járható út. A tettest (?) azonban csak két hónappal később, június 8-án (különös egybeesés: két nappal a szintén merénylet áldozatául esett Robert Kennedy halála után) fogták el a londoni Heathrow repülőtéren: egy missouri börtönből szökött fegyencben, bizonyos James Earl Ray-ben azonosították a gyilkost, aki 1969. márciusában be is vallotta tettét – aztán hátralévő életében mindent megpróbált az ellenkezőjének bizonyítására. A 99 évre ítélt Ray először azt állította, hogy részt vett egy összeesküvésben fivérével és egy „Raoul” nevű férfival, de ő nem lőtte le King tiszteletest. Miután 1977 júniusában hat társával együtt megszökött a Tennessee állambeli Petros börtönéből, elfogása után egy képviselőházi bizottság előtt megerősítette: nem ő King gyilkosa. És bár a polgárjogi vezető családja is meg volt győződve arról, hogy nem Ray az elkövető, ők is csupán annyit értek el, hogy polgári pert indítottak ama vendéglőtulajdonos ellen, akinek helységéből a gyilkos lövéseket leadták. Ray végül 1998-ban természetes halállal halt meg börtönében, King valódi gyilkosa azonban ugyanúgy rejtély marad, mint John F. Kennedyé…
Robert Kennedyé-nek, Sirhan Bishara Sirhannak viszont nem volt ideje elmenekülnie. Amikor jeruzsálemi arab keresztény fiatalembert leteperték a merénylet után a Los Angeles-i Ambassador Hotel konyhájának folyosóján és letartóztatták, azt állította: nem emlékszik semmire. Kilenc hónappal később viszont már azt mondta a bíróságnak, hogy „20 éve fontolgatja” a merényletet (Az elkövetés idején 24 volt…). Az azonban tény, hogy, mint naplóiból kiderült, már az 1967-es „hat napos” izraeli-arab háború óta naponta leírta: „RFK-nak meg kell halnia”, Izrael támogatása miatt. Természetesen az ő esetében is felmerült és fel merül ma is, hogy ő csupán eszköz volt „magasabb” megbízók kezében, akiket megrémített az ifjabb Kennedy-fivér óriási népszerűsége, különösen azok körében, akik ellenezték a vietnami háborút. Végül, hála a kaliforniai törvények megváltozásának, Sirhan halálbüntetését életfogytiglanra változtatták. Azóta 13-szor folyamodott feltételes szabadlábra helyezésért, de ezt mindannyiszor visszautasították. 1990-ben aztán a gyilkos előjött azzal az elmélettel, hogy agymosást hajtottak végre rajta….A véres helyszín utolsó maradványai 2008 első napjaiban ítéltettek lebontásra, amikor a Los Angeles-i iskolakörzet, pert nyerve egy helyi történelem-őrző társaság ellen, érvényesíthette telekvásárlási jogát és a szálloda helyén egy 4000 diák befogadására alkalmas campus felépítéséről döntött.
