Kopott zongora
Dátum: 2008. március 27. 11:53Műfaj: NovellaCimkék: férfi, szerelem, magány, zene |  |
Átvágtak a szűk utcán, és beléptek a bárba. Csendes, mégis felkapott hely volt, amúgy a húszas évek békebeli stílusában. Avíttas képek a falon, megsárgult lenyomatai egy rég letűnt életnek, és szomorú akkordjaként a múló időnek egy testes zongora állt a sarokban meddő küldetését teljesítve, némán...
Kopott zongora
Esős, tavaszi este volt. A pincér már jó ideje figyelte az utca túloldalán, a lámpa fényében álldogáló férfit. Vagy egy jó félórája támaszthatta már az oszlopot. A félhomályban felfénylett a parázs, amikor cigarettáról cigarettára gyújtott. Az eső szitáló függönyében ki lehetett venni az arcát. Ijesztően szomorú arcot világított meg a parázs fénye, amikor mélyet szippantott a cigarettából. A pincér még sosem látott ilyen szomorú embert. Egy pillanatra zavarba jött, amikor az idegen hirtelen felemelte a tekintetét, és mélyen a szemébe nézett. Csak egy pillanatra, futón, de az a másodperc borzongató volt. Ha szemmel lehet beszélni, akkor a férfi szeme hosszan beszélt az alatt az egy villanás alatt. Aztán, mint akinek teljesen mindegy, újra lehajtotta a fejét, hamuzott, kicsit megrázta a vállát, és maga elé meredt.
A pultos maga sem tudja miért, de magára terítette a kabátját, és átment az utcán. Nagydarab, természetesen erős ember volt, az a fajta, aki nem ijed meg a maga árnyékától. Mégis, mintha tartott volna ettől a szomorú férfitól. Aztán úrrá lett rajta a rutin, amivel már vagy húsz éve szólítja meg az idegeneket.
- Jó estét!
- Mitől jó? – gondolta magában a másik, de nem szólt. Mélyet szívott a cigarettából, elpöckölte a csikket, és ahogy kifújta a füstöt, mélyen a pincér szemébe nézett.
- Mit akar? – jött a nyers kérdés az udvarias válasz helyett.
- Aaarra gondoltam, hogyha … gondolja … nyugodtan, izé… Szóval bejöhet. Még nyitva vagyok. Még egy pár óráig nyitva vagyok. Illetve leszek. – maga sem tudta volna megmagyarázni miért hebegett. És, hogy egyáltalán minek jött ide ehhez a furcsa emberhez. Dögöljön meg az ilyen. Biztos valami drogos köcsög, morfondírozott magában, mintha magának akarta volna megmagyarázni azt az érthetetlen szimpátiát amit érzett. Mint mikor szeretsz egy nyálas, nyúlós dalt a hetvenes évekből, de az összes barátod röhög rajtad emiatt, ezért csak titokban hallgatod. Nem juthatott messzebb az okfejtésben, mert az idegen válaszolt.
- Köszönöm. Kedves magától. – érces, rekedtes hangon jött a válasz.
- Öööö izé. Rendben, akkor jöjjön. – mondta a pincér, és elindult gyorsan visszafelé. Valahogy jobban érezte magát a pultja mögött. Mint egy vár magas falai, úgy vigyázott rá, az ő szeretett pultja.
Átvágtak a szűk utcán, és beléptek a bárba. Csendes, mégis felkapott hely volt, amúgy a húszas évek békebeli stílusában. Avíttas képek a falon, megsárgult lenyomatai egy rég letűnt életnek, és szomorú akkordjaként a múló időnek egy testes zongora állt a sarokban meddő küldetését teljesítve, némán. Rég nem játszott rajta senki. A plafonról igazi csillárok lógtak, a nagy üvegkelyhek megszürkült falukon át pislogtak fényt a félhomályba. Régi újságok hevertek a régi asztalokon, és egy valaha szebb napokat látott cégér hirdette büszkén, hogy a fekete, az igazi őrölt kávéból készül. A férfi belépett, körülnézett. Hosszan nézte a zongorát, aztán levette a kabátját.
- Talán tud rajta játszani? – kérdezte a pincér, már a pult mögül.
- Régebben. Régen játszottam. – felelte az idegen, mintegy magának. Aztán, mint aki hirtelen eszmél rá, hogy már jó ideje bambul maga elé, felnézett, és így szólt.
- Adjon valamit inni nekem. Valami rövidet. Meg sört. Egy sör jól fog esni.
A csapos gyakorlott mozdulattal öblítette a poharat, és máris aranysárgán tobzódtak a cseppek a korsó falán, hogy aztán hófehér koronaként álljanak a hideg sör tetején. Francia konyakot emelt le a polcról, és odamutatta az üveget a vendégnek. Az bólintott, és máris előtte állt a két pohár. Cigarettára gyújtott. Fáradtan fújta a füstöt, mint aki nagy súlyt cipel a mellkasán. Beleszagolt a konyakospohárba, és elégedettség futott át az arcán. A pincér felé emelte a poharát, biccentett és egy hajtásra kiitta az egészet. Ivott rá egy korty sört, és mélyet szívott a cigarettába. Fáradtnak érezte magát. Egy pillanatig érezte, ahogy a szesz végigfut a testén, és a hideg borzongást felváltja valami kellemes melegség. Régen szeretett inni. Az ízéért. Ma már csak a felejtésért ivott. Néha már azt sem tudta mit akar annyira nagyon kitörölni magából. Olyan mélyen átitatta testét-lelkét a fájdalom, az üresség, hogy nem is értette, hogy mire kellene emlékeznie. Ironikusnak találta, hogy azért kezdett inni, hogy ne fájjon annyira, és pont a részegség öntudatlanságában kristályosodott ki, hogy mennyire tud fájni a szív. A lélek. Vagy ki tudja, hogy hívják azt a megfoghatatlan dolgot a mellkas mélyén, ami egyszerre csak elkezd tompán szúrni, hogy aztán úgy fájjon, ahogy nem tud fájni más. Lázas képek rohannak át az agyán, régi beszélgetések foszlányai üvöltenek a fülében, a tenyere izzad, mintha markolna valamit, szinte az egész teste görcsbe rándul, mély ráncok árkolják a homlokát, könny szökik a szemébe. Belül zihál az egész teste. Kívülről csak az látszik, hogy ez az ember nagyon szomorú.
