Mese a hetvenkedő legényről
Dátum: 2009. december 10. 13:59Műfaj: NovellaCimkék: mese |  |
Egyszer volt valahol, tán Páncsóván ia túl, , ha jól emlékszem, volt egyszer egy hetyke, de nagyon kérkedő legény. Hát az annyit hivalkodott, annyit hencegett, az emberek csak mosolyogtak. Egyre jobban érezte, hogy nem veszik komolyan.
Egyszer volt valahol, tán Páncsóván ia túl, , ha jól emlékszem, volt egyszer egy hetyke, de nagyon kérkedő legény.
Egyszer volt valahol, tán Páncsóván ia túl, , ha jól emlékszem, volt egyszer egy hetyke, de nagyon kérkedő legény. Hát az annyit hivalkodott, annyit hencegett, az emberek csak mosolyogtak. Egyre jobban érezte, hogy nem veszik komolyan.
Márpedig őt komolyan kell ám venni, tette hozzá, amikor előhozakodott valamivel, mert szíve mélyén ő is szerette volna, hogy dicsekvései, nagyzolásai egyszer valóra váljanak. De bizony azt hiába mondta, annál jobban kinevették.
- Micsoda? Nézz előbb magadra. - mondták neki. - Nézd csak, már szakadozik a zekéd, és gondolkozz már el azon, hogy miért is vagy te ennyire szájhős. Soha senkivel meg nem verekedtél. Handabandázol, de melyik lányért álltál már ki bicskázni? - szóval, odamondogattak neki, de ő csak behunyta a szemét és nem hagyta magát. Nagyította képességeinek határát, bizonygatta felvágva, hogy ő a legkülönb legény a környéken, de a valóság bizony egészen más volt.
Történt egyszer, hogy bement a lovaknak enni adni. Fölkapott egy villa szénát és levitte nekik. Azt gondolta még hoz egyet, mert látta éléggé gebe jószágok ezek. Eddig észre sem vette, de most, mintha kinyílt volna a szeme, azt látta, hogy minden ami körülveszi, nem annyira fényes, mint ahogy eddig ő hitte. Ettől kicsit megszeppent és ahelyett, hogy vitt volna le még szénát, egyszer csak eldőlt a szénában és el is aludt. Hamarjában mély álomba zuhant. Nagyon szomorúan kezdődött az álma, rémisztően siváran vette őt körül az a sok kedves arc, akiket ismert. Mindenki sajnálattal nézett rá.
A kérkedő legény álmában meglátta igazi arcát és elborzadt.
- Hú ez én vagyok? - s ment, egyre csak ment álmában, míg nem elérkezett egy nagy fához. Akkor odajött két törpe és elkezdték heccelni.
- Ugye, nem tudsz felhágni erre a fára, ugye hogy nem?
- Már hogyne tudnék, - fakadt ki hetvenkedve. Én, ne tudjak egy ilyen közönséges fát megmászni, hát akkor ne legyen Márton a nevem!
No, de hiába próbálkozott, csak nem sikerült. Akkor megint észbe kapott, hogy ismét dicsekedett és elszégyellte magát. Erre mintha szárnyakat kapott volna elkezdett nagy sebesen felkúszni a fára. Ekkor a törpék már nem nevettek, hanem tapsoltak neki.
- Aha, - mondta magában nagyzoló Márton. Látom, mihelyst abba hagyom a szájhősködést, máris van eredmény.
Ekkor elérkezett a második akadályhoz. Egy cérna vékony ágon látott egy szép nagy palotát, no de hogyan lehetne oda bejutni?
Nem sokat töprenghetett, odajött két manó, azok is kétségbe vonták rátermettségét, sőt mi tőbb cukkolni kezdték:
- Tudjuk, hogy nem bírsz ezen a vékony ágon felmászni. Nem bírsz, mert annyira vékony, hogy a mélybe fogsz zuhanni, palotástul, mindenestül.
- Mit mondtatok? Hogy én nem bírok ezen a vékony ágon felmászni? Na mindjárt nem fogtok nevetni.
Alig hogy nekirugaszkodott máris lepottyant. Zuhant vagy 100 métert a mélybe, de szerencséje volt, hogy alatta éppen ott voltak azok a tövises csipkebokrok. Kifogták és nem törte össze magát, de azért mégsem úszta meg fájdalom nélkül, mert azok a tövisek, éles tüskék nagyon összekaszabolták a testét. Olyan volt, mintha valaki térképeket tetovált volna rá. Égett minden porcikája, de ez még semmi. Ezenkívül kegyetlenül fájt a kudarc, hogy már milyen magasban volt, de mégis lezuhant onnan. Nagyon elkeseredett és nem volt már kedve semmit csinálni, csak guggolt a fűben és nézett maga elé lemondóan. Ekkor honnan-honnan nem odakocogott egy kiéhezett rozoga gebe. Odament közel hozzá, ő meg csak tűrte ameddig tűrhette, de aztán megelégelte a dolgot, felállt, felkapott egy jókora husángot és azzal végig vágott egyet rajta:
- Nye te nye! Húzzál innen kócos gebe, nehogy már te is engem gyötörj, mikor ekkora bajba estem.
Na azt üthette, el nem ment tőle. Jól van, akkor maradj, -gondolta és felült a hátára. Egyszer csak mi történt? Szeme, szája tátva maradt. A lónak szárnyai nőttek és repült vele felfelé, na de mikor majdnem fent voltak, hirtelen levetette a hátáról.
