Lázadó rock
Dátum: 2008. július 14. 09:13Műfaj: SzakirodalomCimkék: 1968, lázadás, vietnam, rock |  |
"Egy dal nem szithat lázadást, egy koncert esetében ez már nem olyan biztos" - mondta Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa, válaszul azoknak, akik a bandát "zavarkeltéssel" vádolták.
(Bevezetés: Beatles – Revolution – zene)
„Egy dal nem szíthat lázadást, egy koncert esetében ez már nem olyan biztos” – mondta Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa, válaszul azoknak, akik a bandát „zavarkeltéssel” vádolták. A The Doors magát „erotikus politikusoknak” titulálta. John Lennon, akkor még a Beatles tagja, magát a forradalmi hívének vallotta, de – mint ahogyan ez előbbi dalból hallottuk – nem kért sem a pusztításból, sem a bálványimádásból. Kevesen voltak az 1968 körüli rock-világban, akik közvetve, vagy közvetlenül ne reagáltak volna a világ forrongására és nemcsak azok, akiknek mestersége címere eleve „tiltakozó dalnok” volt.
A Beatles, amely a korábbi években többnyire a világ előtt járt, az 1968-as diáklázadásokra már csak reflektált, a következő évtől aztán Lennon már saját szakállára folytatta párjával, Yoko Onóval sajátos, ám éppen ezért nagy feltűnést keltett tiltakozó akcióit. A Revolutionban már ott van a májusban romhalmazzá változtatott Párizs képe, miként minden idők egyik legnyomasztóbb felvétele, a novemberben a dupla White Albumon megjelent Revolution number 9 is a teljes zűrzavarról szólt a hangkollázs nyelvén. Ennek letisztultabb változata volt az, amit a Chicago együttes első albumára tett fel: a dupla lemez negyedik oldalát teljes egészében az 1968. augusztusi
A Stones is állást foglalt, a Street Fighting Mannel, amely arról szól, hogy De ugyancsak 68-ban jelent meg a Street Fighting Man, hogy Londonban nincsen helye az olyan utcai harcosoknak, mint amelyek Párizst lángba borították – pedig a brit diákkontesztáció, amelynek egyetlen igazi csúcspontja az 1968. márciusi Grosvenor-téri csata volt, az amerikai nagykövetség előtt, éppen arról a London School of Economics-ról indult el, amelynek Jagger is hallgatója volt – éppen ezért, ha egy „szegény srác” nem bír magával, szálljon be egy rock and roll-bandába, abból nem lehet túl nagy baj. Persze a Stones esetében célszerűbbnek tűnt, hogyha meghúzzák magukat, miután a zenekar több tagjának is meggyűlt a baja a hatóságokkal különböző kábítószerügyek miatt, és ezért egy évig nem is léptek fel élő koncerten. Ők egész másképpen, de annál hatásosabban képviselték „a tagadás szellemét”, de erről majd később…(zene: Street Fighting Man)
Persze a lázadás, a nemzedéki szakadék rock-ban való megszólalása jóval korábban, már 1965-ben megszólalt, méghozzá éppen a Stones-tól, a Satisfaction-ban, igen, a nálunk csak „getnóként” közkinccsé vált dalban, amelynek nem csupán szexuális vonatkozásai voltak „felháborítóak”, hanem a mindenhatóvá váló kommercializálódás elleni sorok is. A dolog külön pikantériája, hogy a Rolling Stones még a 21. század első évtizedében is az egyik legbiztosabb rock-biznisz volt. A rock első igazi anarchistái, a The Who ugyanebben az évben jött ki a My Generation-nel, amelynek sokat emlegetett sora: „Remélem, meghalok, mielőtt megvénülök – hope I die before get old”. Jerry Rubin amerikai diákvezér ugyanezt így fogalmazta meg: „Mindenki gyanús 30 felett”. Tudjuk, hogy az együttesnek nemcsak a zenéje volt pusztító erejű, hanem ők maguk is rendszeresen lerombolták színpadjaikat, összetörték a hangszereiket – több mint egy évtizeddel megelőzve a punkokat – és leginkább a My Generation hangjaira, 1968 megtörése után azonban ők voltak az elsők, aki zenébe foglalták csalódásukat a Tommy című operával, amikor rájöttek: a lázadó zenét szép lassan felfalja az üzlet, majd 1971-ben a Won’t Get Fooled Againban már arról énekeltek, hogy az új főnök, akit ők emeltek pajzsra, ugyanolyan, mint a régi…nem véletlen, hogy amikor 1987-ben 68 közelgő 20. évfordulójára Daniel Cohn-Bendit elkészítette a régi harcostársakról az Annyira szerettük a forradalmat című tv-sorozatot, ez utóbbi dal lett a főcímzenéje. (zene: My Generation..)