Meddig? Vajon meddig bírja még a szíve? Néha mikor üvölt körülötte a világ, de belül nagy a csönd, szinte hallja, ahogy nem dobban többé. Aztán ideges rángással újra lüktetni kezd az izom, vért pumpál az erekbe, amik aztán éltető folyóként viszik tovább a vérét csendes robotolásra intve a ziháló tüdőt, és a zakatoló agy visszhangként üvölti a fülébe a soha meg nem válaszolható kérdéseket. Elviselhetetlen! Ezek a dolgok egy pillanat alatt futottak rajta végig. Újra tiszta volt a feje. Mély levegőt vett, hosszút kortyolt a hideg sörből, és szinte érdeklődve nézett a pincérre.
- Adjon még egyet – mutatott az üres konyakospohárra.
- Azonnal! – tüsténkedett a csapos.
- Van kedve inni egyet velem? - kérdezte a férfi, maga sem értette miért.
- Köszönöm. De nem szoktam gyakran. – szabadkozott ismét azzal az érthetetlen dadogással, ami egyébként nem volt sajátja a nagy szövegéről, csípős humoráról ismert pincérnek. Hiszen hányan járnak ide csak az ő szövege miatt, és el sem mozdulnak a pultja mellől, magyarázta magának ismét a bizonyítványt. Bár erre senki nem kérte, csak nem tudott mit kezdeni magában ezzel a hebegéssel. Fene érti ezt, dohogott magában gépiesen, és ugyanígy magától jártak a kezei is, ahogy letörölte a pultot, és megigazított néhány poharat. Fene érti ezt… Aztán olyasmi történt, amire nem számított. Az idegen kérdezett:
- Mondja, régóta dolgozik itt? – úgy tette föl a kérdést, mint aki nem is vár választ, csak udvariasan feldob egy témát, hogy legyen mivel megtörni a kínos csendet. Nem is sejthette a pincér, hogy a különös, várakozó idegent tényleg érdekelte a válasz.
- Úgy másfél éve lehet. – válaszolta a pultos. – Előtte néhány hónappal jöttem a városba. Mármint a feleségemmel. Tudja nem itt éltünk, hanem lent délen. De úgy döntöttünk, hogy jobb lesz itt.
- És jobb lett? – kérdezte a férfi, és őszinte érdeklődés csengett ki a hangjából.
- Nem volt nekünk rossz régen sem. Tudja én csapos voltam mióta az eszemet tudom. Van annak már két évtizede is, hogy az első italomat kiadtam. – nosztalgikus mosoly suhant át az arcán, de aztán hirtelen komor lett. – Aztán megismerte az ember ennek az életnek az összes oldalát. Tudja, láttam én már mindent!
- Elhiszem. – hagyta rá a másik. Önelégültséget érzett a pincér hangjából, ami zavarta. Mit képzel magáról ez a kis senki? Álló nap a magafajta szerencsétlenek veszik körül, akik álmokat kergettek egyszer rég, de aztán a kudarccal teli évek után már csak a poharuk fenekén keresik a valaha álmodott szebb jövőt. Ezt a fajankót is csak az különbözteti meg a többi aranyásótól, hogy a pult jobbik oldalán kergeti az álmait. Nem is értette mi az, ami ennyire zavarta a pincérek kasztjában, így inkább tovább ivott, és újabb cigarettát emelt a szájához. Míg meggyújtotta, tovább hallgatta a másik fecsegését.
- Nem mondom én magának, hogy könnyű szakma ez, mert nem az. Kétszer is gondolja meg bárki. De tudja én szépen élek. Nehéz szakma, de tisztességes kenyér! Nagy szó. Tudja. Manapság. Mindenki csak ügyeskedik, sok az ingyenélő. De én, nem. Nem is hagyná a feleségem! – csak úgy folyt belőle a szó, megállíthatatlanul, mint egy rossz csap, amit elzárnál, de csak csöpög, és csöpög, feltartóztathatatlanul, idegesítőn, idegtépő módon. Ennek ellenére erőt vett magán, és hallgatta tovább. Kiderült még, hogy a jó ember nagy tisztelője az élet örömeinek. Ha nem lenne ennyire bosszantó pojáca, akkor akár kedvelhetné is az ember. Jóízű ember. Még a nagyapjától hallotta ezt a kifejezést, és úgy rémlett fel előtte, hogy különösen a neki kedves, életigenlő embereket hívta így az öreg. Végigmérte a csapost. Próbált elvonatkoztatni a sok-sok sületlen beszédtől, amiben néha azért keresett egy-egy fogódzót, hogy automatikus kérdéseivel, továbbgördítse mindig a beszélgetést. Magas, erős ember nézett vissza rá. Izmos karok, egyenes tartás, nyílt tekintet. Kisebb forradás a homlok jobb felén, nyilván egy idegesebb, vagy gyengébb idegzetű vendég jogos felháborodásának kézzel fogható megnyilvánulása. Kaján vigyor áradt szét az arcán, de inkább elfojtotta egy újabb hosszú slukkal. Tömött, enyhén göndör, ápolt haj, amiről az a benyomása támadt, hogy biztos ugyanahhoz a fodrászhoz jár már régóta. Mindig ugyanabban az időpontban, talán még saját széke is van. Naná, hogy van! Ez olyan. Kispolgár: gondolta magában, és most szánalommal nézte a fecsegő pincért a még szánalmasabb pingvinjelmezében. Szíve mélyéről sajnált, szinte gyűlölt mindenkit, aki a nyárspolgári létben tobzódva, annak élt, hogy minden konvenciónak megfeleljen. Nevetséges szabályok szabta életük, mindig csak megvetését vívták ki. Néha ugyan arra eszmélt, hogy szinte irigyli mesterkélt, és üres boldogságukat, és eltűnődött, hogy jobb-e vajon a boldogság látszatának boldogságában élni, vagy a boldogtalanság nehéz, de őszinte súlya-e az, ami az üdvösséghez vezet. Soha nem jött rá a válaszra. Egy ideje már nem is kereste, csak bolyongott némán az élet forgatagában, mint egy árnyék. Közben észre sem vette, de a fecsegő pincér alaposan végigmérte őt is.
