Kalamajka
Dátum: 2008. április 22. 14:09Műfaj: PrózaCimkék: novella |  |
Mi történik akkor ha valakit május 1-én munka közben ér baleset? S netán egy boszorka ápolónővel lesz dolga? Aki iszákosnak nézi a sérültet? A többit a végére hagytam...
I
A lábfejéből patakzott a vére. Hiába kötözte be asszonykája az éppen a fáskamrában talált, ám tiszta kéztörlővel. Az ijedelemnél nagyobb volt a kapkodás, igyekeztek is hamar eljutni a bajt helyre állítandó legközelebbi orvoshoz. Átöltözésre nem engedélyeztek maguknak időt. Jaj, ó jaj sóhajtott a hetvenedik életévét taposó férfi.- Ne sipákolj apjuk, mindjárt jön valaki, nyugtatja a kórház folyosóján a párja ellátásáért aggódó asszony, akinek, mint mindig, most is jó volt a megérzése. Egy ápolónő közeledett. Fehér köpenyét gombolgatva, eltakarván csodás telt kebleit. Ki tudja mért pont most. A kipirult arca, mint a vörös rózsa, ki tudja, miről árulkodott. Lassan közeledett, mintha nem is lenne dolga. Végre, mondja az asszony, s úgy nézett kérőn, az ápolónőre, mintha tőle várná a csodát. Hiába, május elseje van, ilyenkor alig vannak a kórházban. Az asszonyka otthonkában, elhasznált ám kényelmet nyújtó kedvenc papucsában. A vérző lábú beteg toldozott foltozott kertésznadrágjában, melyet belepett a kert mindenféle lepedéke sár fűnyomok, s ki tudja még mi nem. Hiába a munka ünnepe, nem számított nekik, s még ez a baleset is így elbánt velük. A pirospozsgás ápoló végre valahára nem csak ez előző perceket átélt izgalmával foglalkozott, hanem velük is. Jöjjön csak be! Maga maradjon kint szólt az asszonynak egy kissé lekicsinylően. A sebzett lábú beteg egy lábbal ugrált a betegágyig, alig bírta kétméteresre nőtt terhét. Mert az is igaz, valamikor szép szál legény volt. A tündérnek nem mondható ápolónő, akire a szemeit vetette, nem sok jóval kecsegtetett. Nem hagyta szóhoz jutni a beteget. S mondja neki: most leveszem ezt a rongyot a lábáról. S úgy tépte le, mintha élvezné. Maga aztán jól elvágta a lábát! Nem kellett volna rossz helyen járkálnia, biztos belelépett valami sörösüvegbe, aminek a tartalmát biztos kiiszogatta! Ripakodott rá mérges nyilakat kilőve szemeiből, melyek szinte arcul csapták a szerencsétlen beteget. A fájdalomtól szenvedő bácsi, hallva e szavakat, és érezve sebes lábában a vér és ideg lüktetését, nem csak köpni, nyelni nem tudott, de még csak magyarázkodni is elment a kedve. Na ne finnyáskodjon, csinálja, amit mondok. Csak később ér ide a doktor, addig lefertőtlenítem, de kikérem magamnak, hogy nyavalyogjon, nem az óvodában vagyunk. Mondja mikor fürdött, olyan izzadságszaga van, majd el ájulok. -korholja az ápolónő. Az öreg nem szólt. A lábára nézni sem mert, csípte marta a sebet a kíméletlen fertőtlenítő, mely a csontjáig hatolt és testének egész idegpályáját végigjárta. Az ápoló sóhajtozott: na ezt nem ússza meg szárazon, össze kell varrni. Erre megszólalt a kis öreg: kedveském, mikor jön az orvos? Mire a durva válasz: azt majd én szabályozom, maga csak maradjon a fenekén! Ne sürgessen! Megvárja magát a kocsma. -de hát nem ittam semmit! mormolta a borostás kis öreg. -Na látja, lehet, ezért van a baj. A bácsika nyugodt maradt, nyelt egy nagyot mellyel minden megaláztatását leküldte a gyomrába, gondolván, onnan egyszer valamikor úgy is kiszabadul a mérge, amit érzett. Annyira fájt a vérző lába, mégis összeszorította a fogát de még szisszenni sem akart, hogy megmutassa, őt még mindig kemény fából faragták. Az ápoló ott hagyta az ágyon, és szó nélkül kiment. Az asszony érdeklődött. -Mi lesz a párommal? Ne sürgessenek! Most megyek az orvosért. Ne türelmetlenkedjen, élve marad! Néhány öltés és mehetnek a dolgukra! Megkérdezte az asszonytól, a véres ronggyal mi a teendője, elviszik vagy kidobja. Dobja ki, gondolván szegény asszony, legalább ez se emlékeztesse balesetre, mely szeretett férjét érte. Megérkezett az orvos. Látja a szétnyílt sebet, és mondja a balesetesnek -bizony ezt össze kell varrni. De meg kell várni az ápolót, amíg megeszi a vacsoráját és utána beadja az érzéstelenítőt. Jaj, doktor úr, muszáj annyit várni? Semmi gond öt perc és már jön is. A nehéz öt perc óráknak tűnt. Majd megint libegett az ápolónő és átment a szomszéd kórterembe az injekciós tűért. Úgy szívta bele a kettétört ampullából a folyadékot. Húzza le a nadrágját. Na gyorsan, ne kelljen magára várni! Az ápolónő kíméletlenül döfött, a bácsika meg feljajdult- aúúú. Ne jajgasson, még egy tetanusz is járna, de az most nincs készleten. Örüljön, hogy megússza pár öltéssel, és nem lesz maradandó baja. Az orvos nem szólt, vette szerszámait és dolgozott. A sebesült minden egyes szúrást érzett, mert nem hagytak időt az érzéstelenítő hatásának. A folyosón a párja is halotta, ahogy feljajdult minden egyes öltésnél. Összeszorult a szíve minden jajgatásnál. Összesen 6 öltés. Mire végeztek, akkora hatott a szer, és már nem érezte a fájdalmat, bár a sok vérveszteségtől egy kissé még kába volt. Az ápolónő kérte az igazolványát, hogy gépelje a zárójelentést. Kinyitotta az okmányt. Ekkor látja a nevet: Dr Fejes Imre. Arca eltorzul, mint akit villámcsapás ér és elveszik a levegő a tüdejéből, és a vére felfutott egészen az arcizmáig. Elvörösödött, mint a május elsejét ünneplő vörös zászló. Dadogva mondta do ok to or Fe ejes I im re. Akadozva kérdezte, -mért nem m o n d t a, hogy ma ga dok tor? Meglepetésében majdnem elhibázta a zárójelentés dátumát is. Az orvos aláírta lebélyegezte. Majd megszólal az ápolónő: doktor úr kérhetek ügyeletről egy tetanusz injekciót a biztonság kedvéért, hogy ne lépjenek fel a kedves betegnél komplikációk! és egy autót ami hazaviszi a kedves beteget hiszen esik az eső! Persze a beteg egyből kapott tetanuszt, de az autó mely hazavitte volna a balesetszínhelyére a nyaralójába azt visszautasította mondván, autóval érkezett. Majd hozzátette: nem sörös üveg volt kedves, a balesetet a fűnyíró okozta. Azt már nem mondta hozzá: mellesleg a feleségem praktizáló ügyvéd.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
