Gyilkos szentek - Interjú Petriczky Emesével
Dátum: 2008. május 18. 12:26Műfaj: PrózaCimkék: interjú, élet, irodalom, metafizika, filozófia, hit, érzések, elmélkedés, írásművészet |  |
Gyilkos szentek - \\\"Ál-interjú\\\" az írásról mint a valóság és a művészi képzelőerő közötti kapcsolati eszközrendszerről, ennek metafizikai rétegeiről, szimbolikus értelmezési módjairól.
Gyilkos szentek – Interjú Petriczky Emesével
Lászlóffy Barnabás: Előző műsorunkban az isteniségről és a jóságról esett szó, Medve Ilona legújabb, Szózatok a bárányhoz című novelláskötetére reflektálva. Mai adásunkban a valóság és a fikció viszonyát, pólusait, ellenpólusait vizsgáljuk. Vendégünk Petriczky Emese, aki legutóbb megjelent, Kétfajta szent című krimi-paródiájával, hogy úgy mondjuk, eléggé a kritikák kereszttüzébe került.
Petriczky Emese - nevet: Jó napot!
Lászlóffy Barnabás: Rögtön az első kérdésem az lenne, hogy miért ez a címe a könyvnek?
Petriczky Emese: Nos, a regény egyfajta zárt laikus közösségben játszódik, ahol többfajta morál, többfajta egyén, és az ezekhez kapcsolódó szabályrendszer jelenik meg egy eszmén belül. A könyv úgy indul, hogy megismerjük ennek a közösségnek a mindennapjait, bepillantást nyerünk a vacsorákba, a közös munkába, hogy ez az eszme minél szélesebb réteghez jusson el, és ezáltal kiteljesedjék, ezenkívül a felszínen, és, hangsúlyozom, csakis a felszínen megismerjük ezeknek az embereknek a külvilággal szemben támasztott elvárásait. A regényem főhőseiként választott család is ennek az eszmének, ennek a közösségi tudatnak szenteli az életét, és, bár bizonyos fokig mindannyian elvetik annak szabályrendszerét, mégis képtelenek teljességgel kiszakadni belőle. Ez ad mélységet annak a közhelyekben gazdag értelmi és érzelmi dekadenciának, amelyben tengetik a napjaikat. Később a regény folyamán nyilvánvalóvá válik, hogy a közösség szempontjából többről van szó vallási elhivatottságnál, és a felszín alatt valamennyien a fanatizmus áldozataivá válnak.
LB: Akaratukon kívül.
PE: Akaratukon kívül. És ez egy lényeges alkotóeleme a regénynek. Mert, véleményem szerint az individuális tettek sosem lehetnek teljes mértékben tudatosak. Hogy egyszerűbben fogalmazzam meg, minden, amit mi cselekvésnek, beszédnek vagy beszédcselekvésnek nevezünk, valamiféle elvont, tudatalatti tartomány szerves része, amit, elfogadjuk vagy sem, az ösztöneink, a tapasztalaton kívül eső, természetes ösztöneink produkálnak. Az egyik szereplő, Tacitus így fogalmazza meg: „Azt tudom, hogy amit elkövettem, a társadalom szemléletével élve helytelen magatartásformula volt apámmal szemben. Azt is tudom, hogy a Nagy Atya nem véd meg, mert bizonyos helyzetekben ő sem nyújthat segítőkezet. Valószínűleg holnap én is ott végzem, a kupola tetején, ahol a többiek, akik vétettek az isteni törvény szentsége ellen. Ők bátrak voltak. Én nem vagyok az. Egy gyáva meghunyászkodó vagyok. Nem ismerem magam. Nem ismerek semmit. Nem tudok a körülöttem élőkről. Ostoba borjúszemekkel nézek szembe a világgal, és közben azzal a reménnyel éltetem magam, hogy azért én is vagyok valaki, egy a sok közül, a sok szerencsétlen flótás közül, akik belül ugyancsak vakságban szenvednek. Talán ez támaszt fel a sírom halotti tengelyéből húsvét hajnalán. Erős a hitem. Naponta imádkozom. Nem tudom, miért. Nem tudok semmit, semmit, semmit. De nem bánom. Néha jobb a tudattalanság vétkében senyvedni, kárhozni magunk, miközben a világ kövekkel sebzi testünk. Sajgok. Bár el tudnám oldani ezt a végtelen fájdalmat. De talán így kell lennie. Holnap meghalok. De mi a halál? Mit nekem a halál?! Olyan buta vagyok, hogy még arra sem tudok reflektálni, mi történik legbelül, ha vége! Nem érdekel többé.”