„Ide a világot, de rögtön” – idézik azóta is számtalanszor a The Doors dalának felkiáltását, amely az eredeti felvételen nyilván nem véletlenül hangzik fel visszhangosítva. A négycsillagos admirális fiának zenekara, amely érdeklődést tanúsított minden iránt, ami „káosz és zűrzavar”, ugyanakkor viszonylag kevésszer reflektált konkrétan a lázadások eseményeire vagy azok kiváltó okaira. Ezek közé tartozott a The Unknown Soldier általános háborúellenessége, a
A lázadó évek remek nyersanyagot adtak az egy szál gitáros dalnokoknak, a protest-song énekeseknek és „folk-Madonnáknak”, különösen azok után, hogy a vietnami háború eszkalációjával egyre nagyobb méreteket öltöttek a béketüntetések. Joan Baez, Country Joe McDonald, Buffy St.Marie, Arlo Guthrie, a híres munkásénekes, Woody Guthrie fia dalai szenvedélyes, hol kegyetlen, hol ironikus kiáltványok voltak a háború, mindennemű öldöklés és türelmetlenség ellen, az angyali szelídségű skót Donovan egyenesen megjósolta, hogy azok, akik napjainkban világbirodalmi álmokat szőnek, ugyanarra a sorsra jutnak, mint egykor Atlantis. Közben az a dalnok, akinek lázadó szellemét sokan a zászlajukra tűzték, korai szerzeményeit pedig tömegek dalolták világszerte - természetesen Bob Dylanről van szó – már 1965-ben levetette magáról a ráaggatott és sosem kívánt „lángoszlop” szerepet. És bár a Blowin’ In The Wind, a Don’t Think Twice It’s Alright, a Masters of War nélkül és a A Hard Rain’s Gonna Fall nélkül nincsen háborúellenes kontesztáció, a „prófétaságot rühellő” Dylan még az 1966-as csaknem halálos balesete előtt bedobott egy dalt, a Rainy Day Woment, amellyel nem kevésbé csapta arcul a hatalmát, nyugalmát minden újtól, minden mástól féltő társadalmi kövületeket, akik mindenkit megköveznek, aki nekik nem tetszik, bármit is tesznek. A Dylan-kínálta megoldást pedig sokan választották: „Everybody must get stoned” – vagyis mindenkinek ki kell ütnie magát, aljas szójáték a „megkövezett”-tel…Az eredeti felvételt Dylan még azzal is megtetézte, hogy az egész úgy hangzik, mintha egy Üdvhadsereg utcai zenekara játszana a maga stílusában egy blues-motívumot…(zene: Rainy Day Women – másik CD!)
A Dylan által a gyakorlatban is művelt repülés, a korlátlan elvágyódás filmje, az Easy Rider alkotói, Dennis Hopper, Peter Fonda és ne feledkezzünk el a film fantasztikus képi világának megalkotójáról, Kovács Lászlóról, Bob dalait is számba vették a dramaturgiai pillérekként szolgáló zenéhez, végül azonban csak egy dala szerepelt a filmben, az It’s Alright Ma, I,m Only Bleeding, Roger McGuinn előadásában. Annál nagyobb jelképe lett a filmnek a kanadai német bevándorlók fiaiból alakult Steppenwolf két dala, a The Pusher és főleg a főcímzene – kell-e mondani a címét? (zene: Born To Be Wild). Az együttes mellesleg egy, a rock-kal szoros kapcsolatban álló szubkultúra, a Hell’s Angels kedvenc bandája volt és az Easy Rider alkotóközössége a nagy remekmű előtt több B-kategóriás motoros filmet készített, a Born To Be Wild pedig később több filmben is felhangzott, többek között Hal Ashby Hazatérés című Vietnam-filmjében vagy a közelmúlt egyik kultuszfilmjében, a Boratban is.
