Kordon-szerelem
Dátum: 2010. június 06. 08:28Műfaj: NovellaCimkék: kordon, nyugdíjas, néni, bácsi, kossuth tér |  |
Egy szerelem, melyet a politika és a történelem nem engedte, hogy beteljesedjen. S mire végre azzá vált volna, ismét közbe szóltak a politikai események.
Kordon-szerelem
Egyszer volt, hol nem volt… Megtörtént. Élt egy fiatal fiú és egy igen csinos lány Budapesten. Árpád és Emese.
Túlélték a háborút, a másodikat, alig voltak nyolc évesek. Órák után együtt mentek elhordani a téglákat, szortírozták azokat, s közben annak örültek a legjobban, hogy együtt voltak. Sokat nevettek, tervezgették jövőjüket, a közöset.
Azután jöttek a középiskolai évek. Ekkor sem veszítették el egymást. Délutánonként találkoztak, később már csak hétvégenként. Tizenkilenc évesek voltak, mikor egy hűvös októberi napon újra egymásba botlottak. Azaz látták egymást. A Műszaki Egyetem felvonulói között tűnt fel Árpád. A járdán integető Emese egyre lelkesebben buzdította őket. Ekkor Árpád odalépett Emeséhez, s magával „vonszolta” az áradattal.
- Gyere velem! – mondta, s gyengéden a vállára tette a kezét.
- Hova mentek? – kérdezte Emese csodálkozva.
- A Rádióhoz. Tiltakozunk – válaszolta egyre elszántabban Árpád.
Emese átkarolta Árpád derekát.
A Rádió Székházánál Árpád megszorította Emese vállát, s ezt mondta:
- Maradj mindig mellettem!
- Miért? – kérdezte kétkedve Emese.
- Láttam valamit – mondta Árpád és az egyik férfira bökött tekintetével.
Emese is látta. Egy géppuska volta annak kabátja alatt.
- Ettől féltem – mondta remegő hangon Árpád.
Ahogy megérkeztek a Rádióhoz, rögtön fel is olvasták a fiatalok követeléseit. Közben Emese és Árpád visszaemlékezett a közös jövőjükre, amit még gyermekkorukban terveztek el.
Épp összeért ajkuk, mikor fegyverropogásra lettek figyelmesek. Emberek rohantak össze-vissza, s sodorták el egymást.
Egy kézigránát is robbant. Ekkor mindenki lehasalt.
Mikor újból csend lett, lassan körbenéztek, óvatosan felálltak.
Többen a földön maradtak.
Karjukat egymás felé nyújtották, azonban a távolság egyre nagyobb és nagyobb lett.
A tömeg elsodorta őket. Időben is.
Emese hiába kereste Árpádot hosszú éveken keresztül, nem akadt a nyomára.
Az évek csak teltek és teltek. Emesében annyira élt Árpád lénye, hogy soha sem ment férjhez. Lelkében mindörökké hozzá tartozott.
Megélte a hidegháborút, az olajválságot, az úgynevezett „puha” szocializmust. Dolgozott Emese, sőt kommunista szombatozott, brigádnaplókat írt, rajzolt, együtt kirándult az eszmékkel.
Sosem érezte boldognak magát. Csak is Árpád képe derengett előtte. Kimutatni nem akarta, mélyen titkolta.
Az évek szaladtak, rohantak. Észre sem vette, hogy egyre közelebb került a nyugdíjazáshoz.
Fiatal munkatársaitól hallotta, hogy nemcsak megemlékezésre, hanem Nagy Imre újratemetésére készülnek.
Meghalt Kádár János! Jelentették be egykedvűen a rádiókban és a tévékben.
Valahol sajnálta őt, valahogy hozzátartozott az egész országhoz, a mindennapokhoz.
Úgy döntött, kimegy a nagygyűlésre.
Sokan hanyagul felöltözve, főleg farmer nadrágokban, borostásan, hosszú hajjal, tele lelkesedéssel.
A tribün felé araszolt. Látni akarta az egészet. Tetszett a felszabadult hangulat, melyet csak szilveszterkor érzett.