Magas, szikár ember ült a bárpultnál. Értelmes tekintet, távolkék, szomorú szemek, valami megmagyarázhatatlan lemondással. Borús homlok, férfias áll keretezték a jóképű arcot. Néhány napos borosta, rövid, összekócolt haj, mély, megnyugtató hangtónus. Nem volt sem izmos, sem vékony, de erőteljes ember benyomását keltette az idegen, aki lassú, lusta mozdulattal szívta konstans a cigarettát, és időnként jelentős kortyokat ivott a hideg sörből. A ruházata ápolt, kimondottan divatos. Farmer, fehér ing, egy régimódi zakó, klasszikus sál. Valami kerek egészet érzett a férfi megjelenésében, mégis volt benne valami vibráló dolog ami nyugtalanította. Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor újabb korsó után nyúlt, mert a vendég intett a szemével, hogy kér még egyet. Ez volt az. A szemek. Nem látott még embert, aki így beszélt volna a tekintetével, pedig ő aztán látott már jó néhány arcot a pult túloldalán. Neki aztán elhiheti bárki. Volt valami királyi abban az egy mozdulatban, ahogy intett a szemével. Borzongató volt… De máris az idegen előtt állt a két pohár, sörrel, konyakkal, és felbátorodva az előbbi invitáláson magának is töltött egy rövidet.
Az idegen érdeklődve nézett fel:
- Nocsak? Mégis iszik egyet? - kérdezte.
- Azt hiszem ez nem fog megártani! – válaszolta gépies mosollyal, amivel az ingyen köröket szokta elfogadni törzsvendégeitől.
- Hát akkor egészségünkre!
- Úgy legyen!
Mindketten lehajtották az italt. A pincér arra gondolt, hogy miért nem tud úgy nézni a vendégre, mint az összes többire, míg az idegennek egész más gondolatok futottak át az agyán.
- Mondta, hogy nős ember. Régóta az?
- Negyedik éve már. Még van három a kritikus hetedikig. – felelt a csapos egy halvány mosollyal, mint aki örül, hogy jó viccet mondott, de látta, hogy a másik arca még jobban elkomorodik, már ha ez lehetséges.
- Maga is házas? – kérdezte, hátha kiderül, hogy mitől ilyen szomorú ez az ember. No nem mintha a házasság intézménye kéz a kézben járna a boldogtalansággal, de látott ő már annyi embert búsongani a holtiglan kimondott igen végett, hogy nem lett volna meglepve, ha ez a férfi is a feleségét siratná mélyen, csendesen legbelül.
- Voltam. Évekkel ezelőtt voltam. – egy pillanatra átfutott az arcán egy halvány mosoly, és már megint sebesen szaladtak a gondolatai. Emlékezett a napra, amikor az Isten színe előtt fogadott örök hűséget a nőnek aki szeret. Ma is összeszorítja torkát az a kellemesen ideges érzés, ahogy az apja tanácsait hallgatva vár a nászindulóra. Az a könnyű, kellemes émelygés a gyomor tájékán, amivel kisdiákok izgulnak a vizsga előtt, mikor nem készültek fel teljesen. Ő is azon tépelődött, vajon kész-e arra, hogy örök életére boldoggá tegye a nőt akit szeret. Szorította nyakát az inggallér, de vett egy mély levegőt, és kilépett a templom folyosójára. Szédült. Zsibbadó tenyerét ökölbe szorítva, összes kételyét a magabiztosság talmi álarca mögé rejtve lépkedett a tömött padsorok között. Emlékszik, hogy zúgott a feje. De mindaz a káosz ami benne kavargott egy csapásra elmúlt amikor meglátta menyasszonyát. Nincs rá szó, amivel le tudta volna írni az érzést. Talán érezte már más is, milyen az amikor az ember úgy érzi, hogy belefullad a szerelembe. Elernyednek a testében a zsigerek, felgyorsul a lélegzete, és úgy szorítja valami láthatatlan kéz a mellkasát, hogy bár tudja a közelgő halált, de mégis vágyik rá. Úgy állt ott. Mélyen nézett a lány szemébe, és kiolvasott belőle minden választ. Hang nélkül tudták, hogy szeretik egymást, és gyermeki boldogsággal nevettek össze egy percre, amikor egymásra pillantva megálltak az oltár előtt. Az a könnyed mosoly… Annak a csengése még ma is itt zakatol a fülében néha. Soha nem hallott ahhoz foghatót. Szerette, ahogy a lány nevet. Selymes volt a nevetése, mint a tavaszi szél, amolyan kellemesen langyos, és azt érzed, hogy versenyre tudnál kelni a széllel. Csak szaladnál boldogan, mind messzebb, és messzebb, birokra kelve a természettel, hogy mikor aztán tüdőd fáradt zihálással fullad ki, gyermeki öntudatlansággal omolj szerelmed ölébe összeforrva egy gyengéd csókban… Megint ez a gondolatáradat. Mostanában egyre gyakrabban, és egyre erősebben kapják el ezek a régi emlékek, olyan mélyre rántva, mint gonosz hullámsír a karcsú derekú hajót, hogy aztán arra eszméljen, hogy ki tudja mióta, kifejezéstelen arccal bámul maga elé.