Ekkor megijedt a hetvenkedő Márton.
- Juj most már nem élem túl kiáltotta teli torokból. Nem élem túl, hogy megint a csipkebokrokba essek.
Na, de kár volt megijedni, mert a ló alája szállt és ő éppen a nyeregbe huppant.
- Na ezt mért csináltad velem? - érdeklődött kicsit később, amikor ismét nyeregben érezte magát.
- Csak azért, hogy visszakapd azt a fájdalmat, amit nekem okoztál amikor rám vágtál egyet a husánggal, - mondta a ló és nyerített egyet.
Jó, megérdemeltem, - döbbent rá a valóságra a hivalkodó legény és behúzta fülét-farkát. Jobb, ha meg sem szólalok, - gondolta s a világ minden kincséért sem akart többé dirigálni. Na, de bajba keveredett, mert a gebéből lett paripa, vagy szárnyas pegazus egyenesen bevitte a palotába és letette a trónon ülő király öltözetű személy elé.
Hű, ekkor aztán inába szállt szegény handabandázó Márton bátorsága, meghúzta máris magát. Körmét piszkálva nézte a földet és szó nem jött ki a száján.
- Hét, te pimasz legény! - kiáltották a szolgák, mit ülsz ott, mint aki nem tud a lóról leugrani? Azonnal vesd le onnan magad és üdvözöld térdhajtással a királyt!
Jól van, lekecmergett a ló hátáról, de a kötőféket a kezéből ki nem adta, akármi is történjen véle.
Jól is tette, mert a szolgák mindjárt meg akarták kötözni, hogy elhurcolják, csak hogy ő máris visszapattant a nyeregbe és a ló a magasba emelkedett.
- Hó, hó - mondta a király. - Ne bántsátok a legényt. Hadd halljam mi járatban van?
- Felséges királyom - kezdte beszédét Márton - segíteni jöttem, mert hetedhét országban híre ment, hogy amióta a szomszéd király kirabolta az országot, a királykisasszony búskomor lett. Régen nem hagyta már el mosoly az arcát, csak könnyeit hullajtja naphosszat. Szeretném felvidítani, hogy újból a régi, szép mosolygós királykisasszony legyen.
E szavak hallatán felcsillant a király szeme. Tetszett neki Márton határozottsága, elszántsága. Meg is ígérte a legénynek, hogy a segítségéért cserébe neki adja a lovat, na meg a királykisasszony kezét és a fele királyságát. Amint sikerül mosolyt csalnia a lánya arcára, rá egy hétre megtartják a mennyegzőt.
Megörült Márton, mert igen tetszett neki a királykisasszony. Azon törte a fejét, hogy miként is tudja megnevettetni ezt a szép leányt.
Arra gondolt, hogy könnyű dolga lesz, mivel sokszor kinevették már tetteiért.
Neki is látott azon nyomban grimaszokat vágni, de a lány csak félrehúzta a száját.
Sorra bedobta a hencegő, nagyot mondó szövegeit. A fehérnépek csak kuncogtak, viszont a királykisasszony csak megvető pillantásokkal illette.
Már feladni készült amikor meglátta, hogy az udvaron állt egy vén fa. Azon nyomban átvillant az agyán, hogy ő bizony megmutatja hogyan is kell azt megmászni. Amint nekilódult, mindenki tátott szájjal leste a mutatványt.
Az első lépéseken hamar túljutott, de bizony két méternél tovább sosem jutott. Már mindenki jókat mosolygott idétlenségén csak a királykisasszony volt egyre szomorúbb.
Márton már tervét feladni készült amikor egy hirtelen mozdulattal sikerült elérnie azt az ágat amiről aztán már könnyedén kapaszkodott felfelé. Az udvar népe lentről kerek szemekkel figyelte a mutatványt. Csak akkor hűlt meg mindenkiben a vér amikor egy nagy reccsenéssel letört az ág amelyen Márton éppen állt. Bukfencezve közeledett a föld felé amikor egyik pillanatban egy kiálló vastag ág beleakadt a nadrágjába és Márton ott lógott csupasz fenékkel.
Lett is nagy nevetés, amire a királykisasszony is felkapta a fejét. Amint felpillantott Mártonra olyan éktelen kacagás fogta el, hogy még a könnyei is kicsordultak. Erre aztán a király is nagyon megörült és azonnal parancsba adta, hogy hozzanak létrát Mártonnak.
Amint földet ért, felriadt álmából.
Felkelt a legény és igencsak meglepődött, hogy a saját istállójában ugyanazt a lovat látja, ugyan azt a girhes gebét, amelyiket már annyiszor oldalba lökte, mert elégedetlen volt vele, na de most beugrott neki hirtelen, hogy hoppá, meg van.
Viszek neki égő parazsat és egy szép táltos ló lesz belőle. Jól van. Nagy diadalmasan beviszi vödörben az eleven parazsat, lecsapja eléje és máris várta a csodát.
Erre fel a ló a lábával hátrarúgott és majdnem leégett a pajta. Hú, de mérges lett Márton, elé a négy ágú villát, jól hátba vágta a lovast.
- Nye te! - mondta neki nyersen, még a végén elhittem volna rólad, hogy táltos ló vagy, de majdnem hátraesett, amikor megszólalt a ló is:
- Az is vagyok, de nehogy azt hidd, hogy akármilyen parazsat hozhatsz elém. Nekem csak eperfa parazsát hozhatod, megértetted?
