Hosszú még az éjszaka
Dátum: 2009. április 23. 23:25Műfaj: PrózaCimkék: düh, bosszú, megcsalás, szeretet, vágy |  |
Az élet produkál néha furcsa helyzeteket. A történet, ha nem is pont így, nem is pont ilyen szereposztásban, de nap mint nap megtörténik. Vannak akik kapnak, vannak, akik elvesztenek, de az élet megy tovább, valahol, valami módon az egyensúly helyreáll.
A víz túlcsordult a pohár szélén. Sebes patakként zuhant alá a mélybe. Szilvia csak állt, ostobán bámult a kezére, engedte tovább a vizet. Szíve és feje üres volt. Nem érzett semmit, nem gondolt semmire. Teljesen lebénult a teste is a lelke is. A víz új utat keresve magának a lány kezén csordult végig, a könyökéről csöpögött a konyha kövezetére. A hűvös csík mintha ekevas lenne, gyűlöletbarázdát szántott, ami láthatatlan nyomvonalon egyenesen gyomrába csapódott, gombóccá sűrűsödve a torkát fojtogatta.
„Megölöm”. – Formálódott gondolattá a kínzó érzés.
Kezében majdnem összeroppant a pohár, ujjai elfehéredtek a szorítástól. Az előbbi nihilt nagyon is intenzív érzésvihar váltotta fel.
„Elég, ha csak kisétálok innen. Segítségnyújtás elmulasztása… rohama van… gyógyszer kell neki! Na és, nekem mi gondom vele? Adja be a fia!
A szobából halk nyöszörgés szűrődik ki:
- Vizet! Jaj, …jaj Szűzanyám…. Miklóskám, a cseppek…
A sóhaj hörgésbe fullad. Szilvia riadtan mozdul:
- Meg ne halj itt nekem! - Hangja inkább nyöszörgés, mint kiáltás. Gondosan kiszámolja a szükséges cseppeket, gyengéden megemeli az asszony fejét, szájához tartja a poharat.
- Idd meg! Jobban leszel tőle.
Az ágyban fekvő nő valaha szép arcát az öregség és a fájdalom torzra gyötörte. Vonásaiból a gyógyszer hatására lassan, de láthatóan tűnik kín. Már képes kinyitni a szemét, feltámaszkodik, hogy megköszönje a segítséget. Jótevője láttán szeme a döbbenettől elkerekedik, hangja el-elcsuklik:
- Via?!... Teee…? Nek-..em…?
- Én. – Sóhajt a lány. – Aludj! – Kezével megérinti a nő homlokát, így marad néhány percig. Tenyeréből meleg hullámok áramlanak, végigsimítják a beteg bőrét, aki ettől nyugodt, mély álomba merül.
Szilvia elgyötörten nézi az alvót, a nőt, akit olyan eszeveszetten gyűlöl, akinek – valószínűleg – épp most mentette meg az életét.
„Meghalhatott volna…, ha nem pont most akartam volna azt a kazettát elkérni… Megölhettem volna, ha …. de nem, …azt én… azt nem … mégis, a gyilkos gondolat, még ha csak gondolat is, Istenem, hát mi lakozik bennem?” - A gondolatok, mint le-lecsapó éles szikék ízekre tépik, széthasogatják a lány tudatát.
Nem bír maradni tovább. Mint űzött vad, rohan ki.
„El innen! El, csak minél gyorsabban!”
Beül a kocsiba és azonnal indít. Az autó épp hogy megmozdul, amikor egy fiatal férfi vigyázatlanul elélép a járdáról, és talán nem is a jármű ütésétől, mint inkább saját ügyetlenségéből a földre zuhan.
Szilvia azon nyomban a fékre tapos, leállítja a motort, s mire kiugrik a kocsiból már zokog is:
- Majdnem megöltem. Majdnem megöltem… - Ismételgeti hisztérikusan.
A fiú nevetve kászálódik fel a földről. Semmi baja. Tréfálkozva rázza meg a lány vállát.