Megriadt ismét. Azt nem tudhatta persze, hogy a külvilág mit sem érzékel „rohamaiból”. Másodpercek töredéke alatt játszódtak le benne ezek a pengeéles emlékképek, hogy aztán mély, fájdalmas szúrásaik után, csak tompa fájdalmat hagyjanak.
- Én jól megvagyok az asszonnyal. – fecsegett tovább a pultos. A másik ismét elfojtott egy adag undort, amit azok iránt a beképzelt majmok iránt érzett, aki asszonynak hívták a feleségüket. Boldog együgyűek, akiknek fogalma sincs arról, hogy a szeretett nőt nem szabad az „asszony” titulus mögé dugni. Mert az asszonyok ezt megérzik, és menekülni akarnak majd egy idő után, hogy ismét nők lehessenek. Nem csupán kirakati díszek, egy házasságnak nevezett intézményben, ahol „uruk” büszkén prezentál velük, mint valami cirkuszi látványossággal. De nem sokat töprenghetett ezen, mert a csapos öncélú, üres monológja mégis csak lekötötte a figyelmét.
- Kis élet, kis tisztesség. Tudja? Mi erre esküszünk. Gyönyörű nő a feleségem. – mondta őszinte büszkeséggel. – Gyönyörű, és okos. De azért betörtem már valamennyire, ha érti mire gondolok. – kaján vigyor szaladt át az arcán, mint aki büszke arra, hogy a barátai előtt kérkedhet azzal, hogy ő aztán igazi férfi. Hisz ki másnak lehet szava az ő otthonában?! Az idegent egyre jobban taszította ez a fajta beszéd, de mindinkább feltörekvő émelygést csendre intette néhány jelentős korttyal.
Miről beszél ez a szerencsétlen? Hisz mit tudhat arról egy ilyen üresfejű, önimádó senki, hogy a szerelem az a másik tiszteletéről szól. Hogy az embert boldoggá teszi a tudat, hogy az a csoda amit a szeretett nőben megtalált, az beragyogja az életét. Ő tudta. Abban a percben, mikor megismerte a feleségét, tudta. Színekkel lett teli a világ, a néma éjszakában is a boldogság halk zenéje duruzsolt a fülébe. Ízekkel, gondolatokkal, álmokkal telt meg az élete, mikor már tudta, hogy szereti a nőt. Felnézett rá, tisztelte, óvta. Kérkedett volna vele, telekiabált volna a világot, hogy lám, ő megtalálta. De a lány mellett mindig némaság ereszkedett rá, és csak ült egy csendes mosollyal az arán, arra gondolva, hogy ha az élet is ilyen is tud lenni, akkor mégis érdemes élni. Okos nő volt a szerelme. Sziporkázó humor, megkapó egyéniség, őszinte, egyenes tartás. Egyszerű, tiszta elvek, és valami megfoghatatlan női kellem lengték körül. Boldogok voltak hogy egymásnak adhatnak egymásból, és remélték, hogy ez örökké így lesz…
- Szóval tudja! Otthon az én szavam a döntő szó. De nem is bánja meg a feleségem, mert jól látom én a világot. – büszkélkedett tovább a pincér, miközben végigfutott benne a hazugság rossz érzése, hisz tudta, hogy mindez nem igaz. Vagy legalábbis nem így igaz. A neje értelmes nő volt, aki kemény kézzel irányította házasságukat, és gyakran fegyelmezte meg kicsit álmodozó, kicsit beképzelt férjurát. Aki ilyenkor pillanatok alatt vált a pult erőskezű uralkodójából, szűkölő, beletörődő alattvalóvá, mert nemigen szeretett a feleségével ujjat húzni. Nem veszekedtek sokat. Nem volt min. Éltek csendes unalomban egymás mellett, a boldogság illúziójában, mint akik soha nem vágytak többre. Pedig ha tudta volna, hogy a neje réges-rég mennyivel többre vágyott… De nem tudta. Nem tudhatta, mert nem kérdezte soha. Nem kutakodott az asszonyi szív rejtelmei után, nem látta meg soha felesége szemében azt a fájó sóvárgást, ami aztán soha el nem sírt könnyekben vált mind fakóbb gyémántjává a feledésnek. A felesége szenvedett. De ezt a szószátyár pincér soha nem vette észre. Nagyhangú, sima modorú emberként remekül szolgálta ki a bár közönségét, és a jó borravalónál, a meleg vacsoránál, és a biztonság tudatánál nem is vágyott többre. Tudta ugyan, hogy a papucsférj beosztását rejtenie kell a barátai, és a környezete előtt, de ezzel nem is volt gondja soha, hiszen állandóan fecsegő stílusával könnyedén beszélt bármi másról.
Most is csak mondta a magáét, miközben újabb kör italt rakott a vendég elé, és magának is töltött. Egyre jobban oldódott a furcsa idegen társaságában, ami viszont végeláthatatlan, semmitmondó monológok, öncélú, nevetségesnek szánt, ám szánalmas históriák sorát vetítette előre. Újabb cigarettára gyújtott, miközben megpróbált a beszélgetésre koncentrálni.
