Majd, ha a pokol befagy!
Dátum: 2008. március 27. 20:24Műfaj: EgyébCimkék: interjú, egy, kamion, sofőrrel |  |
...Hosszú évek teltek el, mire megértettem, mi az élet igazi értéke. Bár számomra a pokol már régen befagyott, lekéstem mindenről. Elhagyott mindenki, aki valaha szeretett, akit valaha szerettem. Bár vannak barátaim, mégis magányos lettem... Most már minden egyforma. Minden szürke. Nem maradt más...
" Majd ha a pokol befagy!"
Kamionos élet
A decemberi estéknek különös hangulatuk van, átjárják a városokat, falvakat, házakat. Az emberek készülődnek az ünnepekre. Béke, szeretet, türelem, gondoskodás, ajándékozás hónapja ez. Az ablakokra matricákat, égőket tesznek, a virágcserepek közül csokimikulások kandikálnak ki a csípős, ködös éjszakába. A cserépkályhában pattog a tűz, a lelkekben megnő a szeretet. A televízióban pénzt gyűjtenek a szegedi kórház számára, a Sláger rádióban ajándékokat osztanak a rászorulóknak. Ebben az ünnepi hangulatban azt hihetné az ember, hogy minden rendben van. Az emberek boldogabbnak tűnnek, mint általában. Meleg szívek, megértés, pihenés, szünet, boldog ünnepek, családok együtt ülnek asztalhoz, hogy elköltsék az estebédet...
A vágy kamionja
Csörög a telefonom.
- Halló.
- Azt mondtad, érdekel a kamionos élet! Most megtudhatod, milyen az árnyékos oldala. Gyere ki az ártándi határhoz - mondja egy hang, alig észrevehető akcentussal.
- Mi történt?
- Csak a szokásos. Kilenc órája várok. Éhes vagyok, elromlott a fűtés, most próbálom javítani. A fiamnak megígértem, hogy meglátogatom, csak gyorsan átmegyek a határon pótkocsit cserélni.
- Tíz órára ott is lehettem volna, de ezek már megint nem dolgoznak. Szeretném megköszönteni, hiszen hamarosan karácsony. Ki tudja, tudok- e még addig erre jönni.. Ő gyerek! Nagyon várja. De ha most is sokat kell itt állni, nem lesz időm meglátogatni.
- Rendben van, megyek. Hol talállak meg?
- Előttem tizenöt-húsz kamion. Mögöttem nem tudom, harminc - negyven is lehet. A telefon kattan, a vonal megszakad.
Decemberi esték, különös hangulat, mely átjár városokat, falvakat, házakat, ismétlődnek meg a gondolatok némi fintorral. Az autóban hallgatom a híreket. Szolnoknál egy kamion nem az útviszonyoknak megfelelően közlekedett, és az útról lecsúszott, felborult. Nagy suhanással megelőz két kamion. Biharkeresztes után néhány kilométerrel érem utol őket. Már beálltak a sorba. A kivilágított fülkékben van, aki olvas, van, ki vacsorázik, mások a kormányra borulva bóbiskolnak. A sok "KING OF THE ROAD" karácsonyi égősorként világítja meg a téli éjszakát. A sor hihetetlenül hosszú. Végre meglátom interjúalanyom kamionját. Olajzöld SCANIA, fehér zárt pótkocsiján MODEXPRESS felirattal. Három ilyen vár egymás mögött. A sofőrök mellette állnak zöld ugyancsak modexpress-es feliratú mellényben, farmerben, letaposott kérgű cipőkben. Szaporán topognak a hidegben, és minden topogásra szippantanak egyet a cigarettájukból. Hollandul beszélnek, dühösen mutogatva a határ irányába.
Sofőr és az " otthon " melege
- Jó, hogy jössz! Ezt nézd meg! Már megint nem dolgoznak a magyarok! Ezek akarnak az Unióba tartozni? Ilyen Európában sehol nincs, csak itt...Gyere, főzök egy kávét! - mondja és nyitja előttem az óriási jármű ajtaját. A sofőrök megvetően néznek utánam, amikor beülök a fülkébe.
- Egy nő, ha megjelenik éjszaka a kamionok közelében, beszél a sofőrrel néhány szót, majd beül, arról mindenki tudja, hogy miért jött. Sajnálom, hogy rólad is azt gondolják, de a mi munkánkban nem jellemző a nők jelenléte, még a feleségeket is nagyon ritkán hozzuk el. Nem asszonynak való ez, bár vannak kivételek...- mondja vigasztalóan, látva felháborodásomat.