- Hé, Te! Nyugi! Egészben vagyok! Semmi bajom. Hallod? Semmi bajom!!! Nézz rám!
Látod? Semmi bajom. Nyugodj már meg! Különben, ha kivasaltál volna is, én lennék a hibás. Bocsánat, …én csámborogtam eléd. Na, ne sírj már! – Gyengéden végigsimítja a rémült lány könnyáztatta arcát.
- Gyere, iszunk valamit erre a nagy ijedtségre.
Szilvia képtelen magához térni. Torkát továbbra is sírás fojtogatja, fejében ezernyi felvillanó gondolat viaskodik, düh és kétségbeesés marcangolja. Közben kábán engedi vezetni magát.
A fiú pedig szelíd erőszakkal kormányozza a kávéház felé, s be nem áll a szája.
- Mi ez a nagy egéritatás? Nyugodj már meg végre! Te, figyelj csak, ha tudom, hogy egy ilyen gyönyörű lánnyal ismerkedhetek meg, szándékosan is elédlépek, nemcsak bambaságból. Na, nézz már rám! Semmi bajom! Hahó, itt sem fáj, meg itt sem fáj, és itt sem…
A fiú mókázva emelgeti lábát, mozgatja kezét, fejét. A lány végre elmosolyodik.
- Na ez az, ezt már szeretem! – Nyugtázza a változást a mókamester, ismét átkarolja a lányt, és folyamatosan továbbra is duruzsol a fülébe, hátán, vállán pedig közben ujjaival szavai ritmusát dobolja végig. Ettől Szilvia megint megretten. A fiú hangja kedves, nyugtató, de ez a dobolás a vállán… ez felkavaró, az édesapja dobolt mindig mindenhol, mindenen. Erre a gondolatra megint felkavarodik benne a közelmúlt minden fájdalma…
Messziről ér hozzá a pincér hangja:
- Igen Uram, két konyak, valami mást még?
- Nem, nem! – Rezzen a jelenre Szilvia. – Én kávét kérek.
- OK! Akkor én is azt iszok. – Módosítja a fiú azon nyomban a rendelést.
- Látod, velem könnyű szót érteni. – Fordul ismét a lányhoz. – Töröld már meg a smaragdjaidat – eszméletlen szép szemeid vannak… – Feledkezett el egy pillanatra magáról, a világról, mindenről a fiú és csak csodálta a lány tiszta zöld szemét, gesztenyeszín haját, de csak visszatér a kalandozásból és témánál van újra:
- Áruld már el, miért borultál ennyire ki? Láthattad, hogy semmi bajom nem lett, még csak nem is te voltál a hibás… Nem látszol valami hisztis csajnak.
- Ezt honnan látod?
- Nem tudom, …úgy, rólad. Az egész megjelenésed, a ruhád, a kocsid…
- Az én kis húszéves Nissim…, na szép! – Neveti el magát Szilvia.
- Na csak ne bántsd a Nissanod, nagyon is jól látszik rajta, hogy nem egy „apuka agyonkényeztetett kicsilánya” furikázik vele.
- Apám már meghalt.
- Bocsáss meg!
- Semmi baj. Igaz, nem rég történt, meg az is, amit az előbb kérdeztél, hogy miért, hogy hogyan borulhattam ki ennyire egy kis, végül is szerencsés kimenetelű baleset miatt…, tulajdonképpen ezzel függ össze.
- Balesetben halt meg?
- Nem, …hanem majdnem megöltem …
- Az édesapádat!!!!
- Nem, dehogy! Valaki mást. Apunak infarktusa volt, a harmadik. Már egy éve. A feleségét,…. őt öltem meg… majdnem, az előbb, …mielőtt veled találkoztam.
Érzi, hogy összefüggéstelen, zavaros mindaz, amit mond, de nincs ereje megmagyarázni.
Még nincs.
- Az anyádat?!
- Az apám feleségét! Nem az anyám. - Majdnem kiabál, majd hirtelen észbekap, és csendesebben folytatja:
- Ne haragudj, nem akarok erről beszélni. Nem akarok most beszélni semmiről. Menj el! Kérlek, hagyj engem békén!