- Voltunk például pár éve nyaralni. Tudja. A tengernél. Mindig oda vágyott az én drágám, hát én meg elvittem. Nem mindenki viszi ám el az asszonyt. De én, én elvittem. Csoda egy hét volt. Kis vendéglők, finom borok, a tenger… Tudja uram, szép volt. – egy pillanatra majdnem szimpatikussá vált neki a pincér, de ez a balga gondolatat tova is szállt hamar, amikor a pultos, azon a számára olyannyira gyűlölt pajtáskodó, bizalmaskodó hangon azt mondta: - Meg hát van még valami, ami szép a tengerparton. A szerelem. Tudja miről beszélek, mi? – összecsippentette a szemét, és vigyorgott. – Mintha a tengeri levegőtől szárnyra kapnának a nők! Meg persze mi is! – harsányan kacagott, míg az idegen elnyomott a szája szegletében egy kényszerű szolidaritás mosolyt, mintegy azt üzenve ezzel: igazad van cimbora. Közben az jutott eszébe, amikor ő is elment a feleségével nyaralni. A tengerhez. Egyszerű viskót béreltek a part egyik csendes zugában, amit még nem leptek el a turisták. Volt akkoriban egy ütött-kopott, de nyitott autója. Régi, amerikai darab, amolyan négy keréken gördülő visszaemlékezés a fiatalkori lázadásra. Ezzel járták be keresztül-kasul az ékszerdoboznyi szigetet. A felesége szőke hajába élettelin kapott bele a szél, ő pedig csak ámult a nő szoborszerű szépségén. Boldogan, fiatalon, telve élettel, kacagással csak éltek egymásnak, mohón, vágyakozva, szinte felfalva a másikat szerelmükkel. Szerette sokszor megérinteni a nő csodálatos testét. Vékony volt, de nőies. Karcsú, rugalmas, minden pórusából áradt valami, ami megbolondítva vonzotta magához. Imádták egymás csókját. A gyengédség, a szerelem, a szenvedély, a buja vadság összes eleme benne volt azokban a csókokban, melyeket úgy ízleltek újra és újra, mint akik meg akarják tanulni a másik ízét. Örökké magukba szíva, hogy azután agyuk, és szívük mélyén rejtsék el örökre, hogy soha ne feledjék el. Ma is érzi a nő puha ajkát a nyakán, ahogy apró csókokkal, incselkedve szította vad szerelemre. Érzi a hátán a bilincsként ölelő karok szorítását, a fülében most ordítva tombolnak a lány apró, ziháló nyögései, és az egész teste beleremeg még most is abba a gyönyörteljes érzésbe, ahogy egymás szemébe nézve adták egymásnak a legvadabb, legszenvedélyesebb, legérzékibb szerelmet. Ahogy fellélegzik egy pillanatra, még homályosan látja maga előtt a lány meztelen testét, lustán feküdni az ágyon, ahogy lecsukott szemmel, kéjesen sütteti magát a nyári nap legmelegebb sugaraival. Az erős fényben látta a lány testén az apró, szőke pihéket, és a szerelem vad izzadságának egy cseppjét, amint a lány nyakán araszolt lassan lefelé. Bele fog őrülni ezekbe a lázas emlékképekbe. Olyan mohón ivott a hideg sörből, hogy a pincér egy pillanata meghökkenve állt meg mondókája közepén, és kérdőn nézett a vendégre.
- Jól van? Kicsit sápadt.
- Hmm. Megvagyok. Persze. Köszönöm! Igyunk még! De hol is tartott?
- No igen. Épp azt ecseteltem, hogy azért megvannak ám a napi gondok. Tudja. Amitől elmúlik az a fene nagy lángolás. Hétköznapok, zsörtölődés, asszonydolgok. Nem gondolom, hogy be kéne mutatnom. Gondolom maga is látott már egyet s mást.
- Láttam. – jött a válasz, szinte automatikusan, ernyedt rezignáltsággal.
- Tudja, az én feleségem volt már férjnél. Ez állandó vita. Látom én, persze, hogy látom, amikor néha visszaemlékszik. – duruzsolt a nagyhangú pultos, most szinte csak magának. – De aztán otthagyta. Nem bírta tovább. Valami művészféle volt. Tudja milyenek azok. Szép szavak, bohémia, tudomisén! Elcsavarják a nők fejét a fene nagy művészetükkel, de aztán nem is tudják megtartani őket. Az én feleségem is otthagyta aztán. Fontosabb a nyugalom. Az egzisztencia. Én megadom neki. – mondta büszkén, és újabb konyakot töltött, mint aki azzal akarja megszentesíteni vélt, vagy valós igazát, hogy iszik rá egyet. – De nem beszél róla amúgy. Nem sokat. Én meg nem kérdem. Jobb a békesség. Tudja…
- Persze. Persze, igaza lehet. – mondta a férfi szárazon. Érzett valami igazságot a pincér szavaiban, de nem tudta átérezni igazán a másik okfejtését.
- Maga együtt él még az asszonnyal, vagy magukat is megrágták az élet gondjai? – kérdezte a csapos hirtelen bizalmaskodással. Hiába, a harmadik konyak után végleg megnyílt. Nem is tudta, hogy fájó pontra tapintott a másik szomorú életének verőerén.
- Már nem. Elváltam. Jó pár éve már. – válaszolt szinte suttogva. Ismét érezte, hogy jön egy örvény, de most elébe ment. – Mondja, megnézhetném azt a zongorát? Egész elgémberedtem már ezen a bárszéken.
- Persze, drága barátom! – felelte szélesen a pincér, olyasfajta bratyizással, amitől a másik úgy érzete, menten elhányja magát. De erőt vett magán, és kicsit szédülve indult a hangszer felé.
