Leves
Dátum: 2009. november 19. 14:40Műfaj: NovellaCimkék: igaz történet |  |
Sajnálatosan igaz történet ihlette az alábbi kis novellát: egy szegény kis mosogatólány története, aki semmi mást nem akart, csak egy tisztességes munkát, egy kis helyet a világban. Végül azonban olyan helyet talált, ami fullasztóan szűknek bizonyult.
Zsolt általában nem számított sok örömre, amikor munkába indult. Így volt ezzel aznap is, amelyről még nem tudta, hogy az utolsó lesz szakácsként eltöltött napjai sorában. Ez is csak olyan örömtelen, nehéz napnak ígérkezett a sivár üzemi konyhán, mint a többi, amelyen fáradtan, kedvetlenül bebaktat a munkahelyére, és megpróbálja valahogy kibírni estig. De aznap mégis kellemes meglepetés érte.
Paradicsom- és csontleves, illetve bécsi szelet és rakott kel volt a tervezett választék. Hétfő lévén csak egyféle desszertet kínáltak, somlói galuskát. Zsolt tíz éve főzött, ebből nyolcat töltött a mostanihoz hasonló helyeken. Ugyanazokat az unalmas ételeket főzte egyre és egyre, ugyanolyan hatalmas, dísztelen kondérokat kavargatott időtlen idők óta. Az olcsó alapanyagok csendes körforgása közt teltek a napjai, ugyanaz a vigasztalan, savanyú hagymaszag ette magát nap mint nap a bőrébe, és már nem is próbálta meg kiáztatni belőle a zsíros gőzök lerakódását. Minden reggel a házipálinka volt, ami segített elviselni a gondolatot, hogy ma sem változik semmi. Irtózott a jobbára munkásoknak felszolgált egyszerű, egyhangú ételek egyformaságától. Napközben még egy-egy lopott korty aztán nagy nehezen eltaszigálta a nap végéig, amikor hazamehetett, hogy végre istenigazából leihassa és álló éjjel bitangul sajnálhassa magát.
Azon a bizonyos napon azonban nem a sötét és visszataszítóan hideg konyha várta. Mindig ő érkezett elsőnek, erre kínosan ügyelt. Lassan felkapcsolgatta a szemfájdító neonokat, megnézte az aznapi menüt, és kigondolta, milyen sorrendben tegye oda őket főni. Közben még ivott egy kortyot, és már el is kezdtek szállingózni a konyhalányok, mosogatók. De aznap a neonok már égtek, és a fűtetlen helyiségbe az egyik gázláng már kellemes meleget varázsolt. Zsolt arcán ritka vendég volt a mosoly, de ahogy akkor meglátta a nagy lábast a tűzön, ami hagyományosan a leveseknek volt fenntartva, önkéntelenül felderült a képe.
Elgondolkodott, ki lehetett olyan ügyes és kedves, hogy előre feltette a levest. Rögtön az apró termetű kis cigánylányra, Zsuzsira gondolt. Négy hete vette fel az egyik csinos, akaratos konyhalány helyére, akinek távolodó hátát gyűlölettel nézte, mert az jobb helyet talált, és nemsokára biztosan még jobbat, és hamarosan már a közelébe sem kell majd mennie a súlyos szagoktól terhes konyháknak. Zsuzsi volt az egyetlen jelentkező, és Zsolt elég nehezen szánta rá magát, hogy felvegye. Semmilyen kisebbség tagjait nem látta szívesen a konyhájában. Azzal szokott érvelni, hogy nem ért szót a más kultúrában felnőtt emberekkel, és neki munka közben nyugalomra van szüksége. Ez persze csak kifogás volt. Az „echte” magyarokkal semmivel nem volt könnyebb kijönni, és különben is, ő már rég megfőzött bármit akkor is, ha merevrészeg volt, és amúgy azt sem tudta, hol van. Egyformán sótlan, íztelen volt a főztje így is, úgy is. De valamiért ez volt a mániája.