Sokkal szelídebb, bár a földi valóságoktól távoli elvágyódásról hallhatunk a san franciscói virággyerekek, a társadalom zajából, mocskából kivonuló hippik kedvenceitől. Azóta is, ha erről a korszakról szóló dokumentumfilmeket, műsorokat készítenek, szinte kötelezően felhangzik a Mamas and Papas California Dreamin’-je. Az együttesről annyit mindenképpen tudni illik, hogy vezetője, zeneszerzője, John Phillips írta a hippik egyik himnuszát, a Scott McKenzie által énekelt San Franciscót, továbbá egyik létrehozója volt az első „szeretetnyárnak”, az 1967 júniusi monterey-i popfesztiválnak. (Zene: California Dreamin’)
Már kifejezetten a drogos élményeket dolgozta fel a Jefferson Airplane alig két és fél perces, hihetetlen sűrűségű dalában, a White Rabbitban, amelyben az LSD okozta víziókat összekötötték Lewis Carroll Alice csodaországban című meséjének motívumaival. Carroll maga is rendszeresen élt kábítószerekkel, ezért is volt annyira népszerű rock-körökben, figurái visszaköszönnek többek között John Lennon, Donovan, majd később Tom Waits dalaiban is. A zene maga arra példa, hogy a pszichedelikus zene szívesen felhasználta a keleti, az indiai mellett főleg az arabos motívumokat. Ez utóbbiban hallunk példát az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida vagy a Pink Floyd Set The Controls For The Heart of The Sun című darabjaiban, és a White Rabbitban is. (Zene: White Rabbit).
Ez előbb hallott két dal felvétele a monterey-i fesztiválon készült, akárcsak a következő, amely nem hiányozhat egy, a 68 körüli zenébe oltott lázadásokról szóló előadásról. Janis Joplin önmaga volt a lázadás: egy mélydéli, texasi kisvárosból való, önmaga és környezete által rendkívül csúnyának tartott lány, aki nem tudott és nem is akart beilleszkedni a pénz, az olaj, a keresztény-puritán szellemiség szentháromságába. Egy olyan lány, aki, miközben „fiúsították” őt az ellenkező nem képviselői és ő mindent megtett azért, hogy megfeleljen ennek, mélységesen nő is volt, aki rövid életben állandóan kétségbeesetten akart szeretni, miközben mindenkit elüldözött magától féktelen birtoklásvágyával. Vonzódott a hozzá hasonló kirekesztettekhez, magát Bessie Smith reinkarnációjának hitte, és ugyanúgy halt meg, mint egy kivert kutya, mint a nagy fekete blues-énekesnő. Védjegye is egy fekete blues lett, Big Mama Thornton Ball and Chain-je. Bár a néger szleng kifejezés „oldalbordát” jelent, ő ezt a vasgolyóval súlyosbított rabláncot szó szerint is értette. Féktelensége, szemérmetlenségig fokozott szókimondása később utat mutatott Patti Smithnek, még később bizonyos fokig Sinéad O’Connornak és P.J. Harvey-nak is. (Zene: Ball and Chain).
És ha már a fekete muzsikusok szóba kerültek, nem feledkezhetünk el az amerikai soul és rhythm-and-blues zenéről, amelynek irányzatai szinte pontosan rímeltek a polgárjogi törekvések különböző ágaira: a dr. Martin Luther King vezette, az evangéliumokból és Gandhi tanaiból táplálkozó erőszakmentes mozgalomhoz a tizenévesen sztárrá lett Stevie Wonder állt a legközelebb, a fajok közti megbékélést hirdette például az A Place In The Sun című dala. A radikális Fekete Párducok viszont inkább James Brown-ban ismertek magukra, kemény, gyakran macho szemléletű dalaiban, azokban a ritmikus énekbeszédekben, amelyet rapnek neveztek – így lett ő, Muhammad Alival együtt – a „rap”-műfaj keresztapja – és ő énekelte a Say It Loud: I’m Black and I’m Proud című „programdalt”. Akkoriban ugyanis még nem volt bevett az „african-american” kifejezés és a „black” büszkeséget jelentett, szemben a sértő nigger, vagy negro kifejezéssel. Valahol a kettő között állt Otis Redding, aki a régi gospeles hagyományokat épp úgy magáévá tette, mint a modern, feszes rhythm-and-bluest. Ez utóbbiak közé tartozik a Respect című dala, amely ugyancsak bekerült a fekete közösség programdalai után, főleg azután, hogy a soul királynője, Aretha Franklin is műsorára tűzte – ő változata bizonyára sokaknak ismert az MTV Classics-ból, vagy a Blues Brothers 2000 című filmből. Otis sajnos nem érte meg 1968-at: 1967. december 10-én halálos repülőgép-balesetet szenvedett, a következő év egyik legnagyobb slágere viszont utolsó felvétele, a (Sitting on) The Dock of The Bay lett, egy fájdalmasan szép lírai rhythm-and-blues lett, amelyet mostanában autóreklám zenéjeként hallhatunk. (Zene: Respect).
