Mesébe szeretett lány
Dátum: 2009. november 19. 14:37Műfaj: NovellaCimkék: mese, tündér, szobor |  |
Néha egy egyszerű szobor több, mint aminek látszik. És néha az is előfordul, hogy csak egyvalakinek lesz különleges, egy ember életét változtatja meg örökre, miközben bárki más számára csak egy szobor marad, semmi más.
Volt egy park a város szívében, amely különbözött a többitől. Nem a zöldellő, életörömtől duzzadó, tavaszi széllel fésülködő fák tették mássá, nem is az alattuk sétálgató szerelmesek, költők, kutyasétáltatók. Valami másért volt ez a park egészen egyedi: a fák között, egy pici tisztáson kecses lábú, vidáman piros padok álltak körül egy szökőkutat.
A közepén életnagyságú, meleg fényű szürke kőből faragott „Virágáruslány” állt. Sudár, fiatal alakján túl szűk, túl rövid ruha feszengett, összecsomózott, csupa folt és szakadás kötényét fél kézzel fogta fel. Kendője alól kicsúszott néhány lágy, puha hajtincs. Karján kis kosárka függött, térdtől fedetlen, karcsú lábai mellett pedig egy másik állt. A látványt mérhetetlen sok, nagy műgonddal kidolgozott virág egészítette ki. Virágok a kötényben és a kosarakban, a lány két kezében, a lábai előtt. A kút körüli lámpák puha fénye körülölelte a vízsugarak közt álló lányt, sárgás fényük megszínesítette a cseppekké porladó vizet. A kisebb-nagyobb, erősülő-gyengülő sugarak a csokrok közül törtek elő. A lehulló, szivárványt szikrázó cseppek a lány virágaira, megviselt ruhájára, keskeny kezére, hajára, arcára estek. Arcára, amely ettől mindig könnyesnek látszott.
A szökőkút előtt, a kőlánnyal szemközt egy eleven lány ült egy padon. Gyakran járt ide. Néha olvasgatott, verseket írogatott, de többnyire csak ült és nézte a szobrot. Azon az estén is mélyen elmerült a bámulásában. Folyton visszatért a szomorkás, eleven archoz. A lány szemöldöke egyenes volt, vékony, alatta hatalmas, élő szempár; orra apró, csinos, a szája finom, telt, büszke. A padon ülő lány, valahányszor a kőszobor szemeibe nézett, elevenné színezte őt. Az élettel teli szempárból áradó érzelmek, vágyak és gondolatok eltüntették a kő hidegét és szürkeségét.
A szempár maga volt, ami elsőül színt kapott: tompa fényű, mélyén csillogást rejtő folyózöldet. Aztán előtűnt haja puha barnája, bőre sápadt fénye, simasága. Láthatóvá lett ajkai halvány pírja, szemöldöke lehelt-halvány barnasága, szempillái mély feketesége. Végül a ruhái is megéledtek: kendője patyolatfehér volt, ruhája fakó halványkék, köténye fáradt szürke.
És a színekkel együtt a lány valahogyan maga is élővé lett, egyénisége sugárzott róla, valóságos lett. Az eleven lány pedig lassan engedett az ötletének, bár az elég furcsa volt. Kilépett a cipőjéből, szoknyáját összekötötte a combján. A vízbe lépett. Bénítóan hideg volt, ő mégsem hátrált meg. Közelebb ment. Hamar rájött, felesleges volt az óvatoskodás, hisz a záporozó cseppek alatt úgyis tetőtől talpig átnedvesedett.
De odaért, már egészen a lány előtt állt, felpillantva rá az arcát nézte. Aztán fellépett a talapzatára, megfogta kötényét tartó kezét. Megérintette virágait, haját. Finoman végighúzta az ujjait a homlokán, haján, hogy érezze, eleven-e. Az arcát érintette. Mélyzöld, szégyenlősen szomorú szemébe nézett, érezte az érzéseit, gondolataik közösek voltak. Nem is szobor volt már, hanem élő, érző, kővé dermedt lány, egy meséből, egy álomból talán.