Másrészről viszont, amíg nem töltötte be Kati helyét, a többieknek kellett az ő feladatait is elvégezni, így a munka lassabban haladt. Már másfél hete kellett minden este fél órával tovább maradniuk, és Zsoltnak ez a kis többlet végtelennek tűnt. Más pedig nem akadt, csak ez a kis Zsuzsi. Zsolt mégsem tudta magát meggyőzni. A lány nagyon kicsi volt, és semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett. Nem mintha a hagymapucolás egyetemi végzettséget igényelne. Csak hát elég szurtos is volt ez a Zsuzsi. A szaga sem volt valami jó. Zsolt sejtette, hogy a többiek sem lesznek elragadtatva, ha vele kell dolgozniuk, magáról nem is beszélve. Már épp el akarta küldeni, lesz, ami lesz, amikor véletlenül találkozott a tekintetük.
Zsuzsi roppant alázatosan bámult fel az ő nagydarab alkatára, és egyre jobban elpirult. Zsolt hirtelen rájött, hogy a lány roppant zavarban van a koszossága miatt. Megsajnálta, mint valami kóbor macskát. Megkérdezte, van-e hol laknia, mert ő nem vehet fel hajléktalant. A lány a szégyentől alig hallható hangon azt felelte, van egy kis szobája. Ő meg arra gondolt, talán csak nem volt ideje megfürödni. Ki tudja, milyen munkát végzett eddig. Végül kelletlenül adott neki egy lehetőséget. Zsuzsi végtelenül hálásnak mutatkozott ezért.
Ami azt illeti, nagyszerűen bevált. Munkabíró volt és szorgalmas. Nem panaszkodott, igazából nem is beszélt túl sokat. Az első szóra ugrott, készségesen elvégezte még azt is, amit a lustább kisegítők lőcsöltek rá. Mindig ott volt még, amikor Zsolt hazament, és utána ő érkezett elsőnek reggel. Nem alkudozott több pénzért, megelégedett azzal a kevéssel, amit kapott, meg a napi két étkezéssel, és sosem hiányzott. Ráadásul úgy tűnt, az első nap tényleg csak valami szerencsétlen véletlen volt, mert az elmúlt egy hónapban Zsolt sosem látta többé piszkosan. A ruhája is tiszta volt, bár összesen két garnitúrát váltogatott. Zsolt végül is elégedett volt vele, és amúgy is jólesően melengette a tudat, hogy jót tett a lánnyal. Mert hát ő végső soron jó ember.
Eme tapasztalatok alapján meg volt hát győződve róla, bár nem értette, hogy jutott be előtte a konyhába a lány, hogy senki más keze nem lehet a dologban, csak Zsuzsié, amiben egyébként igaza is volt. Ugyan nem kedvelte, ha belepiszkáltak a munkájába, de arra gondolt, hogy így egy kicsit előbb elkészülnek majd aznap, és talán hazamehet tíz perccel előbb. Hálásan gondolt a lányra, bár, hogy el ne kapassa, már előre fogalmazgatta az enyhe feddés szövegét, amiért itthagyta a levest, míg ki tudja, hol kódorog. Közben odalépett a tűzhelyhez, hogy felnyitva az edény tetejét ellenőrizze, megfelelően fűszerez-e ez a kis csitri. Az orrfacsaró szag azt jelezte, hogy nem.
Zsuzsi egyébként valóban felelőtlen volt. Előző este is szokásosan tovább maradt, mint Zsolt, és mindent épp úgy csinált, mint négy hete minden nap. Elköszönt csendben mindenkitől, aztán elbújt az ebédlőben, míg mindenki hazament. Aztán visszasurrant a konyhába, feltett a legnagyobb lábasban vizet, és nekikészült, hogy megfürödjön benne. Általában öt perc alatt végzett, aztán gondosan elmosta a lábast, nehogy valaki rájöjjön, hogy fürdőszoba nélküli szobája helyett itt tisztálkodik, kimászott a tűzhelyek feletti kis ablakon, és hazament. Ezen az estén azonban ahogy elhelyezkedett a szokott magzati pózban az edényben, a fedél egy szerencsétlen mozdulatot követően lecsapódott.