- Töltsön még egyet! Meg magának is. – mondta halkan, de gondolatban már máshol járt. Megigézve nézte a hangszerek királynőjét. Mindig lenyűgözte egy szép zongora látványa, az egyszerű, nemes vonalak, az erő amit sugárzott, és a tudat, hogy minden nyelvnél hamarabb talál utat bármely szívhez egy szép melódia. Középszerűen, de alázatosan játszott. Nagy tehetségnek jósolták, még zsenge ifjúkorában, de néhány év után nem volt kitartása. Ez amúgy is egyik jellemgyengesége volt, de most, hogy szinte hallotta a haldokló zongora halk szívdobbanásait, nem a saját lélekelemzésével törődött. A csapos közben magával hozta a konyakosüveget, két korsó sört, hamuzót, és csendben ült le az egyik asztalhoz. Kicsit szédült a feje a hirtelen három konyaktól, de kíváncsian várta az idegen játékát. Maga nem volt nagy zeneértő, inkább csak a rádiót hallgatta, de tudta, hogy a felesége oda van a zongorajátékért. Mikor egyszer bejött hozzá az asszony hosszan, szomorúan nézte a sarokba állított, porosodó hangszert. Aztán azóta nem is jött többé. De nem volt ideje ezen merengeni tovább, mert a férfi leült. Halkan nyitotta fel a nehéz fedelet, és tekintete végigfutott a kicsit megsárgult, elkopott fehér és fekete billentyűkön. Mindig megdermesztette a gondolat, hogy hányan játszhattak már előtte azon a hangszeren. Hány bús dallam siratta az elmúlt szerelmet, hány boldog ifjú öntötte dalba vallomását, hány könnycseppet csalt a szemekbe egy-egy szomorú líra. Hányan perdültek táncra egy vidám kuplé hallatán, és mennyi ránc szaladt fel a megfáradt homlokokra, midőn felcsendült egy majd elfeledett régi sanzon a múlt idők letűnt homályából. Ezért volt alázatos. A pincérnek nem voltak ily magasztos gondolatai, csupán azon tűnődött kissé kába fejjel, hogy a különös idegen valóban tud-e játszani, vagy csak nosztalgiázik. Aztán rögvest választ kapott. A férfi leütött egy billentyűt. Egy magas hang sikoltott bele a csendbe fájón, de éles szúrását máris eltompította egy ritmusosan érkező, szomorúan mély akkord. Aztán újabb és újabb hangok sírtak fel a zongora mélyéről, és a férfi ujjainak könnyed játéka dallamot varázsolt a vértanú billentyűk jajongásából. Méla dallam volt. Az a fajta mely észrevétlen bújik meg a füledben, hogy aztán ott ragadjon hosszú időn át, egyre csak ismételve magát, egyre búsabb hangulatra intve szíved, lelked. Csodálatos könnyedséggel játszott. Lehunyt szemmel, kicsit előrehajolva, lehajtott fejjel. Egy-egy hangnál a sorok végén összeráncolta homlokát, és aki nézte nem tudta eldönteni, hogy csak nagyon koncentrál, vagy épp nagyon nehéz emlékek préselik a mellét. Pedig a férfi nem koncentrált. Szívből játszotta a dalt, ami csak a legnagyobbak sajátja. Amikor nem az ujjak, és a hideg agy parancsol rendszert a vágtázó akkordoknak terceknek, hanem a szív üzeni dalban, hogy fáj! Az emlékei elől menekült a pulttól a zongorához, de az a dal minden gátat feloldott benne. Már nem volt megállás. Mint áradó víz, úgy rohanták meg. Látta a felesége könnyáztatta arcát, és szemében a maró kételyt. Soha nem érzett ahhoz fogható fájdalmát. Az életét tette fel arra, hogy boldoggá tegye a nőt, de kudarcot vallott. Az a fajta könnyed, vad, a holnappal soha nem törődő bohém élet amit élt, könnyen rabolta el a lány szívét, mikor megismerkedtek. Csatangoltak éjjel a városban, füstös kocsmákban ittak szerelemédes borokat, padokon ülve olvastak fel egymásnak nevető regényekből, festményeket csodáltak soha meg nem értett művészektől. Néha a férfi írt egy-egy olvashatatlan novellát, és őszinte vitákat fojtattak tehetségről, irodalomról, bármiről. Éltek. Nagyon éltek. Feledve a zakatoló világ filléres gondjait, szárnyaló lelküket, szívüket megbéklyózó konvencióknak nevetve fordítottak hátat. Néha játszott egy dalt a lánynak zongorán, és őszinte örömmel nézte ahogy az gyémántszerű könnyeket csalt a gyönyörű arcra. Aztán boldogan rohant, hogy gyengéden lecsókolja őket. Vadul szeretkeztek, mintha minden alkalom az utolsó lenne, és egymás mellett feküdve némán mély szippantásokkal cigarettázva tűnődtek utána azon, hogy hogyan is élhetnek még, hiszen most haltak bele a szerelembe…Ez a gondolat mentette meg. Olyannyira magukkal ragadták az emlékek hullámai, hogy valószínű, a szíve már nem bírta volna sokáig. De abban a pillanatban feleszmélt újra. Mint gyöngyhalász, aki mélyre merül a felejtés tengerében a letűnt boldogság kincsei után kutatva, de túl sokáig marad. Aztán a megmagyarázhatatlan életösztön mégis a felszínre hívja, hogy éltető levegővel teljen meg ismét a lázadó tüdő. Mély levegőt vett. Józan volt újra, és egyre lassúbb játékát méltón zárta le egy mélyről üzenő akkord. Vége volt a dalnak. Felpillantott. A pincér épp az ő arcát figyelte mereven, és akkor a két férfi egymás szemébe nézett. Valami történt. Az épp elhalt melódia utolsó taktusai még ott remegtek a füstös levegőben, amikor a pultos így szólt.