Na , mérgelődött Márton, hogy most meg az eperfát vágatja ki vele a ló, de végül is megszólalt, ez sem semmi , annyi év óta. Hamar teljesíti óhaját. Beviszi a lónak az eperfa parazsát, minden rendben, a ló átváltozik. Felpattan a hátára.
- Na, hová édes gazdám? - kérdi a ló
- Hová, hová?
Nem tud mit mondani, annyira elveszett ember volt, azt sem tudta mire lehetne felhasználni egy szárnyas lovat. Háború nem volt, Griff madarak sem, sárkányok sem kóvályogtak a környéken. Nem kértek minden napra egy lányt, így nem tudta, hogy mi is legyen.
Erre azt mondja neki a ló:
- Akkor én mondom, mi legyen kapaszkodj és elrepült vele, fel a Holdra.
Másnap keresik otthon, kutatják hova-merre lett a Márton, de nincs sehol, elnyelte a föld. Ez bizony meglépett. Volt a faluban egy szép leány, nagyon nem volt szerelmes a Mártonba, de mióta eltűnt, egyre jobban kezdett aggódni utána. Kimegy este a lány nézi a holdat és te jó ég mit látnak szemei?
Valaki lóháton kerülgeti a Holdat. Hű-ha ki lehet az a deli legény? Csak nem a mi Mártonunk?
Mindjárt el is híreszteli mindenkinek, hogy a Márton, az a hencegős nagyszájú, ott van fenn éjjelente, kerülgeti lóháton a Holdat.
Erre elkezdik csúfolni a lányt, hogy szerelmes lett a Mártonba, meg ilyenek.. Hát el is búsulta a lány magát emiatt, egész éjjel nem aludt, csak nézte, nézte a Holdat, mint akinek eszét vették. Addig mind nézte, hogy egyszer csak a lovas megfordult és egyre közelebb jött hozzá.
Ott állt a verandán és kiabálta:
- Édesanyám, gyün a Márton, ereszkedik ide hozzánk, mindjárt itt lesz!
- Ha itt, akkor itt, Ugyan kérlek ki tiltja neki, hogy hozzánk jöjjön? Ha jön csak jöjjön, - ezeket mondták a szülei, mert azt hitték talán csak nem holdkóros lett ez a lány. Úgy elbolondította az a Márton, hogy a súly a kalapját leütné már. Hát ki, se mondták jóformán. A kalap megelőzte a legényt . Lehuppant az udvarra.
A lány felkapta s beszaladt vele, hogy megmutassa.
- Na, mi esett le az előbb az égből?
- Jaj, hát ez a Márton gyerek kalpagja, - mondták a vének, és kimentek az udvarra csodát látni. Hát éppen idejében érkeztek, mert a legény még vagy kettőt farrtatott a levegőben aztán lebukott éppen oda ahova a kalpag lehuppant.
- Isten áldja kenteket! - kiáltotta. Immáron meggyüttem. Meg én a hosszú útról, jaj azt hittem soha nem érek haza, olyan messze voltam az imént.
Erre azt mondták a szülei:
- Jól van, mi elhisszük, annál is inkább, hisz a lányunk fedezte fel, hogy a Hold körül kóricálsz, ha igaz, na de mit mondjunk a szomszédoknak? Azok majd nem lesznek ilyen könnyen hiszékenyek.
- Jaj, hát csak ennyi kell? - kérdezte Márton csöppet sem hetvenkedve. Akkor nem kell búsulni, hoztam én az égi csillagocskákból annyit, hogy egy életre elég lesz nekem, meg a mátkámnak. Ezzel kivett a tarsolyából egy egy marék drágakövet.
- Na ezt jó helyről hoztad, - mondták amint meglátták, mert ott fent még annyi van, hogy az egész világ nem tudná ezer évig sem lehordani onnan, nem hogy te, kedves fiam.
Akkor Márton illedelmesen megkérte a lány kezét, s végezetül ennyit mondott:
- Fiúk, fiúk, tudjátok meg nincsen holdkóros lány, mert amelyik sokáig tudja nézni, azt érdemes igazán feleségül venni.
Így volt mese volt, aki nem hiszi, járjon utána
Hát az annyit hivalkodott, annyit hencegett, az emberek csak mosolyogtak. Egyre jobban érezte, hogy nem veszik komolyan.
Márpedig őt komolyan kell ám venni, tette hozzá, amikor előhozakodott valamivel, mert szíve mélyén ő is szerette volna, hogy dicsekvései, nagyzolásai egyszer valóra váljanak. De bizony azt hiába mondta, annál jobban kinevették.
- Micsoda? Nézz előbb magadra. - mondták neki. - Nézd csak, már szakadozik a zekéd, és gondolkozz már el azon, hogy miért is vagy te ennyire szájhős. Soha senkivel meg nem verekedtél. Handabandázol, de melyik lányért álltál már ki bicskázni? - szóval, odamondogattak neki, de ő csak behunyta a szemét és nem hagyta magát. Nagyította képességeinek határát, bizonygatta felvágva, hogy ő a legkülönb legény a környéken, de a valóság bizony egészen más volt.