Zsuzsi a fejét ért ütéstől egy pillanatra megszédült, és belecsúszott a forró vízbe homlokig. Ahogy azonban a folyadék elárasztotta az orrlyukait, magához tért, és prüszkölve, halkan szitkozódva feljebb emelte a fejét. Kábán felnyúlt a sötétben, hogy felnyomja a fedőt, ehhez azonban el kellett volna fordítania az automatikusan bekattant zárat – az edény külső falán.
A lány tudta, hogy másnap reggelig senki nem fog erre járni. Azonnal megértette, hogy ha valami csoda folytán a zár olyan véletlenül, ahogy becsukódott, ki nem nyílik, ott fogják megtalálni reggel, és azonnal elbocsátják, pedig szeretett itt dolgozni. Végül majd örülhet, ha legalább a rendőrséget rá nem hívják. Talpraesett lány volt, nem kezdett keseregni, és növekvő ijedelmét is hatékonyan fékezte. Arra gondolt, hogy meg kell próbálnia addig löködni az edényt, míg azzal együtt le nem esik a gázról a földre. Gyakorlatilag semmi esélye nem volt a sikerre, mivel ezeket a hatalmas edényeket nem lehet elmozdítani a helyükről. Zsuzsi is tudta, hogy alatta a fém a tűzhelyhez van hegesztve, de más ötlet nem kínálkozott. Neki is gyürkőzött a dolognak, de hiába. Még ha nem lett volna rögzítve, Zsuzsi akkor sem tudott volna a maga harmincnyolc kilójával a szűk helyen elég lendületet venni, hogy továbblökje. A lábas a vízzel együtt talán még nehezebb is volt, mint ő. Képtelenség volt kijutni belőle. Zsuzsi pánikba esett.
Még vagy tíz percig lökdöste az edény falát. Kétségbeesésében már azt sem tudta, merre van előre, és maga ellen dolgozott volna akkor is, ha akad reménye, ahogy hol erre, hol arra taszigálta a teljesen sötét csapdát. A fém egyre forróbb lett, égette a kezét, a talpát, és a víz is kezdett fenyegetően bugyogni. Egyre több égető gőz töltötte meg a kevéske levegőt, és Zsuzsinak már nem maradt ereje tovább próbálkozni. Kaparta a lábas hátborsóztatóan csikorgó peremét, ütögette a fedelet, de hiába. Mindenütt égett, hólyagosodott a bőre, nem tudott lélegezni, és a szeme, úgy érezte, menten kipattan az üregéből. Kapált a lábaival, hogy ne érjen az edény tüzes aljához, de hiába. Ahogy egyre összébb csúszott, a háta, a feneke is a falhoz szorult, és elviselhetetlenül fájt. Kiabálni akart, de alig jött ki hang a torkán. Különben sem volt, aki meghallhatta volna, hacsak nem az étkezde éjjeliőre, a Néró kutya az udvaron, aki azonban nemigen törődött semmivel, csak a napi maradékadaggal, amit elmentében Zsolt dobott oda neki esténként.
A csendes gázlángon reggelre Zsuzsi megfőtt, és a csontjairól lassan kezdett leválni a hús. Amikor Zsolt belenézett az edénybe, rögtön hátratántorodott a kicsapó rengeteg sűrű, förtelmesen tömény, édeskés szagú gőztől. Hátraestében épp csak a zavaros lé színén úszó vastag szálú, sűrű fekete hajat látta, meg az egyik püffedt, elformátlanodott kezet, és már csuklott is össze, mint a bicska, egyetlen hörrenéssel szorult ki a levegő a tüdejéből. Amikor néhány perc múlva két mosogató megérkezett, még mindig a padlón feküdt, és görcsösen öklendezett.
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓK, ELŐRENDELÉSI LEHETŐSÉG: HTTP://NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