- Szépen játszik. Szavamra! De milyen szépen. Tudja a feleségemnek tetszett volna. – mondta, és az idegen most először hitt neki.
- Köszönöm. – válaszolt halkan és új cigarettára gyújtott.
- Szomorú dal volt. Van címe? Szívesen kérném egy kívánságműsorban! – mondta a pincér, és ez a mondat elég volt ahhoz, hogy a férfi újra tudja, ez az ember soha nem fog tudni kibújni a kispolgáriság átkos, szürke köpenyéből.
- Azt hiszem… Azt hiszem nincs. A mesteremtől tanultam. Egy nőről szól, aki nem tud elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy elváljon a szerelmétől. Pedig, tudja az a legnehezebb. Elengedni valakit, akit az ember az életénél is jobban szeret. – behunyta a szemét egy pillanatra, és úgy folytatta. – Én sem tudtam megtenni. Önző voltam…
- Ugyan barátom! – szólt nagyhangon a csapos. – Sosem tudni, mikor csinál jót az ember! Ha szerette, ugyan miért akarta elhagyni? – tudakolta kérdőn, és hangjában némi felsőségteljes részvét csengett, amitől a másikat ismét elfogta az undor. De legyűrte megint, és maga sem tudja miért, de válaszolt.
- Mert a szerelem nem mindig elég. A nők arra vágynak, amit látnak bennünk. Nem azt akik valójában vagyunk, hanem azt az áhított ideált, akire kislánykoruktól fogva vágytak. Mi persze megfogadjuk, hogy mi leszünk azok, de sosem sikerül. Nekem nem sikerült…
- Majd jön másik! – kiáltott közbe harsány biztatással a pincér, de abban a minutumban azt kívánta, bár ne tette volna. A férfi szeme úgy villant rá, olyan ősi, ösztönös haraggal, hogy megrémült egy percre. Aztán lehajtotta a fejét. Leütött egy-egy billentyűt a zongorán csak úgy találomra, de most nem alkottak dalt a semmibe kiáltott hangok.
- Elmondom magának. –kezdte lassan, és keze idegesen babrált a zongorafedélen. Elmondom.
A pultos nem szólt. Rossz érzése támadt, maga sem tudta, hogy miért. De ettől függetlenül kíváncsian meredt a férfira, aki már ki tudja hányadik cigarettájára gyújtott. Az arca nagyon fáradt volt. Mereven nézett maga elé, mint aki azon tűnődik, hogy hol is kezdje az egészet. A pincérnek egy pillanatra szűk lett a torka. Sajnált ezt az embert. Nem volt már a nagydumás csapos. Valahogy leestek róla sallangjai, amikkel felvértezte magát, és már csupán két egyszerű férfi ült egymással szemben. A pincér azon töprengett, hogy ez vele nem történhet meg. Hiába beszél ez mindenféle ideákról, kergetett álmokról, ő bizony tudja, hogy mit kell adnia az asszonynak, hogy vele maradjon. Elkezdett magában egy leltárt, hogy mik azok a remek tulajdonságok őbenne, amik miatt, őt nem hagyja el senki. Soha! Míg ezen tűnődött, és minden pozitívumát szinte gyerekesen domborította ki önmaga előtt, a vendég gondolatai már ismét messze jártak. Ujjai újra rátaláltak a fekete-fehér dalszőnyegre, és ismét betöltötte a bárt egy melankolikus dallam. A csapos közben arra gondolt, hogy jobb is ha ez az idegen inkább játszik, mert valahogy rosszul érezte magát mikor beszélt. Közben elhatározássá érett benne a gondolat, hogy ma este jól leissza magát. Kijár neki időnként, és különben is jó úton haladt efelé. Közben a másik már rég messze járt.
Egy bérház nyirkos lépcsőházában üldögél, és mereven nézi az ajtót, amin alig néhány perce ment ki a felesége. Örökre. Mily kegyetlen szó. Csak úgy koppan az emberi szív falán, mély visszhangot hagyva maga után. A szerelem kevés volt. A szerelme többre vágyott, de ő elbukott a kihívások erdejében. Már nem volt őszinte a nevetés, nem voltak mézédesek a csókok, és hidegség szállta meg a szeretettel berendezett kis otthont. Látta már egy ideje, hogy a felesége szenved. Már nem néztek egymás szemébe, és nem ölelték egymást forró vágyakozással. Aztán egy nap, valami apró vita után a nő kiborult. Szép arcát feldúlták az indulatok, és egész testében remegve kérte számon a boldogságát. Joggal. És ő nem tudott válaszolni. Egyedül maradt. Társas magány, az emlékek nyomorában élni. Fájdalmas nappalok, semmittevő hosszú éjszakák jöttek. Szépen lassan az évszakok váltották már egymást, kínzó egyhangúsággal gyötörve az emberi elmét, hisz minden tavasz újraálmodtatja veled a régmúlt szerelem hajnalát, minden nyár tomboló erővel emlékeztet arra mi a tied volt. Aztán ősszel a természettel együtt akarsz meghalni, de Te életben maradsz. Nem mérik oly könnyen, és olcsón a halált. Erre már télen jössz rá, mikor minden hideg estén a tükör előtt ostorozod magad, és arra gondolsz, hogy a világot adnád egy ölelésért. De Ő már nem ölel meg. Más meg nem kell. Így érzett a férfi is, ahogy szépen csendben múltak fölötte az évek. Inni kezdett. Először csak a felejtésért. De aztán mind gyakrabban. Egy nap hallotta valakitől, hogy a felesége elköltözött. Még a városból is.