A lány még közelebb lépett, rátaposva egy, a szobor-lánnyal együtt kővé fagyott virágra, és az felsértette a talpát, de ő nem törődött vele. Közelről meredt a szempárba, amely nem eresztette; megfogta a kőleány másik kezét is. Olyan reménytelenül hideg volt, de őt elsodorta a tenni akarás, nem engedte el, egyre jobban szorította az élettelenül hideg kezeket, hátha felmelegítheti, életre keltheti a lányt. Kétségbeesetten próbálta átadni melegét, a tekintetével kérlelte a lányt, hogy fogadja el.
Ki akarta szabadítani őt, életre hívni, és csak szorította a kezeit teljes erejéből. Tehetetlensége megőrjítette. Érezte, hogy hamarosan kicsordulnak a könnyei. Ekkor egy apró vízcsepp a szobor szemére hullott. Végigfolyt az arcán. Az eleven lány könnye folyt a kőarcon, hálásan, búcsúzón. Ő lehunyta a szemét, hogy visszatartsa égő könnyeit. Összeszorított szemmel, zokogástól súlyos szívvel állt ott, sokáig.
Mikor kinyitotta a szemét, a lány, az élő, nem volt sehol. Csak egy kőszobor kezét szorongatta, vérző talppal, csuromvizesen, reszketőn fázva, egy szökőkút közepén. Nevetségesen. Nézhette bármeddig, a kőszobor nem lesz más, csak szobor, kőből.
Elengedte a nem élettől, csupán az ő kezétől melegedő kezeket, és kikecmergett a vízből. Lerogyott a padra. Csalódott volt, és ostobának érezte magát. Csöpögött, sírhatnékja volt.
Ekkor valaki megérintette a vállát. Ijedten összerezzent. A férfi megkérdezte, segíthet-e. Ő elgondolkodott. Rájött, az illető az ő vizes ruhájára céloz. Amelyben valóban úgy fest, mint aki segítségre szorul.
Kedvesen mosolyogva a férfi felé fordult. Szégyellte magát, de őszinte akart lenni. A férfinek olyan bizalomgerjesztő tekintete volt:
– Köszönöm, nem történt semmi baj. Csak egy pillanatra megbűvölt az a szobor. Bemásztam, hogy… nos, hogy… – hirtelen zavarba jött. Mégsem mondhatja, hogy azért ment oda, hogy…
– …felélessze? – fejezte be helyette a férfi. A lány meglepetten nézett rá.
– Tulajdonképpen igen, erről volt szó. Tudom én, hogy ez…
– Nem, semmiképp sem ostobaság. Egyszer én is megpróbáltam. Annak a kis boszorkánynak nagy hatalma van.
– Maga is?! – a lány teljesen elhűlt. A férfi olyan normálisnak tűnt.
– Persze. Ez a lány nem olyan, mint más szobrok. Elevennek látszik. És miért kellene szégyellnie, hogy megpróbált hinni a csodákban?
A lány rámosolygott. A férfi leült. Beszélgetni kezdtek. A lány néha zavartan kicsavart némi vizet a szoknyájából, a hajából. A férfi mosolyogva figyelte, és eszébe jutott a hideg őszi éjjel, amikor ugyanígy, ugyanitt ült, dideregve, kiábrándultan meredve a még mindig kőből való lányra.
Hamarosan elbúcsúztak, de előbb megbeszéltek egy találkát másnapra. A lány hazafelé tartva felpillantott a ragyogó Napra, és nem fázott már. Könnyed léptekkel sétált, viszonozta az öltözéke által kiváltott mosolyokat. Tervezgette, mit vesz fel másnap. Elképzelte a találkozást, a férfi mosolygós tekintetét.
Furcsa az élet. A lány nagyon boldog lett, a férfi és ő társak voltak már találkozásuk előtt, és az a ritka öröm érte őket, hogy egymásra találtak. Első találkozásukkor eldőlt, hogy nem fogják elengedni egymást, nem ijeszti őket az érzelem, hosszú éveken át élnek majd egymás mellett, külön, szabad, boldog világban.
De, miközben ők boldogságra találtak a „Virágáruslány” mellett, ő, a más világból átcsúszott, szomorú lány ott állt továbbra is a parkban, hiába várva a szabadulásra. A lány, aki neki köszönhette boldog életét, gyakran kijárt hozzá, és nézte őt, szomorúan, sajnálva, hogy nem ő volt, aki segíthet neki.
