Halkuló világ!
Dátum: 2010. november 10. 19:50Műfaj: VersCimkék: föld, elmúlás, természet |  |
Elfolyt évszázadok útján,
kísért minket a felismerés.
Véres kegyetlen harcok múltján,
kivált minket az elismerés.
Termékeny föld ha meddővé válik,
lám mi lesz akkor velünk?
S ha savas kénes esőben ázik,
vajh valóban újjászületünk?
Meg tehetjük e,hogy rombolunk,
s építeni ne építsünk semmit.
És bár élni,élni ugyan akarunk,
de nem tudjuk mennyit.
Mikor lesz az a nap majd,
mikor végre rádöbbenünk tévedtünk.
Mert ha már hamuvá válik az arc,
akkor nincs többé reményünk.
Elménk lakat alatt rejtve pihen,
vaskos lánc az mi lezárja.
Hiába no,az ember az ilyen,
nem lel rá a nyitjára.
Közömbösség fakó álarca mögött,
csak bujkál a lelkiismeret.
Föld és ég között,
te nem láthatod ezt.
Szomorú sors vár a jövendőre,
az élet majd percek alatt elenyész.
S az ezer sebből vérző földre,
talán majd lenyúl egy segítő kéz.
Kirántja a pokol bugyrából,
ám többé nem a miénk már.
S ha majd ki kell magából,
dühe is csak felénk száll.
Most még csendesen morog ránk,
mint vásott rossz kölyökre.
De tudja jól a mi hibánk,
ha el kell tűnnie örökre.
Mert gyarlók,kegyetlenek vagyunk,
csak kihasználjuk jóságát.
Nem fogta fel cseppnyi agyunk,
hogy mi okoztuk kórságát.
Kincseit mit magából ad elveszi,
hisz mi kellett,azt megadta.
Csak hát többre vágyik mindenki,
ezért ő már inkább feladja.
Feladta! Többé nem figyel ránk,
színe egyre inkább kifakul.
Haldoklik a mi szeretett földanyánk,
s a világ lassan,lassan elhalkul.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