Történt egyszer, hogy bement a lovaknak enni adni. Fölkapott egy villa szénát és levitte nekik. Azt gondolta még hoz egyet, mert látta éléggé gebe jószágok ezek. Eddig észre sem vette, de most, mintha kinyílt volna a szeme, azt látta, hogy minden ami körülveszi, nem annyira fényes, mint ahogy eddig ő hitte. Ettől kicsit megszeppent és ahelyett, hogy vitt volna le még szénát, egyszer csak eldőlt a szénában és el is aludt. Hamarjában mély álomba zuhant. Nagyon szomorúan kezdődött az álma, rémisztően siváran vette őt körül az a sok kedves arc, akiket ismert. Mindenki sajnálattal nézett rá.
A kérkedő legény álmában meglátta igazi arcát és elborzadt.
- Hú ez én vagyok? - s ment, egyre csak ment álmában, míg nem elérkezett egy nagy fához. Akkor odajött két törpe és elkezdték heccelni.
- Ugye, nem tudsz felhágni erre a fára, ugye hogy nem?
- Már hogyne tudnék, - fakadt ki hetvenkedve. Én, ne tudjak egy ilyen közönséges fát megmászni, hát akkor ne legyen Márton a nevem!
No, de hiába próbálkozott, csak nem sikerült. Akkor megint észbe kapott, hogy ismét dicsekedett és elszégyellte magát. Erre mintha szárnyakat kapott volna elkezdett nagy sebesen felkúszni a fára. Ekkor a törpék már nem nevettek, hanem tapsoltak neki.
- Aha, - mondta magában nagyzoló Márton. Látom, mihelyst abba hagyom a szájhősködést, máris van eredmény.
Ekkor elérkezett a második akadályhoz. Egy cérna vékony ágon látott egy szép nagy palotát, no de hogyan lehetne oda bejutni?
Nem sokat töprenghetett, odajött két manó, azok is kétségbe vonták rátermettségét, sőt mi tőbb cukkolni kezdték:
- Tudjuk, hogy nem bírsz ezen a vékony ágon felmászni. Nem bírsz, mert annyira vékony, hogy a mélybe fogsz zuhanni, palotástul, mindenestül.
- Mit mondtatok? Hogy én nem bírok ezen a vékony ágon felmászni? Na mindjárt nem fogtok nevetni.
Alig hogy nekirugaszkodott máris lepottyant. Zuhant vagy 100 métert a mélybe, de szerencséje volt, hogy alatta éppen ott voltak azok a tövises csipkebokrok. Kifogták és nem törte össze magát, de azért mégsem úszta meg fájdalom nélkül, mert azok a tövisek, éles tüskék nagyon összekaszabolták a testét. Olyan volt, mintha valaki térképeket tetovált volna rá. Égett minden porcikája, de ez még semmi. Ezenkívül kegyetlenül fájt a kudarc, hogy már milyen magasban volt, de mégis lezuhant onnan. Nagyon elkeseredett és nem volt már kedve semmit csinálni, csak guggolt a fűben és nézett maga elé lemondóan. Ekkor honnan-honnan nem odakocogott egy kiéhezett rozoga gebe. Odament közel hozzá, ő meg csak tűrte ameddig tűrhette, de aztán megelégelte a dolgot, felállt, felkapott egy jókora husángot és azzal végig vágott egyet rajta:
- Nye te nye! Húzzál innen kócos gebe, nehogy már te is engem gyötörj, mikor ekkora bajba estem.
Na azt üthette, el nem ment tőle. Jól van, akkor maradj, -gondolta és felült a hátára. Egyszer csak mi történt? Szeme, szája tátva maradt. A lónak szárnyai nőttek és repült vele felfelé, na de mikor majdnem fent voltak, hirtelen levetette a hátáról.
Ekkor megijedt a hetvenkedő Márton.
- Juj most már nem élem túl kiáltotta teli torokból. Nem élem túl, hogy megint a csipkebokrokba essek.
Na, de kár volt megijedni, mert a ló alája szállt és ő éppen a nyeregbe huppant.
- Na ezt mért csináltad velem? - érdeklődött kicsit később, amikor ismét nyeregben érezte magát.
- Csak azért, hogy visszakapd azt a fájdalmat, amit nekem okoztál amikor rám vágtál egyet a husánggal, - mondta a ló és nyerített egyet.
Jó, megérdemeltem, - döbbent rá a valóságra a hivalkodó legény és behúzta fülét-farkát. Jobb, ha meg sem szólalok, - gondolta s a világ minden kincséért sem akart többé dirigálni. Na, de bajba keveredett, mert a gebéből lett paripa, vagy szárnyas pegazus egyenesen bevitte a palotába és letette a trónon ülő király öltözetű személy elé.
Hű, ekkor aztán inába szállt szegény handabandázó Márton bátorsága, meghúzta máris magát. Körmét piszkálva nézte a földet és szó nem jött ki a száján.
- Hét, te pimasz legény! - kiáltották a szolgák, mit ülsz ott, mint aki nem tud a lóról leugrani? Azonnal vesd le onnan magad és üdvözöld térdhajtással a királyt!
Jól van, lekecmergett a ló hátáról, de a kötőféket a kezéből ki nem adta, akármi is történjen véle.
Jól is tette, mert a szolgák mindjárt meg akarták kötözni, hogy elhurcolják, csak hogy ő máris visszapattant a nyeregbe és a ló a magasba emelkedett.
- Hó, hó - mondta a király. - Ne bántsátok a legényt. Hadd halljam mi járatban van?
- Felséges királyom - kezdte beszédét Márton - segíteni jöttem, mert hetedhét országban híre ment, hogy amióta a szomszéd király kirabolta az országot, a királykisasszony búskomor lett. Régen nem hagyta már el mosoly az arcát, csak könnyeit hullajtja naphosszat. Szeretném felvidítani, hogy újból a régi, szép mosolygós királykisasszony legyen.