Valerie Solanasra úgy emlékszik a világ, mint „az őrült nőre, aki meg akarta ölni Andy Warholt”. Holott a tragikus sorsú nő írói tevékenysége fontos adalék a kor radikális feminista mozgalmaihoz. Valerie-t gyermekkorában apja erőszakolta meg, 15 éves korában hajléktalan volt, később mégis sikerült egyetemet végeznie és pszichológusi diplomát szerzett. Sokáig koldulásból és prostitúcióból élt. 1966-ban érkezett meg a New York-i Greenwich Village-be, a művészek és csodabogarak negyedébe és írta meg az Up Your Ass (Fel a seggedet!) című darabot egy férfigyűlölő kurváról. Egy évvel később találkozott Warhollal, akit megkért, hogy legyen darabja bemutatójának a producere. Andy elkérte a darabot, de mivel az ő filmjei is állandóan a cenzúrával játszottak, túl veszélyesnek ítélte Solanas írását és soha nem adta neki vissza a kéziratot. Viszonzásul azonban szerepet ajánlott neki az I, A Man (Én, egy férfi) című filmjében, amelyben Valerie folyamatosan megalázza partnerét, Tom Bakert. Ugyanebben az időben írta meg és adta ki Solanas a SCUM Manifestót, a soha ki nem bontott rövidítés állítólag azt jelenti: Society for Cutting Up Men (Társaság a férfiak feldarabolására) és ezzel számos hívet szerzett magának a feministák között. Valerie azonban visszakövetelte kéziratát, Warhol megpróbált vele egyezkedni, de saját emlékiratai szerint Solanas olyan erőszakos volt, hogy végül úgy döntött: lerázza a nőt. 1968. június 3-án Valerie fegyverrel érkezett Warhol műhelyébe, a Factory-ba, háromszor rálőtt a művészre, megsebesítette menedzserét, valamint egy társaságában lévő műkritikust. Solanas a helyszínről megszökött, de még aznap feladta magát és tettét azzal indokolta, hogy Warhol „túlságosan rátelepedett”. Végül három évi börtönre ítélték. Ügye jó muníció volt a feministák számára, kiszabadulásakor a mozgalom mártírjaként ünnepelték. Néhány évig még zaklatta telefonon Warholt, majd 1977-ben interjút adott a Village Voice-nak, amelyben kifejtette: a SCUM egyetlen szavát sem szabad komolyan venni. Innentől kezdve homályba merült élete, többször kezelték elmegyógyintézetben, majd 1988-ban, 52 éves korában tüdőtágulásban meghalt, egy évvel túlélve áldozatát.
Warhol kezdetben remek önreklámnak tekintette sebesülését, félakt fotót is publikált magáról, a merénylet következményeit azonban élete végéig viselte: fűzőt kellett hordania, hogy a sebek ki ne fakadjanak. 1990-ban John Cale és Lou Reed, Warhol Velvet Undergroundjának alapítói belevették a történetet a Songs For Drella című emléklemezbe (I Believe), és az esetről film is készült 1996-ban I Shat Andy Warhol címmel, amelyben Valerie Solanast Lili Taylor személyesítette meg.
Charles Manson feltűnése óta az Isten sem mossa le a rock-zenéről a sátánizmus vádját, a „hivatásos ördögűzők” nagy örömére. A többszörösen elítélt Manson börtönben tanult meg gitározni egy híres bankrablótól, és amikor 1967-ben 10 év után szabadult, a San Franciscói Haight-Ashbury-n telepedett le – ott, ahol a leghíresebb hippi-kommunák tanyát vertek, köztük a Grateful Dead együttesé. Itt alakult ki a főleg nőkből álló Család, amely Mansont egyfajta spirituális guruként tisztelte és követte. Egy évvel később az egész társaság Dennis Wilsonra, a Beach Boys együttes hollywoodi házába vette be magát, miután a zenész felvette a Család két autóstoppos nőtagját és az orgiák közepette Manson több felvételt is készített Wilson stúdiójában. Novemberben már a kaliforniai Halál Völgyében volt a Család tábora és a Beatles-rajongó Manson itt hallotta először a White Album legdurvább dalát, a Helter Skeltert (Zűrzavar). Később azt vallotta, hogy ez a dal egyenesen a Családnak