A rock-tiltakozás a legjobban a vietnami háborúval olvadt egybe, hosszú lenne még csak felsorolni is mindazokat a dalokat, amelyek valamely módon kötődtek a dzsungelháborúhoz és ez a kör csak bővült az 1980-as években egymás után forgatott Vietnam-filmekhez, amelyek természetesen a kor zenéjéhez nyúltak vissza. Ez utóbbira csak két példát említenék: Francis Ford Coppola Apokalipszis, mostjának főcímzenéje a The Doors The Endje lett, Barry Lewinson Jó reggelt, Vietnamjában pedig felhangzik Louis Armstrong jóságos slágere, a What A Wonderful World, amely ebben a közegben természetesen más értelmet kapott. Persze a The End esetében azóta már tudjuk, hogy Coppola már 1968-ban leforgatta volna filmjét, feltehetően hasonló zenével, és nem Marlon Brando játszotta volna az őrült Kurtz ezredes szerepét…
Jimi Hendrix, aki a híres-hírhedt 101-es légi deszant hadosztálynál szolgált, sosem járt Vietnamban, miután egy ejtőernyős bokatörés után kiszuperálták, mégis ő volt az, aki hangkataklizmáival, amelyeket az amerikai himnusz feldolgozásával, majd a Ma
A kor leghatásosabb, az életérzést a mai napig legjobban összegző zenés műve kétségkívül a Hair, amely sikerét annak is köszönheti, hogy tökéletesen tudta ötvözni a 60-as évek végének legéletképesebb rock-motívumait az amerikai musical-hagyományokkal. Szinte bármelyik dalát lehetne egy-egy 68-as tézis illusztrációjának tekinteni, akár a „Vízöntő-korszak” eljöveteléről, akár a szexuális és másféle felszabadulásokról, akár a faji elkülönítés abszurditásáról, akár a hajhossza védelméről van szó. A középpontban azonban a háborúellenesség van – a felismerés döbbenetéről árulkodó Where Do I Go-tól az ironikus Black Boys, White Boyson, a szinte ridegen tényközlő 3-5-0-0-n át a záró torokszorító The Flesh Failures/Let The Sunshine-ig. Béke, álom és háború kibékíthetetlen ellentétét azonban talán a legjobban a Walking In Space fejezi ki. „Hogy mernének e szépségnek véget vetni? Hogy rajtuk tiporjanak, hogy elhantoljalak” – éneklik, miközben a blues és a pszichedelikus muzsika egybeolvad azzal a hanggal, amely a West Side Story-szerű darabokra jellemző. (zene: Walking In Space).