E szavak hallatán felcsillant a király szeme. Tetszett neki Márton határozottsága, elszántsága. Meg is ígérte a legénynek, hogy a segítségéért cserébe neki adja a lovat, na meg a királykisasszony kezét és a fele királyságát. Amint sikerül mosolyt csalnia a lánya arcára, rá egy hétre megtartják a mennyegzőt.
Megörült Márton, mert igen tetszett neki a királykisasszony. Azon törte a fejét, hogy miként is tudja megnevettetni ezt a szép leányt.
Arra gondolt, hogy könnyű dolga lesz, mivel sokszor kinevették már tetteiért.
Neki is látott azon nyomban grimaszokat vágni, de a lány csak félrehúzta a száját.
Sorra bedobta a hencegő, nagyot mondó szövegeit. A fehérnépek csak kuncogtak, viszont a királykisasszony csak megvető pillantásokkal illette.
Már feladni készült amikor meglátta, hogy az udvaron állt egy vén fa. Azon nyomban átvillant az agyán, hogy ő bizony megmutatja hogyan is kell azt megmászni. Amint nekilódult, mindenki tátott szájjal leste a mutatványt.
Az első lépéseken hamar túljutott, de bizony két méternél tovább sosem jutott. Már mindenki jókat mosolygott idétlenségén csak a királykisasszony volt egyre szomorúbb.
Márton már tervét feladni készült amikor egy hirtelen mozdulattal sikerült elérnie azt az ágat amiről aztán már könnyedén kapaszkodott felfelé. Az udvar népe lentről kerek szemekkel figyelte a mutatványt. Csak akkor hűlt meg mindenkiben a vér amikor egy nagy reccsenéssel letört az ág amelyen Márton éppen állt. Bukfencezve közeledett a föld felé amikor egyik pillanatban egy kiálló vastag ág beleakadt a nadrágjába és Márton ott lógott csupasz fenékkel.
Lett is nagy nevetés, amire a királykisasszony is felkapta a fejét. Amint felpillantott Mártonra olyan éktelen kacagás fogta el, hogy még a könnyei is kicsordultak. Erre aztán a király is nagyon megörült és azonnal parancsba adta, hogy hozzanak létrát Mártonnak.
Amint földet ért, felriadt álmából.
Felkelt a legény és igencsak meglepődött, hogy a saját istállójában ugyanazt a lovat látja, ugyan azt a girhes gebét, amelyiket már annyiszor oldalba lökte, mert elégedetlen volt vele, na de most beugrott neki hirtelen, hogy hoppá, meg van.
Viszek neki égő parazsat és egy szép táltos ló lesz belőle. Jól van. Nagy diadalmasan beviszi vödörben az eleven parazsat, lecsapja eléje és máris várta a csodát.
Erre fel a ló a lábával hátrarúgott és majdnem leégett a pajta. Hú, de mérges lett Márton, elé a négy ágú villát, jól hátba vágta a lovast.
- Nye te! - mondta neki nyersen, még a végén elhittem volna rólad, hogy táltos ló vagy, de majdnem hátraesett, amikor megszólalt a ló is:
- Az is vagyok, de nehogy azt hidd, hogy akármilyen parazsat hozhatsz elém. Nekem csak eperfa parazsát hozhatod, megértetted?
Na , mérgelődött Márton, hogy most meg az eperfát vágatja ki vele a ló, de végül is megszólalt, ez sem semmi , annyi év óta. Hamar teljesíti óhaját. Beviszi a lónak az eperfa parazsát, minden rendben, a ló átváltozik. Felpattan a hátára.
- Na, hová édes gazdám? - kérdi a ló
- Hová, hová?
Nem tud mit mondani, annyira elveszett ember volt, azt sem tudta mire lehetne felhasználni egy szárnyas lovat. Háború nem volt, Griff madarak sem, sárkányok sem kóvályogtak a környéken. Nem kértek minden napra egy lányt, így nem tudta, hogy mi is legyen.
Erre azt mondja neki a ló:
- Akkor én mondom, mi legyen kapaszkodj és elrepült vele, fel a Holdra.
Másnap keresik otthon, kutatják hova-merre lett a Márton, de nincs sehol, elnyelte a föld. Ez bizony meglépett. Volt a faluban egy szép leány, nagyon nem volt szerelmes a Mártonba, de mióta eltűnt, egyre jobban kezdett aggódni utána. Kimegy este a lány nézi a holdat és te jó ég mit látnak szemei?
Valaki lóháton kerülgeti a Holdat. Hű-ha ki lehet az a deli legény? Csak nem a mi Mártonunk?
Mindjárt el is híreszteli mindenkinek, hogy a Márton, az a hencegős nagyszájú, ott van fenn éjjelente, kerülgeti lóháton a Holdat.
Erre elkezdik csúfolni a lányt, hogy szerelmes lett a Mártonba, meg ilyenek.. Hát el is búsulta a lány magát emiatt, egész éjjel nem aludt, csak nézte, nézte a Holdat, mint akinek eszét vették. Addig mind nézte, hogy egyszer csak a lovas megfordult és egyre közelebb jött hozzá.
Ott állt a verandán és kiabálta:
- Édesanyám, gyün a Márton, ereszkedik ide hozzánk, mindjárt itt lesz!
