Levél. Levél annak, kit illet. Megtörtént. Arról szól, mi az élet egyszerűsége, mi az miről gondolkodunk. Mi jó nekünk: szeretni, vagy félni a másiktól. Kinyílni és őszintén beszélni. Mit lehet tenni.............
Kedvesem!
Látod ennek örülök és szívesen válaszolok kérdeseidre, ha felteszed nekem. Nyilvánvalóan magamtól nem tudom, hogy mi is érdekelhet téged az én életemmel kapcsolatban, de bátran tedd fel. Vélhetően válaszolni fogok, ill. ahogy erről már beszéltünk, bármelyikünk megteheti, hogy nem beszél arról amiről nem szeretne és ezért nem fogunk egymásra neheztelni, mert szerintem is így helyes. Egyébként is mindennek eljön a maga ideje és helyzete, amikor érdemes róla beszélni.
Itt vannak a múltkori "pöccintés"-eim. Érzem, hogy ezekre gondoltál. Így hát, mielőtt folytatom a "saját kérdéseidre" a választ mondok pár szót magamról, hogy sok mindent meg tudhassál rólam, mert ezek szerint érdekel és jobban megszeretnél ismerni.
"Nekem is meg kellett tanulnom nem félni. Nekem is meg kellett tanulnom hinni önmagamban. Nekem is meg kellett tanulnom felismerni azokat az embereket, akikkel jóban tudok lenni és együttműködni és meg kellett tanulnom irányítani, vagy elkerülni azokat, akik csak gátolni tudnak céljaim elérésében, akik a szeretetet csak mondják, de nem mutatják és másokon akarnak uralkodni. Igen nehéz folyamat volt és hosszú, mert csak a tapasztaláson keresztül tanulható és életem végéig fog tartani."
Gyerekkoromban gyávának tartottak a többi "vagány" gyerekek. Sok csínytevésben, verekedésben nem vettem részt, mert éreztem belül, hogy ezek nem helyes dolgok és az ember értékét nem ez határozza meg alapvetően. Nem értékeltek akkoriban és nem barátkoztak velem, állandóan gúnyolódások tárgya voltam, kikezdtek velem, néha vertek is és én nem vágtam vissza. Féltem tőlük, de tudtam, hogy a tanulás helyes és szerezhetek jó barátokat, akikkel jól érzem magam. Azért volt számomra nagy jelentőségű a gimnázium, mert ott leltem azokra az igazi barátokra, akik mai napig is körül vesznek. A gimiben megszűntek az atrocitások, a tanulás nem volt ciki és kezdett kibontakozni rátermettségem az önálló feladat megoldásra, a közösségi élet szervezésére, emberek előtt való beszélésre, ami azelőtt gondot jelentett. Mindig gombóc volt a torkomban, ha sok ember előtt kellett valamit mondani. Féltem, hogy elszúrom, kinevetnek majd. Akkoriban nem volt ez a sok pozitív gondolkodást erősítő könyv. (Bár lett volna!) Nem igen volt nyomtatott irodalma ennek, de mégis a magyar és a világirodalom remekműveit olvasva meríthettem erőt és bátorságot arra, hogy kezdjem legyőzni önmagam korlátait. (Persze akkor még ez csak érzés volt, később derült ki csak számomra, hogy valójában erről volt szó!)
Nem ment egyszerűen, de láttam magam előtt, hogy sikeres szeretnék lenni, szeretnék járni egy szép lánnyal, hogy szeretném elvégezni az egyetemet, hogy szeretnék egy, vagy több közösségben hasznos emberkeként önzetlenül tevékenykedni, akár irányító-szervező szerepet betölteni, szeretetet, megbecsülést-elismerést kapni. Volt sok bukásom szívügyek területén. Sok visszautasítást kaptam, de valójában féltem akkor a lányoktól. Már eleve úgy közeledtem hozzájuk, hogy biztosan elutasít és nem lesz a dolgogból semmi. Ugyanakkor nem vettem észre, vagy nem fogtam fel igazán, hogy valójában vannak lányok akik vonzódtak hozzám, csak én nem foglalkoztam velük, mert mindenáron szerelemre vágytam annak beteljesülésére, ahelyett, hogy gyakoroltam volna a párkapcsolatot, az együtt létet azokkal, akik ezt szerették volna velem. Nem bánom mégsem, hogy sok ilyen kapcsolat kimaradt az életemből, mert ezáltal jutottam el akkor a sokadik kudarc után (1980 nyarán :-)) arra az elhatározásra, hogy nem a szerelmet hajkurászom, hanem a boldogságot, azt a harmóniát, amiben lelki megnyugvás és nem a másik érzelmeiért való aggódás szorítsa szívemet. És amikor ez megtörtént kiderült, hogy képes vagyok kapcsolatokat teremteni a másik nemmel, nem vagyok félszeg ha beszélgetek egy nővel, nincs olyan téma amiről ne tudnék beszélgető társ lenni, stb.. stb.. Tulajdonképpen innen datálható férfivé válásom, bizonyos szinten magabiztosságom kialakulása, (vagy mégsem??..