Bár eredetileg a Vietnamban harcoló katonák lelkének könnyítését szolgálta a Jó reggelt, Vietnam című filmből ismert rádió, az AFVN, American Forces Vietnam Network, amelynek leghíresebb dj-je Adrian Cronauer volt – őt személyesítette meg a filmben Robin Williams – az ott elhangzó, legtöbbet kért dalok mind a háborúellenes érzéseket fejezték ki. Különösen népszerű volt Hendrix Dylan-feldolgozása, az All Along The Watchtower, valamint Jimitől a Purple Haze, a Creedence Clearwatertől a Run Through The Jungle, a Fortunate Son és a Who’ll Stop The Rain, Aretha Franklintől a Chain of Fools, és az Animalstől a We Gotta Get Out of This Place. Ez utóbbi szám közel 40 évvel később az Irakot megszálló amerikai harcoló egységeknél is bekerült a Top Tenbe. Egy, a közelmúltban megjelent amerikai tanulmány szerint Vietnam volt, akár a frontrádiót, akár az otthoniak tiltakozó dalait vesszük, az Egyesült Államok első rock and roll-háborúja. (zene: We Gotta Get Out of The Place)
A vietnami háború hatásának egyetemességét mutatja, hogy a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozó zenekaroknak születtek háborúellenes dalaik azokban az években. Az ősmetál Grand Funk Railroad People, Let’s Stop The War-ja, a Black Sabbath War Pigs-e megfért a Buffalo Springfield For What Its Worthjével vagy Donovan To Susan On The Wes Coast Waiting-jével. 1970-ben aztán az amerikai tüntetések áldozatai is megérdemeltek egy dalt: Neil Young Ohiója a kenti egyetemen eldördült, négy halottat járó rendőrattak emlékét örökítette meg. Young akkor már letette a névjegyét a tiltakozó műfajban a rasszizmust elítélő Southern Mannel, és ő volt egyike a New York-i Columbia egyetemen kitört lázadásról szóló film, az Eper és vér (The Strawberry Statement) egyik zeneszerzőjének. Young azóta is háborúellenes, és környezetvédő aktivista, 2006-ban nagy visszhangot kapott a Living With War című, az iraki háborút és a washingtoni vezetés ostobaságát megbélyegző albuma. (zene: Ohio)
Volt ebben a nemzedékben egy muzsikus, aki, bár nem csatlakozott egyetlen kontesztációs csoporthoz is, mindenkinél élesebben látta a társadalmi visszásságokat, a kicsinyes hatalmi torzsalkodásokat, az agymosást, az álszent prüdériát, és le is szedte a keresztvizet mindenről és mindenkiről, aki élt és mozgott. Frank Zappáról van szó, aki szarkasztikus mondanivalóját a rock, a blues, a jazz, a hagyományos amerikai slágerek, a bugyuta tingli-tangli és az elviselhetetlenség határán álló macskazene különleges elegyébe csomagolta. Csupán néhány jellemző darabjára szeretném felhívni a figyelmet ebből a korszakából: bemutatkozó, 1966-os dupla albumának, a Freak Outnak nyitódala a Hungry Freaks, Daddy főszereplője egy bizonyos Mr.america (így, kisbetűvel), aki átgyalogol az iskolákon, amelyek nem tanítanak, átgyalogol az elérhetetlen lelkeken és a szupermarket álmokon, miközben megpróbálja eltitkolni belső ürességét – nem sok sikerrel. Ugyanezen a lemezen hangzik fel a Trouble Every Day, amelyet 1965-ös watts-i faji zavargások és a tv-ben lassan banálissá váló erőszak ihletett. Az 1967-es Absolutely Free első száma, a Plastic People a közélet hamisságát állítja pellengérre. Később ez a dal adta a nevet az 1970-es évek híres csehszlovák alternatív zenekarának, a Plastic People of Universe-nek, amelynek pere kiindulópontja lett a csehszlovák demokratikus ellenzéki mozgalomnak, a Charta 77-nek. Végül Zappa 1968-as albuma, a We’re Only in It for the Money viszont a hippik naívságán, a kábítószeres lebegéseken, „szeretetnyarak” lassú, de biztos elüzletiesedésén ironizál. Frank Zappa kezdettől fogva állandó harcban állt a lemezkiadók cenzúrájával, az 1980-as években még a szenátusi meghallgatást is vállalta, hogy a valódi szólásszabadság mellett érveljen – persze a maga módján, nevetségességbe fullasztva az akkori neokonzervatív kurzust.
Végezetül visszatérnék néhány mondat erejéig a Rolling Stones-hoz: 1968-ban születik meg egyik mérföldkő-daluk, a Sympathy For The Devil, amellyel a zenekar újabb muníciót adott a „sátánnal való cimborálás” vádjának. A dal ihletét Mick Jagger Mihail Bulgakov: Mester és Margaríta című regényéből kapta, és a világ gonoszságainak felsorolásába bekerült a két Kennedy, az elnök John és az elnökjelölt Robert meggyilkolása is. E dal köré építette fel Jean-Luc Godard azonos című filmjét, beteljesítve saját „politikai programját”, hiszen már előző két filmje, a Kínai módi (La
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