Aztán ahogy ránéz a fiúra, látja szemében a döbbenetet, a kételkedést, hogy most gyilkos-e, vagy sem, pusztán dilis-e, elmeroggyant, vagy nem, érzi, valamit mondania kell, muszáj magyarázatot adnia, legalább is részben.
Hatalmas sóhajjal tehát mégis belekezd a történetbe.
- Sok időd van? Elég edzett vagy? Mert akkor elkezdem, ob ovo.
- Van időm, tengernyi.
A fiú mosolyog, de szeme sarkában a menekülésre sandítás, hátha mégis jobb elfutni, nem tiszta ez a lány.
Nem tiszta, de baromian szép, gondolja, és belefeledkezik a nézésébe. Alig eszmél rá, hogy a lány már belefogott a történetébe.
- A szüleim elváltak. Nagyon régen, még egészen kicsi voltam. Aput anyu legjobb barátnője csábította el. Anyu akkor is, és még mindig imádja volt férjét, élete első és egyetlen szerelmét, de a csábítót, az egykori barátnőt engesztelhetetlenül gyűlöli, és gyűlölöm én is. Már csak anyu miatt is, de különösen azért, mert nincs testvérem…vagyis, …szóval…Amikor még anyuval barátnők voltak, majdnem egyszerre lettek terhesek. Ő két hónappal előbb szült egy kisfiút, aztán anyu engem. Közben meg már apám a szeretője volt, bár ez csak később derült ki… azaz hogy apu tagadta, … de én azt hiszem, mégis az ő fia… Áh, hagyjuk! Ez olyan átkozottul bonyolult. Tudod, nincs testvérem, de mindig vágytam rá, annak a nőnek meg van még egy kislánya is, ő már tutira az apám lánya, Szóval van is testvérem, meg nincs is.
- De hogy akartad …?
- Megölni? Nem akartam. Csak egy kazettát akartam elkérni tőle, amit apu nekem vett fel. Itt lakik a közelben, és amikor bementem hozzá éppen rosszul volt. Nem volt otthon senki beadni neki a gyógyszert, ami lecsillapítja a rohamot.
- De… - Vág közbe a fiú. Minden idegszála pattanásig feszül, csak a lány szavak oldják fel a kínt.
- De én beadtam neki a gyógyszert. Csak egy sóhajtásnyi időre felmerült bennem, hogy eljövök… Az gyilkosság lett volna.
- Segítségnyújtás elmulasztása.
- Jogász vagy?
- Nem. Mérnök. …És az a lényeg, hogy mégiscsak beadtad azt a gyógyszert.
- Igen, a lényeg az, de félelmetes, hogy a gondolat egyáltalán megformálódott bennem. Ez olyan ijesztő.. – Szilvia hangja elcsuklik. szeme gyanúsan fénylik, könnycseppek gyűlnek kitörésre készen.
- Ne sírj! – Nyugtatja a fiú. – Én az édesapámat gyűlöltem így egy darabig. Ahogy mondani szokás, „megejtette” az édesanyámat, pedig neki családja volt, gyerekei, felesége. Amikor megszülettem, rólam tudni sem akart. A felesége hozott anyámnak egy bőröndnyi kisruhát, amit a gyerekei kinőttek és közölte, hogy nem akar elválni, és hogy anyám soha ne merje őket felkeresni se kölyökkel, – ez voltam én – se nélküle. Aztán anyu találkozott a későbbi nevelőapámmal, aki leányanyaként, gyerekestől együtt szerette, és feleségül vette. Született egy kishúgom is. Az édesapámra pedig már nem is gondolok. Jó ez így. A „mostohaapámtól” szeretetet kaptam. Éppen elegendőt. Sajnos nemrég meghalt.
Csend telepedett közéjük. Mindketten a másik „vallomását” próbálták feldolgozni. Közben megszólalt a zene. A szerelmes dal betöltötte a teret, bekúszott a szívekbe, megérintette őket is: „Je Taime… Oui… Mon amoure..”