- Ha itt, akkor itt, Ugyan kérlek ki tiltja neki, hogy hozzánk jöjjön? Ha jön csak jöjjön, - ezeket mondták a szülei, mert azt hitték talán csak nem holdkóros lett ez a lány. Úgy elbolondította az a Márton, hogy a súly a kalapját leütné már. Hát ki, se mondták jóformán. A kalap megelőzte a legényt . Lehuppant az udvarra.
A lány felkapta s beszaladt vele, hogy megmutassa.
- Na, mi esett le az előbb az égből?
- Jaj, hát ez a Márton gyerek kalpagja, - mondták a vének, és kimentek az udvarra csodát látni. Hát éppen idejében érkeztek, mert a legény még vagy kettőt farrtatott a levegőben aztán lebukott éppen oda ahova a kalpag lehuppant.
- Isten áldja kenteket! - kiáltotta. Immáron meggyüttem. Meg én a hosszú útról, jaj azt hittem soha nem érek haza, olyan messze voltam az imént.
Erre azt mondták a szülei:
- Jól van, mi elhisszük, annál is inkább, hisz a lányunk fedezte fel, hogy a Hold körül kóricálsz, ha igaz, na de mit mondjunk a szomszédoknak? Azok majd nem lesznek ilyen könnyen hiszékenyek.
- Jaj, hát csak ennyi kell? - kérdezte Márton csöppet sem hetvenkedve. Akkor nem kell búsulni, hoztam én az égi csillagocskákból annyit, hogy egy életre elég lesz nekem, meg a mátkámnak. Ezzel kivett a tarsolyából egy egy marék drágakövet.
- Na ezt jó helyről hoztad, - mondták amint meglátták, mert ott fent még annyi van, hogy az egész világ nem tudná ezer évig sem lehordani onnan, nem hogy te, kedves fiam.
Akkor Márton illedelmesen megkérte a lány kezét, s végezetül ennyit mondott:
- Fiúk, fiúk, tudjátok meg nincsen holdkóros lány, mert amelyik sokáig tudja nézni, azt érdemes igazán feleségül venni.
Így volt mese volt, aki nem hiszi, járjon utána.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Márpedig őt komolyan kell ám venni, tette hozzá, amikor előhozakodott valamivel, mert szíve mélyén ő is szerette volna, hogy dicsekvései, nagyzolásai egyszer valóra váljanak. De bizony azt hiába mondta, annál jobban kinevették.
- Micsoda? Nézz előbb magadra. - mondták neki. - Nézd csak, már szakadozik a zekéd, és gondolkozz már el azon, hogy miért is vagy te ennyire szájhős. Soha senkivel meg nem verekedtél. Handabandázol, de melyik lányért álltál már ki bicskázni? - szóval, odamondogattak neki, de ő csak behunyta a szemét és nem hagyta magát. Nagyította képességeinek határát, bizonygatta felvágva, hogy ő a legkülönb legény a környéken, de a valóság bizony egészen más volt.
Történt egyszer, hogy bement a lovaknak enni adni. Fölkapott egy villa szénát és levitte nekik. Azt gondolta még hoz egyet, mert látta éléggé gebe jószágok ezek. Eddig észre sem vette, de most, mintha kinyílt volna a szeme, azt látta, hogy minden ami körülveszi, nem annyira fényes, mint ahogy eddig ő hitte. Ettől kicsit megszeppent és ahelyett, hogy vitt volna le még szénát, egyszer csak eldőlt a szénában és el is aludt. Hamarjában mély álomba zuhant. Nagyon szomorúan kezdődött az álma, rémisztően siváran vette őt körül az a sok kedves arc, akiket ismert. Mindenki sajnálattal nézett rá.
A kérkedő legény álmában meglátta igazi arcát és elborzadt.
- Hú ez én vagyok? - s ment, egyre csak ment álmában, míg nem elérkezett egy nagy fához. Akkor odajött két törpe és elkezdték heccelni.
- Ugye, nem tudsz felhágni erre a fára, ugye hogy nem?
- Már hogyne tudnék, - fakadt ki hetvenkedve. Én, ne tudjak egy ilyen közönséges fát megmászni, hát akkor ne legyen Márton a nevem!
No, de hiába próbálkozott, csak nem sikerült. Akkor megint észbe kapott, hogy ismét dicsekedett és elszégyellte magát. Erre mintha szárnyakat kapott volna elkezdett nagy sebesen felkúszni a fára. Ekkor a törpék már nem nevettek, hanem tapsoltak neki.
- Aha, - mondta magában nagyzoló Márton. Látom, mihelyst abba hagyom a szájhősködést, máris van eredmény.
Ekkor elérkezett a második akadályhoz. Egy cérna vékony ágon látott egy szép nagy palotát, no de hogyan lehetne oda bejutni?
Nem sokat töprenghetett, odajött két manó, azok is kétségbe vonták rátermettségét, sőt mi tőbb cukkolni kezdték:
- Tudjuk, hogy nem bírsz ezen a vékony ágon felmászni. Nem bírsz, mert annyira vékony, hogy a mélybe fogsz zuhanni, palotástul, mindenestül.
- Mit mondtatok? Hogy én nem bírok ezen a vékony ágon felmászni? Na mindjárt nem fogtok nevetni.