A fülke igényesen tiszta. Az ülések mögött két ágy egymás fölött. Az alsón gondosan eligazított ágynemű, a felsőn élére hajtogatott vasalt ingek, ruhák. Halk zene szól. Időnként a cb-rádió recsegése mögött dühös emberek érdeklődnek arról, hogy akik elől állnak, mióta várnak. Vendéglátóm megszokott mozdulattal nyúl a campinggázért, meggyújtja és felteszi az ülések közötti hűtőre. Műanyag kannából vizet enged a teafőzőbe, és a tűzre teszi. Mindezt ülve, olyan természetességgel, mint ahogyan egy jó háziasszony térül-fordul a rendezett konyhájában.
- Hogy lehet itt öltözködni?
- Ugyanígy - mondja - és, hogy bizonyságot adjon szavainak, leveti mellényét, hátranyúl egy vállfáért és felakasztja az ágy végéhez. - Meg lehet szokni. Huszonnégy éve vagyok sofőr. Ez az én házam, munkahelyem. Itt megvan mindenem. Ágy, hűtő, fűtés, tv, videó, rádió, magnó, cb...-mutat körbe birodalmán.
- Mindened? - kérdezek vissza a most büszke, elégedett emberre, aki néhány perce dühösen, szitkozódva mutatott az átkelő felé. Hosszasan gondolkodik, közben a kávét készíti. Mindent visszapakol a helyére, megteríti a hűtőt, mely most asztalként funkcionál. Csészéket vesz elő, a nyitott ajtónál gondosan átöblíti őket. Cukrot, tejport tesz az "asztalra" és int, hogy fogyasztható.
- Ennyi idő után, ennyi marad - mondja keserűen.
- Miért lettél kamionsofőr?
- Huszonkét évesen kalandra vágyik az ember. Szabadság, szerelem, utazás. Én török vagyok. Tizenhét voltam, amikor megnősültem, mert jött a gyerek. Utána a második, majd a harmadik. Ezért nem éltem, nem élhettem eleget. Hiányzott valami. Nem tudtam, hogy mi. Édesapám építészmérnök volt, anyagilag mindent megadott nekem és a családomnak, így nem kellett dolgoznom. Kerestem önmagam, de nem találtam. Politizálni kezdtem, de hamarosan jobbnak láttam elmenni. El, valahová messze, mert akkor már veszélyessé vált a helyzet, még belém is lőttek. Csoda, hogy megmaradtam... Vettem egy kamiont. Ha volt kedvem, dolgoztam, ha nem, hát megálltam valamelyik országban és szórakoztam. Éltem az életem. Így amit kerestem, felelőtlenül el is költöttem. Egy barátom mondta, hogy menjek Hollandiába, Jan Dijkstra cégéhez, ott jól lehet keresni. Eladtam a kamiont és életemben először elmentem máshoz, másnak dolgozni. Nehéz volt megszokni, hiszen a gazdag családok gyermekei általában nem tudják, nem tanulják meg, mi a munka, nincsenek ráutalva.
Mégis jó volt, mert szervezték a munkát, javították a kamiont, adták a fizetést.
Mélyen elmereng, kinéz az üvegen, mintha múltját filmként látná peregni az előtte álló kamion hátulján.
- Minden sofőrnek van valamilyen múltja. Múlt, amiért sofőr lett. Mindannyian fanatikusak, őrültek, önzőek, különcök, szabadok, de magányosak vagyunk, vagy azokká válunk. Eleinte élmény, mienk a világ, de ahogy telnek az évek, elfásult lesz mindenki. Nincs kiút, életformává válik, amitől szabadulni nem lehet.
- Hogyan éli meg a család a távollétedet?
- Megszokták, vagy beletörődtek... Nálunk más a kultúra, a vallás. Én töröknek születtem, az iszlámvallás híve vagyok. Öt éve kaptam meg a holland állampolgárságot, de én mindig török maradok. Nálunk egy asszony, ha férjhez megy, neveli a gyerekeket és várja haza az urát, akár egy életen át is. Én dolgozni tanultam meg, ők várni. Tizenegy hónapi munka után harminc napot velük voltam Törökországban. A sofőrök élete ilyen. Mindig úton vannak. Egy idő után annyira meg lehet ezt szokni, hogy egy helyben nincs is maradásunk. Minden országban vannak helyek, ahol rendszeresen megállunk enni, fürödni, vásárolni. Berettyóújfaluban például ilyen a Stop bisztró. Az évek során megismertek bennünket, nevünkön szólítanak. Hazánk, otthonunk lett a fél világ...