szólt, hogy az Egyesült Államokat hamarosan maga alá temető faji háborúban nekik kell megmenteniük, majd uralkodniuk az új rend felett. A fő célpontok közé tartoztak a Los Angeles környéki luxusnegyedek gazdag fehér lakói. E vízió következménye volt a nyolc hónapos terhes Sharon Tate színésznő, Roman Polanski lengyel filmrendező felesége és barátainak lemészárlása Bel-Air-ben 1969. augusztus 8-án, másnap pedig a Család Leno LaBianca szupermarket-tulajdonossal és feleségével végeztek vadállati kegyetlenséggel. Mindkét esetben vérrel írták a falra és a jégszekrény falára: „Helter Skelter”. Mansont és öldöklő angyalait október közepén tartóztatták le. A három évig húzódó perben öt halálos ítéletet hoztak, köztük Manson ellen, de mindegyiket életfogytiglanra változtatták 1972-ben. Addigra azonban már valóságos ellenkulturális ikon lett belőle: 1970 márciusában önálló albuma jelent meg, LIE címmel, júniusban pedig a Rolling Stone magazinban lett belőle címlap-sztori. Itt is, későbbi interjúiban is egyfajta „világmegváltó váteszként” viselkedett, aki különböző távoli dimenziókkal áll kapcsolatban. Dalai alakjai azóta is rendre feltűnnek a rock-műfajban, a Guns’n’Roses feldolgozásától Marilyn Manson figurájáig. Több dokumentum- és játékfilm is készült róla, a Család ihlette John Moran The Manson Family című operáját és Stephen Sondheim Gyilkosok című musicaljének egyes figuráit is. Még a South Park egyik epidójába is bekerült, mint a 06660. számú elítélt – utalva a Nagy Fenevad számára, a 666-ra. Ma már honlapja van, ahol verseit, rajzait és dalait is közzéteszi. Az elsősorban külsejével hódító Sharon Tate-re, aki után egyetlen jelentős film, Polanski A vámpírok bálja maradt, már alig emlékszik valaki.
Benjamín Mendoza y Amor Flores bolíviai szürrealista festő neve nem sokat mond ma már, az ő „hírneve” pillanatnyi volt, és akkor sem művészi munkássága miatt: ő volt az, aki 1970. november 27-én a manilai repülőtéren papnak öltözve megpróbálta leszúrni a Fülöp-szigeteki apostoli látogatásra érkező VI. Pál pápát, hogy bosszút álljon „képmutatásáért”. Mendozát elfogták, bebörtönözték, majd hazatoloncolták Bolíviába, ahol nyoma veszett. „Követője”, Mehmet Ali Agca, II. János Pál pápa támadója sokkal „szerencsésebb” volt a médiával, amely még a vatikáni merénylet után negyedszázaddal is vevő volt a török „Messiás”, Mehmet Ali Agca zagyvaságaira.
A hírnév és nem a politika motiválta Arthur Bremert, aki 1972. május 15-én a Maryland állambeli Laurelben merényletet kísérelt meg a fajgyűlölő nézeteiről hírhedt George Wallace Alabamai kormányzó ellen, aki 1968-tól négy alkalommal próbált az Egyesült Államok elnöke lett a szélsőséges Amerikai Függetlenségi Párt jelöltjeként. Bremer „jobb híján” lőtt rá Wallace-ra, mivel valójában Richard M. Nixon elnökre pályázott. Az alabami kormányzó túlélte a merényletet, de élete végéig tolókocsiba került. Bremert 53 évi börtönre ítélték, 2007-ben feltételesen szabadlábra helyezték, és alig egy évvel letartóztatása után megírta emlékiratait Egy gyilkos naplója címmel. Ez a könyv adta az ihletett Paul Schradernek a Taxisofőr című Scorsese-film forgatókönyvéhez. És a lavina tovább görgött: 1981. március 30-án egy később elmebetegnek nyilvánított fiatalember, John Hinckley jr., hogy a Taxisofőr tinikurváját alakító Jodie Fosternek imponáljon, Ronald Reagan elnököt próbálta lelőni Washingtonban. Azt a Reagant, aki 1968-69-ben Kalifornia kormányzója és a berkeley diáklázadás eltiprója volt. Később Hinckley-ről az is kiderült, hogy a merénylethez a Scorsese-filmen kívül JFK feltételezett gyilkosának, Lee Harvey Oswaldnak az életét tanulmányozta.