Az a kis kőleány pedig olyan reménytelen vággyal tekintett az előtte megálló emberekre, hogy az néhányukat azután is arra késztette, hogy megpróbálják a lehetetlent. De egyikük sem hitt eléggé a mesék szépségében ahhoz, hogy ő kiszabadulhasson.
Egészen addig így ment ez, míg el nem jött egy hideg téli nap, amely hóval takarta be a lány sovány kis vállait, és amely elhozott elé egy fiatal fiút. Reas is azok közé tartozott, akiket azonnal elbűvölt a szobor. Csak véletlenül haladt el előtte, és nem állt szándékában hosszasan időzni ott. De nem tudott továbblépni. Meglátta a félrecsúszott hósapka alól kandikáló zöld szemeket, és a lábai nem mozdultak többé.
Nagy sokára tudott csak elindulni, de még akkor is vissza-visszanézett, és alig telt el egy nap, újra ott találta magát a bájos lány színe előtt. Ekkor megdühödött magára, hiszen mit mászkál ő egy kőszobor után?! Határozottan elfordult, és öles léptekkel elindult haza. De két lépés után valami megállította. Talán megőrült? Mintha valaki szólította volna.
Ugyan már! Hiszen senki nem járt arra. Tán csak nem a szobor szólt, gondolta gúnyosan. Mégis, fölényessége ellenére nehezére esett újra megindulni. Akarata ellenére visszanézett – és újra földbe gyökerezett a lába. A lány elmozdult.
Nem volt ez feltűnő mozdulat. Mindössze a kezét emelte fel. Mintha utána nyúlt volna, kérőn. Talán nem is mozdult meg. Hiszen ugyanolyan dermedten áll most is, mint eddig. Talán rosszul emlékszik, talán a lány eddig is így állt. De nem! Ekkor fedezte fel, hogy a mozdulattól, amellyel a lány elengedte addig két kézzel tartott kötényét, annak jobb sarka leereszkedett, és a sok virág kifordult belőle. A vízbe hullottak, ringatóztak. Igazi virágok voltak, színekkel, illattal, valódiak.
Reas nyelt egyet. És visszafordult egészen. Gyanakodva közelebb lépett. Ekkor a lány szeme megelevenedett. Valóban zölddé lett, nem csak Reas képzeletében. És egyenesen rá meredt. Könyörgőn.
A fiú csak egy pillanatig gondolt arra, mennyire valószínűtlen ez az egész, aztán már el is sodorta a lelkesedés. Hiszen itt csoda esett! Már vette is le a cipőjét, és gázolt bele a vízbe, ahogyan előtte sokan mások. Azonban ő kis híján azonnal visszafordult. A víz hihetetlenül hideg volt. Nem is értette, hogy működhet a szökőkút a borzongató téli napon.
Mégsem adta fel, vitte a hite, lendülete. Nem kevés jártassággal rendelkezett a mesék terén, hiszen nagyon szerette őket. Rögtön tudta hát, mi a teendő: egy csókkal kell felszabadítania a kővé bűvölt lányt rabsága alól. Összeszorított fogakkal gázolt az elevenné vált, ám máris deresre fagyott virágok között, a néhány lépésnyi, mégis szörnyű hosszúnak érzett úton.
Elérte a lányt. Felkapaszkodott mellé. Ekkor kezdett csak igazán fázni, ahogy kilépett a vízből, és kitette magát a metsző szél támadásainak. Úgy érezte, meg sem tartják remegő lábai. Nedves haja jégcsapsorként lógott a szemébe, hidegtől kicsordult könnye égette az arcát. Átfutott a fején, hogy talán óriási ostobaságot tett. Hiszen reménytelenül messze lakik, hogy fog hazaérni…? De már el is hessentette aggodalmaskodó gondolatait. Lepillantott a kőlány arcára. Az pedig felnézett rá. Reas szíve megdobbant. Hiszen nem tévedett! Ez a lány belül él!
Türelmetlenül átölelte, és izgatottan az ajkára hajolt. Csókolta a vízcseppektől ázott kőszájat, lehunyt szeme mögött látta az eleven lányt, már érezte is ajkainak puhaságát, melegét, élő, hajlékony derekát, reszketését. Kinyitotta a szemét, hátrahajolva a lányra nevetett – és csaknem sírva fakadt a csalódástól. A lány továbbra is kőből volt.