Határmenti oázis
A Stop bisztró korábbi üzletvezetője Debrecenből járt ki Berettyóújfaluba dolgozni. Az épület felújítása óta negyven férőhelyes parkolóval várja vendégeit. A kamionforgalomra építették az üzletet, mivel az étterem a negyvenkettes főút mellett, a román határhoz közel, benzinkút szomszédságában, a város szélén van. Számításuk sikeresnek bizonyult, amit kedvezően alakított a romániai rendszerváltás. Míg a szocializmus idején a magyar, jugoszláv, cseh, török, román sofőrök voltak vendégeik, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes elején főleg a fizetőképesebb holland, olasz, német, osztrák kamionok töltötték meg a parkolókat. Ezeknek a sofőröknek volt idejük megállni, volt igényük megfürödni és volt pénzük mindezeket megfizetni. Az úgynevezett keleti országok sofőrjei a parkolási lehetőséget használták ki, mivel nekik mindenből "kevés" volt. Sajnos napjainkban is ez a helyzet. Sofőr és sofőr között ekkora lenne a különbség? Igen. Egy hollandiai kamionos például elindul hazájából, nyolc órát vezet - Németországig jut el - akkor meg kell állnia egy parkolóban pihenni. Ha nem teszi, komoly bírságot fizet. Hollandoknál, németeknél, osztrákoknál szigorú, de korrekt jogszabályok korlátozzák a menetidőt. Nem vállalják fel az álmos, fáradt, figyelmetlen sofőrök által okozott baleseteket… Az utak, kamionok állapota, a parkolási, étkezési, tisztálkodási lehetőségek számukra ezekben az országokban adottak és ellenőrzöttek, sőt a várakozási idő is megfizetett. A keleti országokban ilyen szigorú megkötések ugyan vannak ugyan, de ahol csak a fuvar, vagy csupán a menetidőért jár pénz… a kényszer, nagy úr. Gyakran panaszkodnak a fiúk, hogy nálunk a rendőr azért állít meg kamiont, hogy pénzt, üdítőt, vagy bármit, csak valamit " kapjanak " a sofőrtől. Hazánk keleti részén nincsenek meg azok a feltételek sem, amelyek az áruszállítás e formájához elengedhetetlenek. Az utak keskenyek, rosszak, parkolók nincsenek, vagy ha vannak, közvetlenül az út mellett, egy-két férőhelyesek. Élelmet vásárolni csak útszéli üzletekben tudnak, zavarva ezzel a forgalmat, mivel szinte sehol nincs olyan parkoló, ahová félre tudnának állni, így megállnak ott, ahol boltot találnak, lezárva ezzel a sávot. A Stop bisztró, a román határt átlépő sofőrök számára az az oázis, ahol ehetnek, ihatnak, fürödhetnek, pénzt válthatnak, őrzött parkolóban parkolhatnak, olyan színvonalon, mint, amilyet nyugaton megszoktak. Sajnos nem mindenki engedheti meg magának mindezt. A keleti országok sofőrjei parkolni, WC-re, vagy maximum egy kávéra mennek be. A parkolóban, kamionjuk dolapjából előveszik a kis elemózsiát, vagy összeütnek valamit. Esznek, majd elsietnek. Vannak, visszatérő sofőrök. Rendszeresen az ilyen kamionos éttermekben várják be kollegáikat. Sokat névről is ismernek az ott dolgozók, tudják mennyi idő múlva, jönnek vissza. Barátságok szövődnek, de tudni kell róluk, hogy õk mások, mint általában az emberek. Õk a KAMIONSOFÕRÖK. Talán helyes a hasonlat, hogy olyanok, mint a madarak között sasok. Nagyok, kitartóak, hangosak, erősek, de magányosak... Időnként nehéz velük még is Õk a leghálásabb vendégek.
Kamion helyett kamion, " a családért "
- Miért mentél át a Modexpresshez dolgozni?