LB: Különös és módfelett izgalmas, ahogyan a könyv zsúfolva van ezekkel a klasszikus nevekkel, ugyanakkor a modern korban játszódik. Milyen jelentésközvetítő szerepük van ezeknek a neveknek?
PE: Mivel a könyvem erősen római mintára íródott, legalábbis római mintára íródottnak szántam, lehetetlen volt elkerülni, hogy a szereplők ne az Ókori Róma történelmi, filozófiai, társadalmi és kulturális személyiségeinek alakjait tükrözzék vissza. A könyv témája alapvetően vallásfilozófiai jellegű. Mindemellett, mint művész, erősen ragaszkodom a szabadság elvéhez. Ez a szabadság abból adódik, hogy mindegy, milyen korban, mindegy, hogy a világnak mely pontjain kivel, hogyan, mikor, mi történjék. A lényeg, az aktuális és logikai szempontból „igazságkereső” lényeg nem a tartalomban, hanem azon belül helyezkedik el. Ezzel azt akarom kifejezni, hogy a neveknek, amik ebben a könyvben előfordulnak, maximálisan kell kötődniük az egyénhez, annak társadalmi és individuális elvárásaihoz, arculatához, valamint a hozzá kapcsolódó eseményhalmazhoz.
LB: Különös, sőt, majdnem groteszk, hogy a regény a súlyos témája ellenére mégsem nélkülözi a humort, sőt, a humor szerves alkotóeleme a történetnek.
PE: És a fordulatok. Amikor elkezdek dolgozni egy könyvön, lehet az regény, esszé vagy novella, végig az jár a fejemben, mivel tudnám ízletesebbé, élvezhetőbbé, szórakoztatóbbá tenni. Bár a mű telítve van filozófiai gondolatsorokkal, ezek mégis a mű egészét szolgálják, szerves, nem elkülöníthető részei, vigyáznom kellett arra is, hogy a mű ne legyen egy idő után fárasztó. Mert az írónak nem ez lenne a célja. De a dagályosság nagy csapda, és olykor szinte lehetetlen kikerülni. Megjegyzem, engem kifejezetten untatnak az olyan gyilkossági drámák, amelyekben a hősök több oldalon át csak melankolikusan révedeznek, a fájdalmakra, a szenvedésekre, asszociálnak, amelyek a minél eredetibb szövegkohézióra és szóhasználatra törekednek. Az én meglátásom szerint mindez olcsó reklámfogás, hogy a legmagasabb művészi színvonalon értékeljenek egy irodalmi művet. Mindamellett hazug is. Márpedig a magamutogatás, az álszent magamutogatás a művészet halála. Ezek az úgynevezett „álszerzők” jogot formálnak egyfajta egyéni interpretáció megnyilatkoztatására. A jelentés így már nem az olvasói szubjektív tudat függvénye, hanem a szerzői intenció szemforgató népszerűsítése. Ez egy amolyan „tessék-lássék” mutatvány, egy pirosló alma rohadt belsővel. És – a barthes-i gondolatokat megfordítva-, manapság, sajnos, ott kezdődik az olvasó halála, és a „szerző”, helyesebben kifejezve az „álszerző” születése, aki, mint tudattalan lény, tovább végzi hullagyalázó munkáját.
LB: Visszatérve műsorunk fő témájára, ön szerint mennyire táplálkozhat az író a valós élet tapasztalatából?