A fiú mozdult elsőként:
- Gyere, táncoljunk! Táncoljunk és beszéljünk magunkról. Rólam, és rólad. Te például mit csinálsz?
- Én…, például…, itt vagyok egy csodás szórakozóhelyen, beszélgetek egy jóképű, helyes, kedves sráccal…
Nevettek. Táncoltak. Mozdulataik kiegészítették egymást, testük egymáshoz simult, pillantásuk végigsiklott a másik alakján. A lány itta a fiú bársonyos, mély hangját, nyugalom és biztonság áradt belőle felé. A fiú elveszett a lány tengermély tekintetében, testén jóleső bizsergés futott végig valahányszor arcához, nyakához értek a lány gesztenyebarna hajának röppenő tincsei. Észrevétlen zuhant rájuk az éjszaka.
- Hazaviszlek. – Ajánlotta a fiú, mikor már a villanyokat is elkezdték leoltogatni, jelezvén, hogy most már tényleg záróra.
- És az én kocsimat a te kocsid után kötjük… - Nevetett a lány.
- Na ne! Hát persze, éppen „elgázoltál”! Na jó, hát akár te is hazakísérhetsz engem…Itt lakom, abban a házban ni, ott a túloldalt.
- Na de Uram! – Méltatlankodott vidáman a lány. – Még a nevét sem tudom! Tényleg, még be sem mutatkoztunk egymásnak.
- Ezen, … nahát ezen könnyű segíteni. – Bókolt egyet szinte földi hajolva, bohóckodva a fiú.
- Igaz, elég fura nevem van, nem ám közönséges. Nem túl sok futkos belőle ebben az országban. Figyelj jól, betűzöm, Dé, e, es, ef, er, a, i, es…
- Döfréz Miklós… - Suttogta a lány és elájult.
Olyan gyorsan történt, hogy Miklós utána sem tudott kapni.
- Hogy az a jó mennyben ballagó..., mi van itt….?! Ő gázol el engem, aztán meg elájul itt nekem… Még jó, hogy tényleg közel lakok.
Otthon lefektette a heverőre a még mindig ájult lányt. Vízért indult, amikor valami koppant a földön. A lány táskája esett le, kinyílt és kiborult belőle egy csomó minden. A jogosítványa is. Kíváncsian kapta fel, a fénykép a lányé, a név…..
Miklós térde megroggyan. Nem hiányzik sok hozzá, hogy ő is ájultan terüljön el. A név… tényleg nem túl sok ilyen futkos ebben az országban, de itt most kettő belőle összefutott.
A lány lassan tér magához. Vonakodva, mintha az a másik, a tudaton túli jobban vonzaná, mert az itteni, való világból már elege van. A fiú poharat tart a szájához:
- Látod, mégis iszol konyakot. Ma már nem vezetsz. Van egy kis megbeszélnivalónk,… Hugicám!
Miklós hangja elcsuklik, karja megremeg a lány feje alatt. Szeme szomorú, ugyanakkor iszonyú vágy ég benne. Szerelmes lett a lányba. Éppen belé, aki az édesanyja halálát kívánta. Igaz, segített rajta, de gyűlöli, és…
A fiúban kavargó érzelmi zűrzavart talán még Stefan Zweig sem tudná leírni.
A lány feje sem tisztább, s nem a konyaktól, bár az ő agyában csupán egyetlen kérdés zakatol.
- Nem vagyok a bátyád. – Válaszol Miklós a kimondatlan kérdésre. – Hallottál már valamit az adoptálásról? Apu… Apukád, csak a nevét adta nekem, és a szeretetét, biológiai lényéből nincs bennem semmi. Elhiszed ezt nekem, Defrais Szilvia? A történetednek én egy másik részét ismerem. Majd összeszedegetjük a töredékeinket és…
Hosszú még az éjszaka.
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#8732) | 2009. április 27. 16:49 |
Nagyon tetszett!!!! Bár kétszer is el kellett olvasnom, hogy összeálljon a kép, de nagyon jó!!! Gratulálok! | |
| |