Reas egy sóhaj erejéig lehajtotta a fejét, és ekkor meglátta az alattuk lebegő virágokat a szökőkút vizében: majd’ mindegyik kőből volt újra, súlyosan süllyedtek le a víz alá. Egy-két bánatos szál volt már csak a felszínen. Reas megrémült: hibázott hát? Nem így kel életre a lány?
Hirtelen ráébredt, hogy már a remegéshez sincs ereje, annyira átfagyott. Időközben sötétedni kezdett, jégkarmú szél süvített át a fák között, és lassan újra hullani kezdtek a hatalmas, vattaszerű hópelyhek. Reas rádöbbent, hogy soha többé nem megy haza. Talán gonosz szellem alkotta azt a szobrot… És ő itt fog megfagyni, a kőleány mellett, aki magához csalogatta őt. Különös módon azonban ez a tény nem szomorította el.
Újra belenézett azokba a bűvöletes szemekbe, és végigsimított a barna tincseken. Aztán fáradtan leroskadt a lány lábaihoz. Lehunyta a szemét, és az ívelt csípőhöz támasztotta egyre nehezebbnek érzett fejét. Érezte, hogy a lány keze a hajára ereszkedik, végigsimít rajta, és ezt egyáltalán nem találta már különösnek. Fáradt mosollyal, ólomsúlyú pillákkal tette fel halk kérdését:
– Hogyan sikerülhetett volna?
Vidám nevetést hallott:
– Hiszen sikerült!
– Igazán? – kérdezte Reas, de már nem volt ereje felemelni a fejét, vagy kinyitni a szemét. A nyelve is valahogy furán, nehezen forgott, mintha részeg lenne. – Nagyon jó lenne, ha igaz volna. Ha nem csak képzelném…
Ekkor meghallotta a megmozduló lány ruhájának suhogását. Ez a hang valahogyan meggyőzte, hogy nem álmodik. A lány különben azért mozdult meg, hogy letegye a kosarát, végleg kifordítsa a kötényéből az utolsó szál vadvirágot is, és a dermedt fiú mellé ereszkedjen a talapzat szegélyére. A vállára húzta annak elcsigázott fejét, és ringatni kezdte.
– Tudod, nagyon hálás vagyok neked. Senki nem volt képes erre. Olyan régen várom, hogy valaki végre segítsen nekem.
– Hát mégis igazam volt, igaz? Tudtam, hogy a csók beválik – mondta akadozva Reas.
A lány azonban ismét felnevetett.
– A csók?! – kacagott. – Még hogy a csók! Hová gondolsz! Azt hiszed, ha ilyen egyszerű lett volna, maradtam volna ilyen soká kőszobor?
Reas kezdett semmit sem érteni. Ha nem a csók volt, akkor mégis mi? A lány azonban már meg is válaszolta kimondatlan kérdését:
– Te voltál az egyetlen, aki hajlandó volt velem tartani a mesémbe. Nem csak hittél bennem, képes voltál elengedni az életedet, és rám bízni. Nem juthattam vissza egyedül. Csak veled…
Erre már Reas összeszedte magát, és felnyitotta a szemét. Először az őt ölelő lányt pillantotta meg, és már tudta is a nevét: Daluhra. A haja épp olyan fényes barna volt, mint képzelte, a szeme épp olyan vidáman csillogott. Eltűntek az ócska rongyok a testéről, helyettük ragyogó, tó-kék ruha ölelte karcsú alakját, és, ahogy Reas látni merte végre, megpillantotta a háta mögül előkandikáló, szikrázó napfénnyel játszó, hártyavékony szárnyakat is. Csupán pislogni tudott. Aztán mégis kierőltetett magából egy kérdést, vagy affélét:
– Te…, te… ?! – nyögte.
– Igen – fejezte be helyette Daluhra. – Tündér vagyok. És most már te is! – mutatott a fiú hátán az övéhez hasonló szárnyakra.
Ezek után Reas körbenézett. Azt látta, hogy eltűnt körüle a szökőkút, a téli park. Napfényes tóparton ült Daluhrával, a lábuk a vízbe lógott, amely meleg volt, nem, mint a szökőkút vize. Virágok úszkáltak rajta, élő virágok. Az egész táj körülöttük más volt. Mesei.
Nem sokáig kellett tudatlanul bámulnia a vidéket. Daluhra elmondta, hogy hol vannak: az ő meséjében. Azaz most már a kettejükében.