PE: Az én személyes véleményem szerint egy művésznek előjoga, sőt, kötelessége élni az életet. És a szó legszorosabb értelmében mondom ezt. Emberekkel ismerkedni, kiszívni a tudásuk, az egyéniségük legjavát. Később a művész, az igazi művész ebből tudja összegyúrni a saját maga alkotta karakterek érzelemvilágát, és azokat a kulcspontokat, amiknek ellenszegülnek, s amikhez igazodni képesek.
LB: A sorsszerűség ugyanúgy fontos szerephez jut a történet folyamán.
PE: Igen.
LB: Az ön életét, ha kimondhatjuk, ugyanúgy jellemzi, vagy jellemezte ez a fajta sorsszerűség.
PE: Igen, mondhatjuk így is.
LB: Mondana erről pár szót?
PE: Igen. Amikor tizennyolc éves lettem, egy rendkívül nehéz korszakot hagytam magam mögött. Többfajta torokműtéten kellett keresztülmennem. És huszonnégy évesen elkövettem egy szörnyű tévedést.
LB: Mi volt ez a tévedés?
PE - röviden: Részt vettem egy bűncselekményben.
LB: Miféle bűncselekményben?
PE: Gyilkosságban.
LB: Ki ellen?
PE: Három ember ellen.
LB: Ez több mint húsz éve történt.
PE: Igen, körülbelül huszonhét és fél éve.
LB: Mint tudjuk, az eset annak idején elég nagy port kavart a magyar közvélemény és a társadalmi felfogás terén. Hogyan befolyásolta mindez a későbbi életét?
PE: Tudja, elég… nem is tudom… én csak… nehéz… És már annyi éve!
LB: Nehezen lehetett keresztülesni rajta? Azt mondani, hogy, igen, bűnös vagyok, de lesz ez másképp?
PE: Akkoriban gyakorlatilag megköveztek. Emlékszem a börtönben eltöltött időre. Emlékszem a… arra az első éjszakára, amikor csak sírtam és sírtam, és egyre azon törtem a fejem, hogy vajon miért és hogyan juthattam el odáig. Az újságok a legvadabb vádakat zúdították a nyakamba, és nem tudtam védekezni ellenük, mert túl fiatal és túl gyenge voltam. Nem tudtam megmagyarázni, mit miért, minek a nyomására tettem. Sosem kérdezték. Arra a megállapításra jutottak, hogy egy „szörnyeteget” minek vallassanak.
LB: Tudom, hogy nehéz erről beszélni, de mi volt mindannak a valódi ok? Hiszen már több mint húsz év eltelt azóta.
PE: Zsaroltak.
LB: Kik zsarolták?
PE: Mindenki. Az összes tag, aki később velem együtt börtönbe került. Nem volt nehéz megtenniük. Akkoriban gyermeket vártam, a szüleim meghaltak, és nagyon egyedül éreztem magam. A torokműtét utóhatása volt, hogy évekig morfiummal kezeltek a fájdalom enyhítésére. Droghatás alatt az ember gyakorlatilag kivetkőzik önmagából.
LB: Mire emlékszik abból az éjszakából? Tudom, hogy ez a kérdés nagyon…
PE: Felkavar? Nem, egyáltalán nem kavar fel többé. Már más lettem, és kész. Ennyi. Bár sok ellenségem volt akkoriban, de voltak olyanok, akik a végsőkig kitartottak mellettem, és akiknek a mai napig nem tudom eléggé meghálálni a végtelen jóságukat. Nehéz volt, elmúlt. Ennyi az egész. Azóta sok jó is történt velem, amik segítettek magamban feloldani ezt a rettenetes tragédiát.
LB: Fel tudna idézni pár dolgot?
PE: Az egész éjszaka egyetlen percként van jelen az életemben. Mert minden olyan gyorsan történt, mintha egyetlen perc elegendő lett volna elvégezni. Az utcán tengődtünk mindannyian, pénz kellett, ezért csatlakoztunk a Gyertyámosokhoz, ami nagy hiba volt, mert csak használtak minket. Amikor az Apostol parancsot adott annak a háznak, és az összes benne tartózkodó embernek a megölésére… nos, nem tudtam, mit tegyek. Mint már mondtam, állapotos voltam, és kértem is, hogy engem hagyjanak ki az egészből. De megfenyegettek, ha nem veszek részt benne, vagy akár egy szót szólok a rendőrségen, elveszik a gyerekemet.