Alig hogy nekirugaszkodott máris lepottyant. Zuhant vagy 100 métert a mélybe, de szerencséje volt, hogy alatta éppen ott voltak azok a tövises csipkebokrok. Kifogták és nem törte össze magát, de azért mégsem úszta meg fájdalom nélkül, mert azok a tövisek, éles tüskék nagyon összekaszabolták a testét. Olyan volt, mintha valaki térképeket tetovált volna rá. Égett minden porcikája, de ez még semmi. Ezenkívül kegyetlenül fájt a kudarc, hogy már milyen magasban volt, de mégis lezuhant onnan. Nagyon elkeseredett és nem volt már kedve semmit csinálni, csak guggolt a fűben és nézett maga elé lemondóan. Ekkor honnan-honnan nem odakocogott egy kiéhezett rozoga gebe. Odament közel hozzá, ő meg csak tűrte ameddig tűrhette, de aztán megelégelte a dolgot, felállt, felkapott egy jókora husángot és azzal végig vágott egyet rajta:
- Nye te nye! Húzzál innen kócos gebe, nehogy már te is engem gyötörj, mikor ekkora bajba estem.
Na azt üthette, el nem ment tőle. Jól van, akkor maradj, -gondolta és felült a hátára. Egyszer csak mi történt? Szeme, szája tátva maradt. A lónak szárnyai nőttek és repült vele felfelé, na de mikor majdnem fent voltak, hirtelen levetette a hátáról.
Ekkor megijedt a hetvenkedő Márton.
- Juj most már nem élem túl kiáltotta teli torokból. Nem élem túl, hogy megint a csipkebokrokba essek.
Na, de kár volt megijedni, mert a ló alája szállt és ő éppen a nyeregbe huppant.
- Na ezt mért csináltad velem? - érdeklődött kicsit később, amikor ismét nyeregben érezte magát.
- Csak azért, hogy visszakapd azt a fájdalmat, amit nekem okoztál amikor rám vágtál egyet a husánggal, - mondta a ló és nyerített egyet.
Jó, megérdemeltem, - döbbent rá a valóságra a hivalkodó legény és behúzta fülét-farkát. Jobb, ha meg sem szólalok, - gondolta s a világ minden kincséért sem akart többé dirigálni. Na, de bajba keveredett, mert a gebéből lett paripa, vagy szárnyas pegazus egyenesen bevitte a palotába és letette a trónon ülő király öltözetű személy elé.
Hű, ekkor aztán inába szállt szegény handabandázó Márton bátorsága, meghúzta máris magát. Körmét piszkálva nézte a földet és szó nem jött ki a száján.
- Hét, te pimasz legény! - kiáltották a szolgák, mit ülsz ott, mint aki nem tud a lóról leugrani? Azonnal vesd le onnan magad és üdvözöld térdhajtással a királyt!
Jól van, lekecmergett a ló hátáról, de a kötőféket a kezéből ki nem adta, akármi is történjen véle.
Jól is tette, mert a szolgák mindjárt meg akarták kötözni, hogy elhurcolják, csak hogy ő máris visszapattant a nyeregbe és a ló a magasba emelkedett.
- Hó, hó - mondta a király. - Ne bántsátok a legényt. Hadd halljam mi járatban van?
- Felséges királyom - kezdte beszédét Márton - segíteni jöttem, mert hetedhét országban híre ment, hogy amióta a szomszéd király kirabolta az országot, a királykisasszony búskomor lett. Régen nem hagyta már el mosoly az arcát, csak könnyeit hullajtja naphosszat. Szeretném felvidítani, hogy újból a régi, szép mosolygós királykisasszony legyen.
E szavak hallatán felcsillant a király szeme. Tetszett neki Márton határozottsága, elszántsága. Meg is ígérte a legénynek, hogy a segítségéért cserébe neki adja a lovat, na meg a királykisasszony kezét és a fele királyságát. Amint sikerül mosolyt csalnia a lánya arcára, rá egy hétre megtartják a mennyegzőt.
Megörült Márton, mert igen tetszett neki a királykisasszony. Azon törte a fejét, hogy miként is tudja megnevettetni ezt a szép leányt.
Arra gondolt, hogy könnyű dolga lesz, mivel sokszor kinevették már tetteiért.
Neki is látott azon nyomban grimaszokat vágni, de a lány csak félrehúzta a száját.
Sorra bedobta a hencegő, nagyot mondó szövegeit. A fehérnépek csak kuncogtak, viszont a királykisasszony csak megvető pillantásokkal illette.
Már feladni készült amikor meglátta, hogy az udvaron állt egy vén fa. Azon nyomban átvillant az agyán, hogy ő bizony megmutatja hogyan is kell azt megmászni. Amint nekilódult, mindenki tátott szájjal leste a mutatványt.
Az első lépéseken hamar túljutott, de bizony két méternél tovább sosem jutott. Már mindenki jókat mosolygott idétlenségén csak a királykisasszony volt egyre szomorúbb.
Márton már tervét feladni készült amikor egy hirtelen mozdulattal sikerült elérnie azt az ágat amiről aztán már könnyedén kapaszkodott felfelé. Az udvar népe lentről kerek szemekkel figyelte a mutatványt. Csak akkor hűlt meg mindenkiben a vér amikor egy nagy reccsenéssel letört az ág amelyen Márton éppen állt. Bukfencezve közeledett a föld felé amikor egyik pillanatban egy kiálló vastag ág beleakadt a nadrágjába és Márton ott lógott csupasz fenékkel.
Lett is nagy nevetés, amire a királykisasszony is felkapta a fejét. Amint felpillantott Mártonra olyan éktelen kacagás fogta el, hogy még a könnyei is kicsordultak. Erre aztán a király is nagyon megörült és azonnal parancsba adta, hogy hozzanak létrát Mártonnak.