- Sokat kellett menni Jan Dijkstránál, szerencsés voltam, nem karamboloztam... Az igazi ok mégis az volt, hogy már nem Romániába szerveztek fuvart, hanem Spanyolországba. Én mindenképpen ezen az útvonalon akartam maradni. Az évek során kialakultak szerelmek, barátságok, állomáshelyek. Olyan ez, mintha mennél a házadtól a boltig... Beköszönsz a szomszédba, iszol egy kávét a barátoddal, beszélgetsz az eladóval, találkozol egy ismerőssel, megsimogatsz egy kutyát. Holnap ismét végigmész ezen az úton. Holnapután, ha nem kell vásárolni semmit, akkor is elindulsz, mert megszoktad. Én is így érzek, csak itt sokkal nagyobbak a távolságok... Ez mind megszokás, melyet a rendszeresség tesz azzá. Néha jó lenne a változatosság, de nagyon jó érzés, ha megállok a megszokott étteremnél, benzinkútnál, ahol a nevemen szólítanak, megkérdezik, hogy vagyok, hozzák az ételt úgy, ahogyan szeretem... Évekkel ezelőtt ismertem meg egy magyar lányt. Ő lett a " magyar feleségem ". Nem hivatalosan, de ő volt az, akihez haza jártam. Született egy fiunk. Ők Berettyóújfalutól negyven kilométerre laknak. Csak akkor találkozhatok velük, ha erre van fuvarom.
- Akkor négy gyermek vár haza?
- Nem. Öt török gyermek és egy magyar. A török gyermekeim már nagyok. Egy megnősült, kettő férjhez ment, a két fiú, akik még otthon vannak, tizennégy és tizennyolc évesek. A magyar fiam nyolc éves. Neki a legnehezebb. Õ még nem érti, hogy dolgoznom kell. Azt szeretné, ha gyakrabban lennék otthon vele.
A gyermeke nyolc éves kisfiú. Koravén. Felnőttként gondolkodik, beszél.
Az én nevem ugyan az, mint az apukámé csak fordítva... Azért van fordítva a neve, mert õ török. Most Hollandiában él a feleségével. Van öt féltestvérem, de csak kettőt ismerek. Ők a nyáron jöttek el hozzánk, amikor lakodalmára mentek haza Törökországba. Akkor láttam őket először. Sokat játszottunk, pedig ők már nagyok, tizennégy és tizennyolc évesek. Semmit nem tudtak magyarul. Én próbáltam tanítani őket, de egy nap kevés volt. Azért mindent megértettünk. Ez érthető is. ők a testvéreim. Szeretném mindet megismerni. Apukám azt mondta, hogy ha nagyobb leszek, elvisz magával és találkozhatunk, de ez nem olyan egyszerű. Neki Allah az istene és erre is gondolnia kell. Régen sokat utaztam vele, akkor, amikor még Törökországban lakott a családja. Nagyon szeretem őt, pedig már sokszor becsapott. Azt mondta, hogy jön, én vártam, vártam, de nem ért ide. Ilyenkor telefonálni szokott és azt mondja, hogy bocsánat kisfiam, de sokat kellett várnom a vámnál, vagy jeges az út, vagy nagyon kell sietnem. Olyankor sírni szoktam, de az butaság, mert akkor sem fog jönni. Ha nem tud, hát nem tud. Ilyen az élet... Ha sikerül neki eljönni, mindig hoz valamit. Videojátékot, ruhát, számítógépet, pénzt, mindent... Én, ha hármat kívánhatnék, csak egyet kívánnék. Azt, hogy itt legyen. Inkább ne hozzon semmit. De ő már nem tud megváltozni. Ő kamionsofőr volt, az is marad. Neki az az élete. Csak hát, nagyon hiányzik.
Stressz fizetésért vagy ingyen
A kamionsofőr kinéz az ablakon, majd a visszapillantóra tekint. Motor zaja hallik.
- Na végre! Megvolt a hatórás műszakváltás. Ha lépésben is, de most már haladni fogunk a határhoz.
A kamionsor valóban megindul, halad előre néhány métert, majd megáll. A motorzaj fokozatosan elhalkul.
- Látod, most harminc-negyven percig megint semmi. Amikor megérkeztem, már tíz óra vezetés volt mögöttem, jó lett volna aludni, de úgy gondoltam, hogy a határ túlsó oldalán a benzinkútnál pótkocsit cserélek és sietek haza, már három hete nem láttam a fiamat. Most itt állok kilenc óra várakozás és tíz óra vezetés után álmosan, éhesen, idegesen, mert tudom, hogy nagyon vár. Azt mondják, hogy Magyarországon a balesetek nagy százalékát kamionosok okozzák. Ne csodálkozzanak rajta!
