Képzelet - suhanás

Szerző: Sonkoly ÉvaDátum: 2011. április 22. 11:03

Műfaj: PrózaCimkék: lehet, utazás

Hosszú útra indulok autóval. Utazótáska a csomagtartóba kerül, kézitáskám valami ok miatt a hátsó ülésre teszem. Olyan érzésem van, hogy ott a helye, mellettem üres az ülés, mintha kellene valakinek...Iratok szokás szerint a kesztyűtartóban, egy pillantás a telefonra.

A kulcs elfordításával bekapcsolódik a rádió. Kellemes zene szól. Kigurul az autó a parkolóból.

Ma nincs is olyan meleg, nem kell a légkondi. A városból kiérve üres út fogad. Jó tempóban lehet haladni. Nem sietek, megvárnak.

Szép a nyári táj a Dunántúl dombjai között haladva. Ismerem az utat is.

- Itt jobbra kell fordulni... - tudom, de furcsa dolog történik. A kormánykerék nem engedelmeskedik.

- Valami baj lehet... - gondolom. Próbálom a holtjátékon túl, mindkét irányba forog. Akár keresztbe is állhatnék az úton.

- Akkor mi volt ez az előbb? - Lassan úgy érzem, nem is én irányítom az autót, az visz engem valahova.

Kíváncsian nézelődöm. Elmaradnak a dombok. Alföldi síkságon haladok. Ismerős tájak. Hazamegyek.

- Haza? Hiszen nem is itt lakom, de valamikor... - a városban megáll az autó a ház előtt. - Igen, itt nőttem fel, ezen a helyen. - Ki akarok szállni.

- Maradj! - hallok egy kedves hangot. Meglepődöm.

- Csak álmodj! - súgja. Becsukom a szemem, látom magamat az udvaron játszó gyermekként, motorral induló fiatal lányként, majd hófehér hosszú ruhában, ahogy kilépek a kapun, hogy új életet kezdjek. Álmodnék még tovább, de valaki azt mondja:

- Indulni kell!

Messze idegen tájakat látok deja vue érzéssel nézem. Én erre utasként jártam régen, átlépve a keleti határt. Akkor más volt ez a táj. Most régi, nincs egyetlen autó sem, az út is rossz. Mintha visszafelé haladt volna az idő... Kényelmetlenül érzem magam. Egy szerpentin út szélén megállunk. Kiszállok. Levegőt venni, pihenni. Könnyű kéz a vállamon, de nem látok senkit, ez zavar. Szétnézek, szemem messze lát, szívem melegszik, semmi sem idegen már.

- Látod? - kérdezi valaki, aki most kedvesen átölel. Bólintok.

- Gyönyörű! - suttogom.

- Igen, és magyar minden göröngy, minden szurdok, melyen nyomot hagytak a lovak patái.

- Indulhatunk! - hallom.

- Úgy maradnék még...

- Vége az álmodozásnak. Ez csak egy kis kitérő volt emlékezni jöttünk, hogy tudd, itt vannak valahol a gyökereid. Soha ne feledd! Ezt sem, s azt a másikat, ahonnan te indultál!

Valami fényesség csillan a mélyben és halk hang, mint egy galamb szárnycsapása...

Ülök az autóban, nézem a galambot ott mellette... még verdes a szárnya. Kiszállok, már alig van benne élet...

Egy fiú fut át a parkon, még szóródik a kavics a kezéből...

Lelkem lábujjhegyen áll,

kapaszkodót keres.

Feltekint, oly magas az ég...

Csak az ujjad add Uram, érinteni,

s lesz menedék.

Fények, árnyak rajzolnak utat.

Képzelet-suhanás ez,

semmi más...

vissza a főoldalra ajánlom ezt a cikket