Hideg kietlen tájon járok

Szerző: weeleeDátum: 2010. december 04. 20:58

Műfaj: PrózaCimkék: lelked, összetört, hideg

Van, hogy akibe kapaszkodsz nem is olyan erős mint hitted. Esetlen gyengeséged vakká tesz. Túlértékeled az erejét. Annak látod, ami nem volt soha... egy szilaj sas. Pedig csak gyönyörű kismadár... de ez mindegy. Nem? A lényeg, hogy repüljön...

Hideg kietlen tájon járok. A roppanó hóban egyedüli nyomot csak én hagyok… mélyet, melyet, terhet cipelő önmagam nyomott belé. Itt hordozom magamban összetört kicsiny szívedet. Másfelé jártam… biztonságban tudtalak. Ott repültél fent, ahová én csak nézhetek feléd. Erős szárnyaid törékeny tested biztosan tartották, csodás árnyad rám vetült, beburkolt, védett. Nem féltettelek.
Fájdalmas sikolyod meglepett, belém mart és égetett. Fordultam feléd, merre gondoltalak, kerestelek, hogy vigasztaljalak. S midőn rád találtam ott a fagyos havon, szárnyatlanul, összetörten, éppen kihűlő félben, hangommal átkaroltalak. Lélek szemeidet rám emelted, s szereztél nékem néhány gyönyörű percet… lelked ölelte lelkemet.

vissza a főoldalra ajánlom ezt a cikket

Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

1. Jevike Evike (#22444)	2010. december 14. 10:26
Néha a biztosat is félteni kell! Talán azt kellene a legjobban féltenünk! A sasmadárba nem kell bele kapaszkodni mert maga emeli fel erős karmaival azt mit jónak lát, és tudja mennyit bír. Ha belé kapaszkodunk akkor nem tud repíteni minket a felhők felé a végtelenbe, hanem lehúzzuk őt a mélybe. A sas nem számí rá, hogy megtámadják, ezért kevésbé elővigyázatos. Nem bújik meg reszketve, nem fél. Ezért könnyen el találhatja egy műgyűjtő orv vadász, kinek csak a trófea kell, mindegy milyen áron. És akkor már csak a fájdalmas sikoly marad. Talán ezért van már olyan kevés sasmadár.