- Neked fizetnek arra az időre, amikor áll a kamion?
- A határátkelőnél igen. Az első két órára 100%-ot, ha ennél többet várok, 50%-ot fizetnek.
- De ne gondold, hogy mindenhol így van, hiszen még cégen belül is változó lehet a fizetés. A Modexpressnél csak a holland állampolgárokra vonatkozik a fizetett várakozás. Szerencsére én öt éve holland lettem. Dolgoznak nálunk románok és magyarok is. Ők ingyen várnak. Gondolni lehet, milyen stresszben várakozik az a sofőr, aki nagyváradi, és tizenkét óráig állt a határnál. Azt az időt otthon tölthetné a családjával. Így azonban hazamegy, eszik, megcsókol mindenkit, és indulhat tovább, ráadásul még fizetést sem kap érte...
Hangos veszekedés, kiabálás zavarja meg gondolatait. A sofőr kinyitja a kamion ajtaját és kinéz. Tessék, a várakozás okozta stressz. Az egyik kolléga előzni akart, de nincs ADR-es jelzése, ezért a sofőrök élő lánccal akadályozzák meg, hogy tovább menjen. Van, amikor verekedéssé, késeléssé fajul a dolog. Ez mindennapos esemény ilyenkor - mondja közönnyel. - Magyarországon dupla a stressz.
- Ezt a határátkelőkre érted?
- Arra is, de az utak minőségére, a parkolási lehetőségekre, az éttermekre, azok parkolóira, az útszélen sétáló lányokra, a fürdési lehetőségre is...Magyarországon rosszak, keskenyek az utak, így nagyon veszélyesek. A hidak 80%-a súlykorlátozott, de kikerülési lehetőség nincs, akarva-akaratlanul szabálytalankodunk. A parkolók kicsik, és az út mellett vannak. Szinte lehetetlen ott pihenni. Kevés az olyan étterem, ahol jól lehet parkolni, étkezni, tusolni. Ha mégis van, a valós ár kétszeresét kérik. A lányok az út szélén kószálnak, és nincsenek " kivilágítva ". Gyakran kilépnek az útra elénk...
Ismét nagy hanggal felbőgnek a motorok. Halad a sor. Az órám nyolcat mutat. Négy óra alatt alig haladtunk öt-hatszáz métert. Néhány kamionhosszat gurultunk előre, majd ismét csönd ül a téli tájra. Vajon mit lehet ilyenkor csinálni?
- Unalmas ugye? Hiába, ezt nem lehet megszokni. Ha van a sorban kollega, akkor beszélgetünk, de inkább csak cb-én, mert ha átülünk egymáshoz és megindul a sor, elénk mennek. Ugyanez igaz akkor is, ha elalszunk.
Egy lány bekopog, a vezető felől.
- Foglalt vagy édes? - kérdezi szétnyitva magán a műszőrme bundáját.
- Foglalt! – mondja - és elrántja mérgesen a függönyt.
- Ezekkel is jobb óvatosnak lenni. Volt már olyan, hogy egy lányt elküldtem, majd bementem Karcagon egy étterembe vacsorázni. Mire kijöttem, betörték a tükröket...
" Pillangó " a kamionosok szolgálatában
Sz. Mária, kifejezetten csinos, húsz év körüli lány. Nem az időjárásnak, hanem a "munkájának" megfelelően van öltözve. Kivágott blúzából kivillannak azon bájai, melyekkel hangsúlyozni kívánja méreteit, szándékát. Rövid szoknyája épp csak azt takarja, amit, muszáj. Hosszú fekete csizmája combközépig ér. Úgy tűnik, ez óvja meg legjobban a hidegtől…
- Titkárnő voltam két évig, de munkanélküli lettem. Egyik szombat este sokat ittunk a diszkóban. Amikor bezártak, még nem volt kedvünk hazamenni. A barátnőmmel ezért átmentünk a non stop kamionos étterembe. Tele volt sofőrrel. A mellettünk lévő asztaltársaság fizetett nekünk egy italt, majd kettőt, hármat... Később átültek hozzánk. Nagyon berúgtunk. Nekem megtetszett az egyik, a barátnőmnek a másik. Kimentünk a kamionba és megtörtént... Reggel, mikor felkeltem, a kezembe nyomott ötven márkát, megpuszilt és azt mondta, hogy mennie kell. Sírni kezdtem. Olyan megalázó volt, hogy annak nézett... Sokáig utáltam magam érte. Később sem sikerült munkát szereznem, és néhány hét múlva már nem diszkóba, hanem ugyan abba az étterembe mentem. Mindig volt valaki, aki kinézett magának, de hogy meg tudjam csinálni, innom kellett. Azóta eltelt néhány év. Kialakult vendégköröm van. Előfordul, hogy felhívnak, legyek a parkolóban akkorra, mire oda érnek. A kamionosoknak kevés idejük van. Így praktikus nekik. Nekem is jó, mert nem kell az út szélén állnom, mint más lányoknak. A fiúk nagyon rendesek, de azt azért érdemes megnézni, hogy milyen nemzetiségűek. A nyugatiak tisztábbak, korrektebbek, óvatosabbak... Beletörődtem a sorsomba. Én már nem akarok mást csinálni, hol keresnék ennyit?...