Amint földet ért, felriadt álmából.
Felkelt a legény és igencsak meglepődött, hogy a saját istállójában ugyanazt a lovat látja, ugyan azt a girhes gebét, amelyiket már annyiszor oldalba lökte, mert elégedetlen volt vele, na de most beugrott neki hirtelen, hogy hoppá, meg van.
Viszek neki égő parazsat és egy szép táltos ló lesz belőle. Jól van. Nagy diadalmasan beviszi vödörben az eleven parazsat, lecsapja eléje és máris várta a csodát.
Erre fel a ló a lábával hátrarúgott és majdnem leégett a pajta. Hú, de mérges lett Márton, elé a négy ágú villát, jól hátba vágta a lovast.
- Nye te! - mondta neki nyersen, még a végén elhittem volna rólad, hogy táltos ló vagy, de majdnem hátraesett, amikor megszólalt a ló is:
- Az is vagyok, de nehogy azt hidd, hogy akármilyen parazsat hozhatsz elém. Nekem csak eperfa parazsát hozhatod, megértetted?
Na , mérgelődött Márton, hogy most meg az eperfát vágatja ki vele a ló, de végül is megszólalt, ez sem semmi , annyi év óta. Hamar teljesíti óhaját. Beviszi a lónak az eperfa parazsát, minden rendben, a ló átváltozik. Felpattan a hátára.
- Na, hová édes gazdám? - kérdi a ló
- Hová, hová?
Nem tud mit mondani, annyira elveszett ember volt, azt sem tudta mire lehetne felhasználni egy szárnyas lovat. Háború nem volt, Griff madarak sem, sárkányok sem kóvályogtak a környéken. Nem kértek minden napra egy lányt, így nem tudta, hogy mi is legyen.
Erre azt mondja neki a ló:
- Akkor én mondom, mi legyen kapaszkodj és elrepült vele, fel a Holdra.
Másnap keresik otthon, kutatják hova-merre lett a Márton, de nincs sehol, elnyelte a föld. Ez bizony meglépett. Volt a faluban egy szép leány, nagyon nem volt szerelmes a Mártonba, de mióta eltűnt, egyre jobban kezdett aggódni utána. Kimegy este a lány nézi a holdat és te jó ég mit látnak szemei?
Valaki lóháton kerülgeti a Holdat. Hű-ha ki lehet az a deli legény? Csak nem a mi Mártonunk?
Mindjárt el is híreszteli mindenkinek, hogy a Márton, az a hencegős nagyszájú, ott van fenn éjjelente, kerülgeti lóháton a Holdat.
Erre elkezdik csúfolni a lányt, hogy szerelmes lett a Mártonba, meg ilyenek.. Hát el is búsulta a lány magát emiatt, egész éjjel nem aludt, csak nézte, nézte a Holdat, mint akinek eszét vették. Addig mind nézte, hogy egyszer csak a lovas megfordult és egyre közelebb jött hozzá.
Ott állt a verandán és kiabálta:
- Édesanyám, gyün a Márton, ereszkedik ide hozzánk, mindjárt itt lesz!
- Ha itt, akkor itt, Ugyan kérlek ki tiltja neki, hogy hozzánk jöjjön? Ha jön csak jöjjön, - ezeket mondták a szülei, mert azt hitték talán csak nem holdkóros lett ez a lány. Úgy elbolondította az a Márton, hogy a súly a kalapját leütné már. Hát ki, se mondták jóformán. A kalap megelőzte a legényt . Lehuppant az udvarra.
A lány felkapta s beszaladt vele, hogy megmutassa.
- Na, mi esett le az előbb az égből?
- Jaj, hát ez a Márton gyerek kalpagja, - mondták a vének, és kimentek az udvarra csodát látni. Hát éppen idejében érkeztek, mert a legény még vagy kettőt farrtatott a levegőben aztán lebukott éppen oda ahova a kalpag lehuppant.
- Isten áldja kenteket! - kiáltotta. Immáron meggyüttem. Meg én a hosszú útról, jaj azt hittem soha nem érek haza, olyan messze voltam az imént.
Erre azt mondták a szülei:
- Jól van, mi elhisszük, annál is inkább, hisz a lányunk fedezte fel, hogy a Hold körül kóricálsz, ha igaz, na de mit mondjunk a szomszédoknak? Azok majd nem lesznek ilyen könnyen hiszékenyek.
- Jaj, hát csak ennyi kell? - kérdezte Márton csöppet sem hetvenkedve. Akkor nem kell búsulni, hoztam én az égi csillagocskákból annyit, hogy egy életre elég lesz nekem, meg a mátkámnak. Ezzel kivett a tarsolyából egy egy marék drágakövet.
- Na ezt jó helyről hoztad, - mondták amint meglátták, mert ott fent még annyi van, hogy az egész világ nem tudná ezer évig sem lehordani onnan, nem hogy te, kedves fiam.
Akkor Márton illedelmesen megkérte a lány kezét, s végezetül ennyit mondott:
- Fiúk, fiúk, tudjátok meg nincsen holdkóros lány, mert amelyik sokáig tudja nézni, azt érdemes igazán feleségül venni.
Így volt mese volt, aki nem hiszi, járjon utána
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Györgyi (#19353) | 2010. május 06. 15:42 |
Örömmel olvasom meséidet, gratulálok.:-) | |
| |