Elmondta azt is, hogyan került Reas világába. Yeram király tette őt kővé, a tündérek ura. Daluhra mindig szerette az embereket, és, mint minden tündér, manó és lidérc, ő is bármikor könnyedén átjuthatott a mesék és valóságok között, átjárókra, kapukra nem volt szüksége. Ki is használta ezt a lehetőséget, és naphosszat a valóságban kóborolt.
Leginkább a gyerekeket kedvelte, azokból is a kislányokat. Órákon át elnézte, ahogy elmélyülten játszanak, járni tanulnak. És egészen odavolt, hogy láthassa, ahogy alszanak. Irigyelte az embereket, amiért ők készíthetnek fotókat, és nem kell elveszíteniük az olyan gyönyörű képeket, amilyeneket ő látott az alvó kicsik fölé hajolva. Ezer meg ezer ilyen becses képet őrzött az emlékei között, de sosem volt biztos benne, sikerült-e igazán tisztán megőriznie őket.
Kedvenc játéka az álom volt. Szebbnél szebb dolgokat ötölt ki, és az alvó gyerekek fülébe ülve addig suttogott róluk, míg a csöppségek megálmodták őket. Akkor hagyta, hogy ők folytassák az álmukat, és a párnájukra állva végtelen örömmel nézte, ahogy mosolyognak, orrukat, homlokukat ráncolják, hallgatta szuszogásukat.
Amikor a nap végén visszatért a tündérvilágba, és elaludt a kis faodúban, ahol lakott, mindig velük álmodott: alvó gyerekekkel.
A többi tündér nem igazán érdekelte. Sokan nem helyeselték a játékait, hosszas kirándulásait a valóságba. Veszélyesnek tartották. Ő azonban csak a vele egyívásúakkal törődött, a többi ember-függővel. Velük is csak annyira, amennyire egyezett szeretetük. Sosem gondolt arra, hogy férjhez menjen valamelyik délceg tündérhez. Nem akart tündérgyerekeket nevelni. Ő csak az emberek porontyait imádta, másnak nem maradt hely a szívében.
Csakhogy, ahogyan az már lenni szokott, a mesékben csakúgy, mint a való világban, Daluhra sem élhette le az életét anélkül, hogy szembe ne találkozott volna a sors által neki emelt buktatókkal.
Yeram király egyszer meglátta őt. Azon a napon Daluhra nem hagyta el a mesét. Olyan szép tavaszi nap volt, valahogyan nem volt kedve elmulasztani. Mámorosan, céltalanul repkedett az odújához közeli tó felett, élvezte a szárnyait simogató, illatos szelet. Azon járt az esze, hogy másnap majd erről a szélről suttog valamelyik alvó fülébe.
Ekkor látta meg őt Yeram. Magához intette, beszélgetni akart vele. Daluhra kelletlenül engedelmeskedett, aztán ugyanígy kísérgette egész álló nap a birodalmát járó királyt, aki semmiképp sem akart lemondani a társaságáról. Első pillanatra csak valami szeszély miatt hívta magához a csinos tündérlányt, de aztán, látva ellenkezését, felébredt rossz természete. Örömét lelte a lány fintoraiban, sóhajaiban.
Elrendelte hát, hogy Daluhra másnap is tartson vele, és azután is, meg azután is, amíg ő másképp nem dönt. A lány elsápadt. Egy nap sem volt ínyére, de azért ennyit még kibírt. Na de folyton a királlyal lenni! Hiszen akkor nem mehet át a valóság gyermekei közé!
Gondját megosztotta Yerammal. De nem ért célt. Ellenkezőleg, Yeram felcsattant:
– Még hogy emberek, valóság! Te tündér vagy, viselkedj is ahhoz méltón. Különben is túl sok időt töltesz emberek között. A valóság pedig végképp nem nekünk való. Felejtsd el!
Daluhra szóhoz sem jutott. Felfogta, hogy talán örökre elzárták kedves játékától. De hát mit tehetett? Beletörődő sóhajjal teljesítette Yeram parancsát.
Csakhogy a király nem érte be ennyivel. Mindenhová magával cipelte Daluhrát, és hamarosan azt kívánta, hogy legyen a felesége, legyen minden tündérek királynéja. Szegény lány ekkor már teljesen megomlott. Mit tehetne?