Álom és valóság
Félóra elteltével ismét egymás után indítják a kamionokat. Felbőgnek a motorok, indulnak az átkelőhöz. Az előttünk álló nem mozdul. A sofőr felkapcsolja a reflektort, majd le. Semmi nem történik. Dühösen kiszáll, mérgesen becsapja az ajtót. Megdübögteti a kabint, így ébreszti társát.
- Most alszik el, amikor végre látszik, az átkelő - mondja.
A büfékig értünk. Mindenki leállítja a motorokat. A sofőr nem szól. Rákönyököl a kormányra, nagyokat pislog, és ő is elbóbiskol... Minden csendes, a sofőr mégis ijedten ébred.
- Mehetünk? - kérdi. Fáradtan beletúr őszes-fekete hajába, majd megtámasztja homlokát.
- Ilyenkor átkozom a napot, amikor kamionsofőr lettem. Szabadságot akartam, kalitkát kaptam. Magam ura akartam lenni, de más kutyájává váltam. Világot akartam látni, most örülök, ha ugyanott mehetek...
- Elfáradtál ettől a munkától, ebben a munkában?
- Huszonnégy éve vagyok sofőr. Van egy török feleségem, tőle öt gyerekem, azoktól három unokám... Tíz éve ismerem a magyar "feleségemet ", tőle egy nyolc éves fiam van. Mindig éltem az életemet, szabadon, istenem volt a kamion... A török feleségemet két éve a gyerekekkel, unokákkal kivittem Hollandiába. Akkor értettem meg, hogy mindent elrontottam, nem ismerem őket és ők sem engem. Fáj minden velük töltött perc, mert egyre jobban érzem, hogy mit mulasztottam és mit veszítettem. Azt gondoltam, mindent megadok azzal, ha küldöm a pénzt... A magyar feleségem nagyon szeretett. Jött velem évekig dolgozni. Nem volt könnyű neki, de vállalta értem. Képzeld el, én ilyenkor aludtam, ő vezetett. A határnál szólt, hogy keljek. Rendeztem a papírokat, addig ő pihent. Jó csapat voltunk, de gyereket akart. Nem jöhetett tovább velem. Mindig könyörgött, hogy hagyjam abba, nézzek más munkát, legyünk együtt, mint más normális család, de én nem akartam, nem tudtam letenni a kamiont. Egyszer azt mondtam neki egy vitatkozást lezárva, hogy ez csak akkor lehetséges: "Majd ha a pokol befagy!" Hát éltem tovább az életem kamionos módjára... Persze ő nem török. Tíz évet várt, azután elhagyott...
Szomorúnak látszik. Szeme sarkában könny csillog.
- Magányos vagy?
Nyújtózik egyet, ismét ő a "kamionsofőr", és eltűnik az érzékeny ember.
- Nem. Sok barátom van. Enyém egész Európa. Ismerem az országokat, városokat, házakat, fákat, bokrokat, a Napnak minden arcát, a Holdnak minden mosolyát.
- Meddig akarod még ezt csinálni?
