Harmonika
Dátum: 2008. december 29. 14:18Műfaj: PrózaCimkék: érzés, szerelem, magány, félelem, lét |  |
Amikor a magány megfeni a maga sarlóját, learatni mezőimet, rétjeimet- még akkor is csak dombjaim, rejtekeim királyára gondolok. Ő azonban már máshol muzsikál...
A tárgyak pedig üres néznek, figyelnek engemet.
Meghal bennük a hang, így csak meresztik rám néma tekintetüket. Darabkákat választ le bőrömről a levegő, ahogy a téli szellő megcirógatja a karomat.
Te pedig odaát csak nevetsz rajtam, ölelésemet pedig csak valamely mákonyos hangulatot hozadékát- talán engeded, ha úri kedved úgy tartja.
Úgy tartasz engem kötélen, ahogy csüggesztik ki a lelkeket száradásra a halál után. Lecsúszásom, leesésem pedig minthogy fel hozzád sosem értem- hát az is közömbösen hagy téged.
Mint minden ezen a világon.
Fent ülsz egy hegyen, onnan szemléled csak a tájékom.
Dombjain, mezőim már csak a tieid, mélységeim, és nedves gödreim már csak ölelésedre várnak, azonban te továbbra is csak felettem ülsz, és nézelődsz a szemhatárokon.
Felhőkből iszod a nedveket, a nap sugarain játszol ujjaidon. Hogy lent mi hever, már csak tünékeny álom szemedben,
Talán elhomályosította szemedet a napszikra.
Szikra, ahogy kigyullad minden, a tűz mégis jégcsap, mi űz.
Ez nem a lázálom reszketése, hanem a fojtogató magányé.
Ami ott van körülöttem a tárgyakban, melyek figyelnek.
Torzó,
letört már darabja ennek a szobornak is.
Eltűnt darabja távolról hasogat, s minthogy csak bábu vagyok jó magam is, egy darab belőlem is kihasadt. Azt viszont inkább viszi el egy folyó, minthogy úri kedved magához emelné.
Mit is várhatnék? Hisz nem ígértél semmit, el nem veheted amit magad nem kívánsz.
Ha más tájékra utazol, akkor is csak aranysarkantyúd az, ami felhasíthatja szívemet, ide hozzám, hát sosem ereszkedsz.
Felhőkön sétálva játszadozol mégis, napsugáron, és mákonyos hangulatokon, ha vörös borra szottyan a kedved. A kedved, mi tarka lepkeként olykor felkeres, olykor álmomban meglátogat a réteken üzenetét hozva a napvilágnak.
Éjszaka van, és mégis üzennek nekem onnan távolról, ahová én nem érhetek. Üzennek, minthogy üvegburkon át nem szállhatnak, hát más választásuk immáron nincsen, szerte szélednek szobámban.
Hangjaik pedig továbbra is, továbbra is tárgyaimban zörögnek, visszhangzanak,
a szoba pedig fojtogat.
A tárgyak figyelnek, némán és élesen. Egyre csak fojtogatnak, hozzájuk érni, nem merek, a napsugarak pedig továbbra is fölöslegesek, ha nem te küldöd el hozzám őket.
Rideg magányban, pedig szeretni sem érdemes.
A ráció rányomja a nem felelt meg bélyegét, ahogy rányomta mindahányszor eddig is. De minthogy ez üzenet sajnos későn érkezett, értelmem már máshová távozott. A pillangók is ott zajongnak a tárgyakban, zajonganak, engem pedig nem hagynak sem pihennem, sem ennem, sem aludnom, sem álmodnom, sem nevetnem- ha nevetnem kellene.
A hírnök pedig a levéllel tova száguld, más borítékjai is vannak még tarsolyában. Ami pedig lovát illeti, az is menjen messzire alatta, fölösleges bármiféle maradványa is az értelemnek, ha még mindig az ő szolgája vagyok.
Szolgája vagyok, és talán az is maradok. Dombjaimmal, országommal, könyvtáraimmal, parkjaimmal, egész parkjaimmal, tavaimmal, rétjeimmel, virágaimmal, gyümölcseimmel, és kedves karjaimmal.
A királya azonban ennek a fejedelemségnek azonban továbbra is csak a hegycsúcson ül, és muzsikál harmonikáján, a napra tekint, a völgyekre pedig már sohasem.
Namida
2008.dec.28
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