Már az első sorban áll, mikor egy ismerős arcot pillantott meg az emelvényen. Árpádot vélte látni. Önkéntelenül integetni kezdett. Halkan nevét kiáltotta.
- Árpád!! Árpád!! Árpád!
Árpád befejezte beszédét, és elindult a tömeg felé. Visszaintegetett a lelkes hallgatónak.
Ekkor ismerte fel régi kedvesét, Emesét. Pillantásuk összeért, lelkükig hatolt, régi emlékeket idézett.
Árpád elindult feléje, ám az egyik biztonsági őr visszatessékelte. Emese is csak a pulpitus lábazatáig jutott, útját állták.
A tömeg tengerként, háborgó veszedelemként hatott Emesére.
Örült a változásoknak, a remény újjászületésének. Igen, harminchárom év után is eljött a csoda, a demokrácia.
Felgyorsultak újra az események. A rendszerváltozás töltötte be az emberek minden napjait, felélénkült a sajtó, a média.
Szinte alig tudott Emese velük lépést tartani. Azonban azt az egyet megfogadta, hogy soha nem fog belépni egyetlen egy pártba.
Úgy is tett.
Látta embertársainak képmutató változását, mely még jobban megerősítette ebben a döntésében.
Az emberek egyre zaklatottabbakká váltak, türelmetlenebbekké, a fiatalok szabadabbakká, amivel sajnos nem tudtak igazán élni. Mindenki mindenkit szidott, hisz a szólásszabadságra hivatkoztak, s mégis sokan hallgattak, mert féltették állásukat, családjukat.
Zavaros szabadság, mint amikor a gúzsba kötött embert elengedik, s az csak ott áll, képtelen tettekre, önálló cselekedetekre. Megszokta köteleit.
Emese végre nyugdíjba ment, pedig kérlelték, hogy maradjon. Esze ágában sem volt azt tenni. Vágyott a pihenésre, a nyugalomra.
Járta az utakat, parkokban pihent, ha elfáradt.
Érezte, hallotta, hogy valami nincs rendben, ebben az országban. Kormányok jöttek és mentek, miniszterelnököket választottak, leváltottak, ám a tömeg egyre dühösebbé vált.
Skandáló fiatalok sodorták néha el a tereken. Esténként már egyre kevesebbszer indult útnak.
Félt.
Bezárkózott a lakásába. Már csak a tévén keresztül figyelte, mi is történik Budapesten.
Később erre sem volt kíváncsi. Szomorúvá tették a folyamatos gyűlölködések, bántalmazások.
Egy októberi este megcsörrent a telefon. Barátnője kérte, hogy menjen már át Budára hozzá.
Örült a hívásnak, végre kimozdul.
Lement a buszmegállóba. A busz hamarosan megérkezett, de teljesen tömve. Zászlókkal integetők csoportja, hangosan kiabálva csak egyet skandált.
- A Kossuth térre! A Kossuth térre!
Emese elcsodálkozott ezen, hisz tudta, hogy az Erzsébet-hídon jár ez a vonal.
Mikor a busz megállt a legközelebbi megállóban, Emese alig akart hinni a szemének. Az Országház melletti utcában találta magát. A tömeg magával sodorta, a busz tovatűnt.
Szónokok beszéltek, a nép kiabált. Néhol rendőröket is megpillantott.
Emlékei visszavitték arra a megmozdulásra, mikor Árpádot meglátta a tüntető tömegben.
Most is.
Öreg, azonban feszes tartása volt. Haja teljesen ezüstös lett. Kezében egy sétabot, olyan úrias, de szükséges.
Épp Árpád közelébe került Emese, mikor rendőrök kordonokkal a kezükben terelni próbálták a tüntetőket.
Árpád is észrevette Emese kedves tekintetét. Kinyújtotta kezét feléje.
A két kéz majdnem összeért, de egy hideg rács közéjük furakodott.
Mind a ketten megragadták azt, és nem eresztették. Csak egymást nézték. Áhítattal.
Már nem is hallották a felszólításokat, nem is érezték az ütéseket, a rugdalásokat. Megszűnt számukra a világ. Együtt voltak.
Most már mindörökre.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