:-))). Tehát a nem félni, a párkeresésnél alakult ki, akkor még nem tudatosan. Később amikor már a pozitív gondolkodású könyveket olvastam, akkor tudatosult bennem, hogy az élet minden területén kell alkalmaznom, ha előre akarok jutni, mert egyébként rengeteg energiát pocsékolnék el feleslegesen. Nem kezdtem félni attól, hogy még nem értek a szervezői munkához, de megtanulhatom. Nem féltem, hogy nem lesz állásom. Nem féltem a gyerekvállalástól, mert hittem, hogy a gyerekem a világra akar jönni és később ezt egy könyv (Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak) be is bizonyította utólag. Nem aggódtam a vállalkozásomért, mert nem akartam félni a hivataloktól, a konkurenciától. Nem aggodtam az egzisztenciámért, mert folyamatosan javítani akartam. Nem aggódtam a kapolcsi házamért, hogy összedől és értelmetlen amit csinálok, mert egy koszfészek, mert újjá akartam építeni. És miért sikerült? Mert mindig a tettekre helyeztem a hangsúlyt, kezdetben egy belső hangra hallgatva, később már tudatosan szugerálva önmagamat. Tegyél meg mindent céljaid érdekében. Dolgozz, tanulj, képezd magad, hogy biztosítani tudd a családod egzisztenciáját. Tegyél és kontrolálj. Lehet beszélni is a tervekről célokról, de ez elhagyható. Csináld meg a feladatot, tevékenyenkedj a célodért és folyamatosan kontroláld önmagad, hogy jó felé haladsz. Ehhez igénybe veheted mások segítségét. Itt kapcsolódik a következő "pöccintés"-em a gondolatcsokromhoz:
"4. Segíts elösször Önmagadon. Tedd rendbe lelkedet, tedd rendbe egzisztenciádat, hogy utána tudjál segíteni másoknak, ha ezt kérik. Nem szégyen segítséget kérni. (Én is megtettem és megteszem a mai napig is, ha úgy alakul a helyzet!) Merj segítséget kérni, de csak attól, aki "rendben van". Csak is Ő tud segíteni. És még a legapróbb segítséget is köszönd meg annak, akit illet, vagy éreztesd vele: KÖSZÖNÖM! "
Alapvetően mindenki szeret segíteni valamilyen szinten önzetlenül. Sokszor nem kerül semmibe sem annak aki adja és nem is érdekli, hogy élsz vele, vagy sem. Mindig szerettem együttmüködni másokkal és nem utasítottam vissza büszkeségből segítséget, ha felajánlották és ráadásul szükségem is volt rá. A fontos az a felismerés volt számomra, hogy valóban az tud segíteni, aki már rendbe tette önmagát. A mi családunkban apám és anyám ágán is dúltak viszályok. (Tudom, hogy sok embernél van.) Soha sem értettem, mert mi általában mindenkivel jóban voltunk, de a többi testvérek között békétlenség uralkodott. Nem értettem miért. Én elhatároztam, hogy a húgommal soha nem vagyok hajlandó összeveszni. Sőt az unokatestvéreimet is összehoztam Kapolcs révén, az építkezés által. Nem is tartották egymással a kapcsolatot. 1978 húsvétján eljöttek hozzánk locsolni és együtt jöttek a liftben és nem tudták, hogy unokatestvérek, csak amikor együtt csöngettek be Édesanyámhoz. A szüleik nem jöttek ki egymással. Most szeretik és tisztelik egymást és sokszor voltak velem együtt Kapolcson a házat építeni.
Majd még folytatom, ha érdekel...mert most telefonáltál, hogy menjek randizni veled és az fontosabb most, mint az írás. Bocsi :-)
Csók élőben mindjárt, bár már túl leszünk rajta, mire olvasod ezt Kedves!
Puszillak: Veronai
