Lilás virágok
Dátum: 2008. június 05. 15:32Műfaj: PrózaCimkék: álom, elmélkedés, gondolat |  |
Az embernek olykor tárgyiasulnak az és gondalati, így a képekről, világokról felfogott érzéki percepció teljesen egészében alárendelődik saját gondolatainak...
Miért is zsákutcába futottam, amint saját gondolataim ösvénye a kilátastalanság tengerpartjára futott le, miért is pontosan, csak is arra akartam haladni tegnap délelőtt az erdőben.
Szállították a kenyeret az ablakom alatti pékségbe. Robaj, hallottam a motor zaját.
Átlagos, hajnal öt órai zene- mindahányszor felver az álmomból.
Eszembe jutott barátnőm bátorítása, aki a reggeli futást javasolta az álmomat kettétörő hangok feletti idegesség helyett.
Még nem kelt fel tehát egészen a nap, a hőmérséklet még kibírható, enyhe volt.
A panellakás mögötti erdőt vettem célba.
És bár megnyugtathatatott volna a táj látványa, örvénylő gondolataim, minthogy nem ott vagyok ahol lennem kellene, és nem is egészen azt csinálom, amit csinálnom illene- hát nem hagyott nyugton.
Bár sokfelé mehettem volna az erdősávon, valamiért az járt az eszemben, hogy a baloldalsó kanyar felé kell tartanom.
Valamiért ott motoszkált a fejemben az a szakasz, minthogy arra még sohasem jártam.
Érdes illatot éreztem a levegőben, majd legyek tömege körözött valami fölött.
Tetem.
Talán kutyaféle lehetett, talán kecske.
Fehér felpüffedt hasa keresztben feküdt az erdei úton.
Még mielőtt alaposan szemügyre vehettem volna, megreccsentek a bozót ágai, s minthogy nem kívántam találkozni a Gyilkossal, hátat fordítottam, és elfutottam.
Így gondolataim mezsgyéjén is elakadtam. Mintha magát, saját belső kételyeimet ölték volna meg- azok még most is ott feküdnek azon erdei úton.
Kételyekkel szemben, lilavirágok között szaladtam ezek után a réten.
Az a gondolat járt a fejemben, hogy semmi sem történik értelem nélkül- „csakúgy”. A reggel első meleg sugarait éreztem magamon, és egyfajta furcsa boldogság szállt meg. Annak a gondolata, hogy élek, és hogy láthatom a hosszú száró pipacsok, fűfélék lábánál megbújó lilaszínű virágokat. Hálát adtam magamban Neki, és éreztem: szeret.
Utamat azonban a réten nem tudtam folytatni, az út a semmibe veszett a kaszálatlan növényrengetegben.
Bajót felé is indulhattam volna, de valamiért, talán szintén egy sugallat hatására, inkább azon az úton akartam hazamenni, mint amelyen jöttem.
Futott felém. Megrémített. Nyugalmat erőltettem magamra, holott egyáltalán nem voltam nyugott csaholását látván. Lelassítottam, ökölbeszorult a kezem, hátat fordítottam, ballagtam- dúdolászva.
Hol közelebb jött hozzám, hol eltávolodott.
Tartásom lassan kiegyenesedett, majd hirtelen hátrafordultam, amitől a kutya megijedt, és elfutott.
Határozottságom megtörte a kutya magabiztosságát.
Mintahogy mindenhez csak is határozottság kell, és kiállás.
Bár nem akartam megkockáztatni egy második találkozást, a rét más ösvenyei is járhatatlannak bizonyultak: nem maradt más választásom, csak is az Út. Ekkor már nem kerültek elém a reggel harapós árnyai.
Lehetséges, hogy túlságosan is szentimentális vagyok, és olyan dolgokat látok bele a természet jelenségeibe, amelyek csakis a saját belső világomban léteznek. Az út közepén a tetem, a lilavirágok, és végül a támadás- mégis talán nyomot hagy bennem.
Egy kicsit elgondolkodtat, minthogy minden csak egymásba kapcsolódva kaphat csak is értelmet.
Vagy jelként fogom fel őket, vagy figyelem nélkül hagyom.
Én rácsodálkozom.
Mindenegyes virágszálra. Közben pedig belátom, tudom, és érzem,
Milyen gyönyörű is az élet.
Namida
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
