Meleg vagyok
Dátum: 2008. március 22. 08:20Műfaj: NovellaCimkék: meleg, más, férfi, barátság |  |
Jelentős közéleti eseményre készült a vállalat péntek este. Mint a sajtó- és marketingosztály munkatársának természetesen nekem is könnyen talált munkát a főnököm, nehogy azt gondoljam, túl hamar megkezdődhet a szabad hétvége.
Jelentős közéleti eseményre készült a vállalat péntek este. Mint a sajtó- és marketingosztály munkatársának természetesen nekem is könnyen talált munkát a főnököm, nehogy azt gondoljam, túl hamar megkezdődhet a szabad hétvége. A protokollt fotózni nem volt egyszerű, mert bár szívesen vették, ha utólag sok jó képet mutatott nekik a sajtós kolléga, az eseményen egy pillanatig sem voltak arra tekintettel, hogy fényképek készülnek. A vendéglő, amelyet a cég erre az alkalomra bérelt, a város legdíszesebb, exkluzív helye, volt, ahová valószínűleg soha máskor nem jutottam volna el. Amiért pedig egyáltalán nem bántam a túlórát, az a tény volt, hogy a vállalat minden, az eseményen megjelenő alkalmazott számára gyönyörű, vajszínű öltönyt készíttetett.
Egészen addig engedelmes alkalmazottja voltam a térség egyik legjelentősebb vállalatának, amíg kolléganőmet, Orsit meg nem pillantottam. Sötétszínű, testére szorosan tapadó ruhában volt, amely sokat sejtetett vonzó formáiból. Ráemeltem a teleobjektívet, közelebb hoztam a látványt. Ő is észrevette, hogy felkeltette érdeklődésem, ezért kedvesen intett. Egy régimódi történet szövődött köztünk az utóbbi időben, amelynek nem sejtettem még a végét. Szerettem volna közelebb tudni magamhoz, mint egy barátot, de nem tett egyértelmű jeleket arra, ő hogyan gondolkodik erről. Sok időt töltöttünk a munkahelyen együtt, de kevesebbet azon túl. Nekem jó volt vele, de nem akartam semmit elsietni, elrontani. Közelebb mentem Orsihoz, aki hozzám hasonlóan a protokoll kiszolgálálása kedvéért volt jelen a rendezvényen. A teremben, ahol álltunk, kisebb rendű és rangú főnökök, és az ő vendégeik voltak. Mandátumom ezen az estén nem arra szólt, hogy itt fotózzak, de tudtam, elegendő olyan kép van már filmen, amely használható. Orsinak láthatólag kedvéére volt a fényképezés. Bolondozott, játszott a kamera előtt, borzolta haját, és mosolygott az objektívbe. Magam is kedvtelve nyomogattam az exponáló gombot, gyűltek a háttértáron a jobbnál jobb felvételek.
– Mit csináltok? Neked nem itt kellene lenned! Miért nyaggatod Orsit? – támadt hamarosan ránk az egyik osztályvezető.
– Mert gyönyörű – feleltem neki egészen őszintén. Orsi erre egy széles mosolyt küldött felém, de azért abbahagyta a pózolást, és dolog után nézett. Magam is úgy láttam jónak, ha készítek még néhány hivatalos fényképet.
Orsit körülbelül két és fél óra múlva láttam újra, amikor a parti már önjáróvá vált, és enyhült protokolláris szigora. Már, mi egyszerűbb alkalmazottak is megengedhettük, hogy kezünkbe vegyünk egy pohár sört, egy kis pezsgőt. Kolléganöm mellől épp akkor állt fel a közvetlen főnöke. Örültem ennek az alkalomnak, szívesen telepedtem mellé. Úgy éreztem, a megelőző fotózás kendőzetlen jó hangulata, az előző néhány hét élményei, és az a könnyed fesztelenség, amely erre a késői órára jellemző, elbírja majd azt a vallomást, amelyet Orsinak szántam. Ő is örült, hogy megszabadult a felettesétől, és közvetlenebbül beszélhet. Alig ültem mellé, bele is kezdett egy történetbe, amely nemrég esett meg vele. Nem akartam megszakítani, de figyelni sem tudtam rá. Azokat a szavakat keresgéltem, amelyekkel megmondom neki mindjárt, hogy mennyire szeretem, és mennyire fontos ő a számomra.
Nemsokára egyedül, mogorván ballagtam hazafelé a kiürült utcákon. Nem haragos, vagy megbántott voltam, viszont egészen rosszkedvű. A varázslat, amely megszínesítette napjaimat az elmúlt hetekben, most megtört. Új színek után kell majd néznem, nem kérdés, de ehhez egyelőre nem volt erőm.
– Várj! – hallottam váratlanul egy hangot mögöttem, de el sem tudtam képzelni, hogy nekem szól, ezért folytattam utamat.
– Kérlek, várj meg! – szólalt meg ismét, közelebbről, és a hang már édesen ismerős volt. Visszafordultam. Orsi jött utánam, velem együtt odahagyva az oly fontos partit.
– Beszélnünk kell! – mondta, amikor a közelembe ért.
– Azt hittem, mindent megbeszéltünk – feleltem.
– Megérdemled, hogy még valamit elmondjak.
Egészen közel húzódott hozzám. Nagyon hiányzott egy érintés, de hát épp az imént mondott rám nemet, nem kezdeményezhettem semmit.
– Nem veled van a baj – kezdte a mondandóját. – Inkább velem.
Egy pillanat szünetet tartott. Tekintetével az enyémet kereste.
– Meleg vagyok.
Mozdulatlan állt az utcán, lazán, de bármire felkészülve. Elsőként azt éreztem, hogy az eddig nagyon hiányzó érintést ez a mondat most már lehetővé teszi. Ezért a csípőjére tettem a kezem. Engedelmesen közelebb lépett hozzám.
– Most már minden értek – mondtam neki.
– Évek óta szerelmes vagyok Ritába – folytatta. – De ő nem a lányokat szereti, ő normális.
– Te is normális vagy – vágtam közbe. Rám mosolygott.
– Tudom – mondta.
– Igazad volt: legyünk inkább barátok – javasoltam.
– Oké – vágta rá Orsi.
– Ébredj, el fogunk késni! – rázta a vállam a feleségem. Egy darabig értetlenül néztem rá, majd egyetértőleg tettem a kezem a kezére. – Te, Orsi, nagyon furcsát álmodtam éppen – mondtam, miközben kikászálódtam a paplan alól. – Úgy kezdődött, hogy valamilyen közéleti eseményre készült a vállalat péntek este…
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