- Negyvenöt évesen mit tehetnék, de nem is értek máshoz... - Az utolsó hangok lassan elnyújtva jönnek ki száján. Fejét a kormányra hajtva ismét elalszik. A fülkében halkan szól a zene, lassú, békés, karácsonyt idéző melódia. Az út szélén csupasz a táj. Se fa, se bokor. Az éjszaka feketéjét szétdobált WC- papírok foltozzák be. Csend van. A sofőr alszik, a kamionok motorja is megpihen. Az éjszakai pillangók megtalálták partnerüket... Vajon mit csinálhatnak a vámosok, a határőrök? A sor áll, az idő rohan. Tíz óra...Végre ismét beindul egy motor valahol a távolban. Majd még egy, és egy másik is. A sofőr ijedten kapja fel a fejét. Rutinból indítja a kamiont. A sor áll. Egy hirtelen mozdulattal balra kapja a kormányt és megelőzi az előtte álló négy kamiont.
- Elaludtak szegények! Ha nem ébrednek időben, több órát veszítenek. Ébernek kell lenni - mondja huncut mosollyal.
Arca kipihentnek tűnik a pár perces alvástól. A sorompóig érünk. Felpattintja a magnó melletti kis szekrény ajtaját, és papírokat húz elő belőle. TIR-carnet - mondja és ír, számol…
- Ha gyorsan bejutunk, tizennégy órát vártunk. Most már biztos nem tudok jönni az ünnepekre...
A sorompó felemelkedik, a kamion begurul a teherforgalmi terminálba. Útlevél, záróblomba, ponyva ellenőrzés következik, mely alig vesz igénybe néhány percet. Az épületben hosszú sor. Várakoznak a sofőrök, hogy beadhassák papírjaikat. Viszonylag gyorsan végzünk. Nem is értem, miért vártunk olyan sokat eddig.
Kedvező változások Ártándnál
Az ártándi határ őrnagy, a kirendeltség megbízott parancsnokának elmondása szerint, az átlagos napi kamionforgalom hat-nyolcszázra tehető. Előfordul azonban ezres nagyságrend is. Természetesen ez a be, illetve a kilépőkre együttvéve értendő. Az átléptetés optimális körülmények között tizenöt-húsz perc kamiononként. Ez idő alatt történik meg az útlevélkezelés, a záró zsineg, ponyva, illetve a spediciónál a papírok ellenőrzése. Előfordul, hogy többet kell az átlépőknek várni, ha valami nincs rendben valamely kamionnál, vagy akkor, ha hétvégéhez közeli vagy hétvégi napon kíván átlépni a kamionos. Ilyenkor megesik, hogy akár nyolc órát is kénytelen sorban állni. 1999 szeptemberében már megkezdték a felkészülést az uniós csatlakozáshoz. A manuális adatfeldolgozást felváltotta a számítógépes rendszer. Tervezetten 2000. január elején az ártándi határátkelőn is üzembe helyezik az automatikus okmányleolvasót és rendszámfelismerő berendezést, melyek segítségével lényegesen lecsökkenhet a várakozási idő. A gyorsabb, kényelmesebb átléptetés érdekében, a technikai felkészítésen túl, a személyi állomány továbbképzése is megkezdődött, továbbá terveik szerint korszerűsíteni, bővíteni fogják először a személyforgalmat, majd a teherforgalmat lebonyolító kilépőt…
x x x x x
- Végre! Minden rendben, minden kész, átjutottunk... - mondja minden lelkesedés nélkül. Ilyen a kamionos élet! Míg más otthon van a családjával munka után, mi itt vagyunk az út szélén. Tíz percet, ha tölthetek otthon. Nagyon sok időt veszítettem... Ilyenkor egyébként is kevés a fuvar. Nem szerveznek, mert sokan szabadságon vannak, hisz " születik" a Jézuska. Nekem a karácsony nem ünnep, ezért ilyenkor is dolgozom. A hangulata azonban engem is megérint. Különösen szépek a városok, falvak, házak. Csodálatos fények, színek, csillogás, amerre csak megyek. Az emberek, családok együtt vannak, boldogok... Gondolom. Nekem két családom van, hat gyermekem, mégis egyedül vagyok itt, az út szélén… Hosszú évek teltek el, mire megértettem, mi az élet igazi értéke. Bár számomra a pokol már régen befagyott, lekéstem mindenről. Elhagyott mindenki, aki valaha szeretett, akit valaha szerettem. Bár vannak barátaim, mégis magányos lettem... Most már minden egyforma. Minden szürke. Nem maradt más, csak a kamionom, amelynek az ablakába én is kiteszem a karácsonyi égősort, hogy színesebbek legyenek a hideg téli, magányos esték, napok....
TIGY
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