Aznap kezdett új életet. Sokadrangú író lett egy helyi rovatnál, de csak rutinszerűen végezte a munkáját. Nem okozott neki örömöt. Mint ahogy más sem. Vegetált. Egy idő után már az ivás is csak egy perpetum mobile szerű beidegződött pótcselekvéssé vált. Már nem volt rosszul saját magától sem. Egészen addig, míg el nem küldték egy konferenciára. Munkahelyi dolog. Alapvetően gyűlölte volna, most már nem érdekelte. Más város, más kocsmák, gondolta. Egy csendes helyet keresett. Talált is. Egyszerű bár, amúgy a húszas évek stílusában. Avíttas képek a falon, megsárgult lenyomatai egy rég letűnt életnek, és szomorú akkordjaként a múló időnek egy testes zongora állt a sarokban meddő küldetését teljesítve, némán. Rég nem játszott rajta senki. A plafonról igazi csillárok lógtak, a nagy üvegkelyhek megszürkült falukon át pislogtak fényt a félhomályba. Régi újságok hevertek a régi asztalokon, és egy valaha szebb napokat látott cégér hirdette büszkén, hogy a fekete, az igazi őrölt kávéból készül. A férfi belépett, körülnézett. Hosszan nézte a zongorát, aztán levette a kabátját… Akkor járt itt először. Ennek úgy egy éve lehetett. Csendesen húzódott meg egy sarokban, és nem vágyott másra, mint távol a többi asztal zsibongásától, jól leigya magát a fárasztó konferencia után, aminek egy szavára sem emlékezett.
És akkor történt. Nyílt az ajtó. Ösztönszerűen emelte fel a fejét, és az első pillanatban nem tudta eldönteni, hogy csupán a szeme káprázik, vagy tényleg a volt feleségét látja. De azt a szempárt, nem tudta elvéteni. Az az arc örökké beléivódott. És ott volt. Karnyújtásnyira. A nő nem vette észre, mert szeme megakadt a zongorán. Hosszan, szomorúan nézte a kopott hangszert. Aztán jött a pincér, és cuppanós csókot nyomott az arcára. Nagy hangon, szinte illetlenül méltatta a feleségét a vendégek előtt, hogy lám, milyen szép is az ő asszonya. A nő zavarban volt. Néhány szót váltottak, és sietve távozott. A férfi az egyik ablakon át még hosszan nézett utána, de aztán elnyelte az utca forgataga.
Szédülni kezdett. Az első lázálmot akkor látta. Úgy érezte, ha nem mehet ki onnan, akkor menten ráomlik az épület. Pénzt hagyott az asztalon, és sietve lépett az utcára. A friss levegő jólesően simította végig az arcát, de nem tudta élvezni. Attól fogva semmit. Még egyszer visszanézett, és másnap hazautazott… Mind gyakrabban vették elő azok a rohamok amelyek ellen nem tudott tenni. Egy éve már. Érezte valahol belül, hogy már nem bírja sokáig, hogy a szervezete fel fogja adni. Ezért akart még egyszer eljönni ide, ahol utoljára láthatta szerelmét. Álmában sem gondolta volna, hogy a pincér, az új férj behívja. De már túl fáradt volt ahhoz, hogy ne sodródjon…
Ebben a pillanatban ismét kitisztult. Ha csak néhány percre is, de újra ura volt gondolatainak. A pultosra nézett, aki most mereven bámulta. Nem értette. Aztán végigfutott az agyán, hogy ki tudja mióta ülhetett már ott lehajtott fejjel. Csendben ültek.
- Tudom ám ki maga. – szólalt meg a pincér nagyon halkan. – Az előbb ugrott be. Tudja a feleségem őriz egy fotót. Régi kép. De felismertem. Az előbb felismertem. – mondta és újabb pohárnyi konyakot hajtott fel.
- Értem. – mondta a másik, és mélyen a csapos szemébe nézett. Gyűlölte ezt az embert. Gyűlölte még a fajtáját is, és sehogy nem tudta felérni ésszel, hogy az ő egyetlen kincse, hogy választhatott egy ilyen embert. Csendben ültek, és egyikük sem tudta, mit mondhatna a másiknak. Aztán az idegen megszólalt. Szúrt a tüdeje, a szíve össze-vissza kalimpált, és érezte, hogy vér borítja el az agyát. Kérdezett.
- Szokott még nevetni? – kérdezte nagyon halkan, és a torkát szinte megfojtotta ez a pillanat.
A pincér tűnődött egy darabig, aztán így válaszolt.
- Ritkán. Ritkán azért szokott. – préselte ki a szavakat. – De nem is sír. Tudja? Mellettem nem sír…
Eltelt néhány perc, talán egy negyedóra is, mire a pultos feleszmélt. Idegesen nézett körül, mert a férfi már nem ült a zongoránál. Egyáltalában nem volt sehol. Elment…
Mély levegőt vett. Félig részeg volt már ugyan, de kijózanodott kissé. Mégis kábán, szédülve állt fel. Akkor vette észre, hogy a férfi zakója az egyik bárszéken maradt. Körülnézett, mert rossz lelkiismerettel nyúlt a zakó belső zsebébe. Egy megsárgult boríték a felesége nevére címezve. Remegő kézzel tépte fel. Réges-régi papíron öles, szálkás betűkkel állt egy szomorú dal, szomorú históriája egy lányról, akinek nem volt elég ereje elengedni a szerelmét. És mellette a dal kottája… Ezt játszotta zongorán…
Odasétált a hangszerhez, és csendesen csukta le a fedelét. A zakót felakasztotta egy fogasra a borítékot pedig zsebre tette. Némán csukta be a bár ajtaját. Az eső már rég elállhatott, és csak egy-egy pocsolya emlékeztetett a tavaszi záporra. Az egyik tükrében megnézte magát, de az arca a víz játékának torzságával nézett vissza rá. Akár az élet…