LB: Abban a házban…
PE: Igen?
LB: Volt egy terhes nő…
PE: Igen. Nem tudnám megmondani, hány hónapos lehetett.
LB: Mi történt vele?
PE: Rálőttem. Kényszerítettek, hogy megtegyem.
LB: Sokkoló élmény lehetett.
PE: A lehető legszörnyűbb, amit életemben átéltem. És… és a… az egyetlen tett, amit mélységesen megbántam… már akkor…
LB: A korabeli fényképek egy elég brutális gyilkosságról tanúskodnak.
PE: Igen… Mindenütt vér… Tudja, hatalmas sokkot kaptam ott, akkor… Hiszen az a nő gyereket várt, mint én, és egyszerre meg kellett… meg kellett fosztanom őt mindentől… még az életétől is… Azt hittem, én is ott halok meg… Semmi értelmét nem láttam az életnek, így, ebben a „hóhér-tudatban”. „Nyolc-kilenc lövés, és kész! Még gondolkodnod se kell!”, mondták nekem azok, akik a cinkostársaim voltak a gyilkosságokban.
LB: A rendőrségi feljegyzések összesen huszonnégy lövésről tanúskodnak. Tizenegy lövésnyom az áldozat hasán, három a tarkóján…
PE: Igazán? Nem emlékszem. Mint már mondtam, akkoriban kábítószer hatása alatt voltam, fogalmam sincs, akkor mi történt és hogyan. Nem emlékszem, ennyi! Sőt, szerintem a közben keletkezett sokk még nagyobb hatással volt rám.
LB: A nő még életben volt, amikor… ?
PE: Igen, lélegzett.
LB: Nyomás alatt volt. De miért nem… ? Úgy értem, nem lehetett volna megszökni?
PE: Nézze, ez egy ennél sokkal elmélyültebb kérdés, amire csak annyit, tudok válaszolni, hogy nem tudom, mikor hová vezetett az utam. Deviáns tinédzserkorom volt.
LB: És a közmunka még inkább megfosztotta önt mindenétől. Elég nagy trauma lehetett mindezt megélni.
PE: Igen. És a börtön alatt elment a gyerekem.
LB: Hogy sikerült mégis ilyen… ilyen hosszú idő alatt egy egész életet „felcserélni”?
PE: Nehezen, nagyon nehezen.
LB: Hány évet töltött a börtönben?
PE: Tíz és fél évet.
LB: Tíz és fél év. Eléggé hosszú idő a gondolkodáshoz.
PE: Igen, ahogy mondja, a gondolkodáshoz. Mert egyébként egyáltalán nem tűnt hosszú időnek. Sokkal hosszabb időnek tűnt újjáépíteni magam, elhagyni mindazt a rosszat, a tükörbe nézni, és azt mondani, igen, megváltozott, már más ember lettem. És mindezt borzasztó kínlódások árán. Ha viszont abból a szempontból nézzük, hogy fogalmam sem volt, meddig tart a rabság, végtelen időnek számított.
LB: Tömérdek harc után.
PE: Igen. Sajnos, a sajtó akkoriban úgy gondolkodott, hogy egy gyilkos sorsa legyen az áldozatéval egyenlő. És a halálbüntetés akkoriban élte virágkorát. Pedig nem mindannyiunknak ugyanaz a végzete. És én annyit… annyit imádkoztam … A nő anyja, azé a nőé, akit én… szóval, az anyja olyan elszántan harcolt ellenem… És mélyen megértettem… Megértettem mindenkit, aki szörnyetegnek titulált…
LB: Fel bírja dolgozni?