Manson családjához tartozott az a nő, aki 1975. szeptember 5-én merényletet kísérlet meg Sacramentóban Gerald Ford elnök ellen. Lynette Gromme-t életfogytiglanra ítélték, azóta is börtönben van. Ugyanakkor 32 év után 2007. utolsó napján visszanyerte szabadságát Sarah Gene Moore, aki 17 nappal Gromme után San Franciscóban próbálta eltenni láb alól a Richard M. Nixon kényszerű lemondása után alelnökből a Fehér Ház urává avanzsált Fordot. Az elnököt egy Oliver Sipple nevű hadirokkant volt tengerészgyalogos mentette meg, mert elkapta a 12 méterről tüzelő nő karját és lövése nem talált. Moore 45 éves korában, öt válással a háta mögött a friscói ellenkultúra szélsőséges vonalának egyik vezető egyénisége volt: közeláll a Szimbiózus Felszabadító Hadsereghez, amely 1974-ben elrabolta Patty Hearstöt, a sajtómágnás Randolph Hears lányát. Közben azonban titokban az FBI informátora volt. A rendőrség a merénylet előtt négy hónappal szakította meg vele a kapcsolatot. Tíz évvel később Sarah Jane egy interjúban elmondta: azért lőtt az elnökre, mert úgy érezte, hogy így is, úgy is, meg kell halnia. Vagy társai ölik meg bosszúból, vagy az FBI, hogy ne tudjon beszélni belső dolgaikról. Gondolta, ha meg kell halnia, ne menjen el egyedül. Esetét 1999-ben a CIA is tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy Moore „a nagyon nyugtalan társadalmi és politikai körülményeknek esett áldozatul”….
"Egy senki voltam, míg meg nem öltem a Földön élő legnagyobb +valakit+" - Mark David Chapman szavai ezek. Azé a férfié, aki 1980. december 8-án megölte manhattani háza előtt John Lennont, 68 egyik legnagyobb hősét. E szavakból most film lett. Andrew Piddington dokumentum-játékfilmet készített John Lennon meggyilkolása (The Killing of John Lennon) címmel, amelyben a 20. századi kultúra és humanista mozgalmak egyik legnagyobb hatású egyéniségének élete és halála pereg újra - gyilkosainak szavain keresztül. A rendező ugyanis, Chapman néhány valóságos hangfelvételét is felhasználva, de szerepét a fiatal Jonas Ball-lal eljátszatva, arra volt kíváncsi: mi játszódhatott le a gyilkos agyában, hogy végrehajtsa szörnyű tettét. Maga Lennon szinte soha nem jelenik meg a filmben, legfeljebb néhány homályos, árnyékos képen, de feltűnik a Dakota House előtti járdának az a pontja, ahol a végzetes lövéseket kapta. Közben felbukkannak jelenetek különböző, New York-ról és mentális zavarokról szóló híres filmekből, köztük a Taxisofőrből és A dühöngő bikából, mialatt folyik a nyomozás arról a beteges viszonyról, amely az ismeretlen rajongó és "hőse" között alakult ki. Ez akár kockázatos vádirat is lehet a nagyvárosi magány és a tömegkultúra közötti kapcsolatról. A film kijátssza azt a közismert tényt, hogy a gyilkos megszállottja volt J.D. Salinger Zabhegyezőjének és azonosította magát a regény kallódó főhősével, de az is hangsúlyosan szerepel benne, hogy Chapman haragudott Lennonra, mert képmutatónak tartotta.
Az amerikai kritika alaposan lehúzta a filmet, ugyanakkor egyértelműen magasztalta Jonas Ball megdöbbentően hiteles alakítását és nagy jövőt jósolt neki. Kérdés azonban, hogy ez a szerep nem teszi-e tönkre a fiatal színész imázsát, tekintettel arra, hogy John Lennont ma is százmilliók imádják és átkozzák gyilkosát.