PE: Nem… nem hiszem, hogy valaha fel bírnám… nem is akarom. Én… én csak annyit kérek… minden nap, minden egyes nap imádkozom Istenhez, hogy… hogy bocsásson meg… bocsásson meg mindenért. Tudom, hogy gonosz dolgot műveltem. De már túltettem magam rajta… túl akartam tenni magam rajta.
LB: Kap mostanában telefonokat?
PE: Ritkábban, mint annak idején. Az emberek felhívnak, kérdezősködnek. Nem tudok válaszolni. Nem akarok válaszolni. Nem egyszer az anyja, annak a nőnek az anyja is felhív... Gyűlöl. Én is gyűlölném magam.
LB: Azt mondja, más ember lett. Miben nyilvánul ez meg?
PE: Nos, alig tudnék bármit felsorakoztatni a legmegfelelőbb példának, mint a börtön kemény és durva atmoszféráját. És itt most nem a mindennapos rohamokra gondolok. Azok különben is enyhébb lefolyásúak voltak. És az az embertelen környezet… Bogaraktól nyüzsgött a cella, az ágyam, nem volt fűtés, villany, tisztálkodási lehetőség… Nem, mégsem ezek voltak azok a dolgok, amik leginkább mély nyomot hagytak bennem. Hanem az, amit a közvélemény sugárzott rólam. És mindenki úgy viszonyult hozzám, mint egy veszedelmes vadállathoz. Odabenn… odabenn nehéz volt az élet. Láttam sokakat összeroppanni… és azt mondtam magamban: „Te nem ilyen vagy, neked küzdened kell! Ez a célod!” És túléltem. Tovább tudtam lépni, és ezért nagy hálával tartozom az égnek. Mert nem mindenkinek adatik meg egy második lehetőség. De azt hiszem, a törekvés, hogy a lehető legjobb ember legyek, ha még nem is oldoz fel, legalább megadja a reményt. És, azt hiszem, ez a példa érvényes lehet mindenkire. Néha az ember úgy gondolja, most elkövettem valami rosszat, de a holnap úgysem számít.
LB: Döbbenetes, hogy így beszél mindazok után! Úgy értem, ilyen lelki erővel, tartással és mérséklettel, és hogy így… ilyen 180 fokos fordulatot vett az élete.
PE: Igen, jobban nem is jöhettem volna ki az egészből. Jó lecke volt egy életre, és talán még az utánra is. Ha nem lett volna hitem Istenben, sosem tudtam volna tovább lépni. Esélyem se lett volna. De a hit minden sebet begyógyít. Én azóta is naponta többször imádkozom. És minden reggel templomba járok kegyelmet kérni. És egyetemre.
LB: Olyan az egész, mint egy jó regény.
PE: Igen. De igaz.
LB: Mennyire érvényes a magánélete, ezek a személyes tapasztalatok a regényben ábrázoltakéra?
PE: Tudja, mindig is élt bennem a vágy, hogy írjak egy regényt. Igazán. Bár tehetséget nem igazán éreztem hozzá. De elküldtem egy pár embernek az egyik „novellámat”, még pár éve, amikor a színház portáján dolgoztam. Gondoltam, ők csak tudnak egy pár szót hozzáfűzni az én elképzeléseimhez. És bevált. Sosem hittem volna. A kérdésére válaszolva, igenis, hiszem, hogy egy művészt az tesz naggyá, ha ki tud szakadni a saját bioszférájából, és él a teremtés jogával. Hiszem, hogy az ember naponta újabbnál újabb szerepekbe öltözik.
LB: Ez az első regénye, és rögtön szakmai siker. Mi következik ezután?
PE: Azt hiszem, egy jó nagy pihenés Szalkszentmártonon, az unokaöcsém nyaralójában. Több nem is hiányzik.
LB: Hogyan éli meg a sikert?
PE: Mint minden más, normális ember. Tudja, írás közben sosem járt azon az eszem: „Úristen, ez most jó lesz vagy megbukik?” Egy művészben, egy igazi művészben ez sosem fogalmazódik meg. Egy alkotófolyamat részesei vagyunk. A lényeg a mű. A többi az olvasó dolga.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