– Tudod, én próbáltam megértetni vele – magyarázta Reasnak. – De ő tudomást sem vett a kifogásaimról. Mondtam neki, hogy bennem nincs elég erő, nincs elég szeretet, hogy minden tündérnek jusson. De ő a fejemhez vágta, hogy arra bezzeg van erőm, hogy a számtalan embergyereket szeressem.
Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Nem tudtam neki elmagyarázni, miért nem akarom a házasságot vele, miért érzem börtönnek az ő palotáját, miért akarom látni a gyerekeket. De csökönyös voltam, és nem voltam hajlandó hozzámenni. Azt mondta, ostoba vagyok, hiszen az egész birodalom az enyém lehetne, bármi, amit kívánok.
Erre azt mondtam neki, én csak azokat a bájos kislányokat akarom látni. Nekem nem kell a birodalom. Nem tudott meggyőzni. Ezért úgy döntött, ad nekem egy kis időt. Átvitt a valóságba, és emberré változtatott. Szegény lány lettem, virágárus. Azt akarta, hogy lássam, milyen sokat veszíthetek, ha nemet mondok neki. Hiszen megvolt a hatalma, hogy örökre elzárja előlem a visszautat. Azt mondta, magamra hagy egy időre, láthatom a gyerekeket, és megtapasztalhatom, mennyire mások, mint képzeltem. Később majd visszatér, és ha elég szépen kérem, talán visszaenged a tündérek közé.
Milyen kevéssé ismerte a lelkeket! Sosem volt nagy király. Nem tudta, milyen örömet szerez azzal, amit velem tett. Folyton fáztam, és éhes voltam, olyasmiket éreztem, amit tündérként soha. De ott lehettem, a valóságban! Nem árultam túl nagy odaadással a virágaimat, inkább elosztogattam a nagyját a gyerekeknek, és meséltem nekik a tündérekről. Ha láttad volna őket! Egész nap ott ült némelyik mellettem a park szélén, ahol a virágaimmal állongtam, és hallgatták, amit mesélek.
És ez még mind semmi: hiszen érinthettem őket! Tündérként nem tehettem, hiszen az én kezem forró az ő bőrüknek, az érintésem kín nekik. De, hogy ember lettem, megsimogathattam végre a hajukat, az ölembe vehettem őket.
Szerettem tündér lenni, és nem vágytam rá, hogy emberré legyek. De az érintés olyan hihetetlen volt! Reméltem, teljes szívemmel reméltem, hogy Yeram megfeledkezik rólam, és sosem jön el értem.
Csalódnom kellett. Körülbelül egy évvel később megjelent. Fölényes volt, gondolta, végleg megtört. Azt mondta, menjek hát hozzá, és ne kívánkozzam többé a valóságba. Akkor újra tündér lehetek. De én nemet mondtam. Eszembe sem jutott, hogy még árthat nekem. Ránevettem, elmondtam, boldoggá tesz az emberek között élni, hiszen épp olyanok, amilyenek láttam őket tündérként. Elmondtam, hogy igazán a legjobbat tette velem, amikor emberré tett.
Ezt talán nem kellett volna. Kiabált, teljesen kikelt magából. Azt mondta, kőből van a szívem. És máris kapott a szón: rám nézett azzal a gonoszkodó pillantásával, és közölte, majd most megláthatom, mennyit érnek az imádott embereim. Egy pillanat volt az egész, és máris éreztem, hogy nagyon fázom, dermednek meg a tagjaim. Lehunytam a szemem a kíntól, és mikor kinyitottam, nem csukhattam le többé. Kővé lettem, ott álltam a szökőkút közepén, ahol te is láthattál.
Yeram a szemembe nevetett: Majd most meglátom… Ha ezek közt az ostobák közt egy sem lesz, aki velem jönne, sosem térhetek vissza többé a saját világomba. Majd most meglátom, milyen üresek és élettelenek. Nem lesz, aki hinne bennem.
Aztán otthagyott – sóhajtott egy utolsót Daluhra. – És én ott álltam vagy száz évig. Ez alatt sokan akartak hinni abban, amit megéreztek a közelemben. Emlékszem egy párra, akik előttem találtak egymásra. Mind a ketten megpróbáltak feléleszteni. De nem értették ők sem, hogy nem nekem kell élednem, nekik kell halniuk, hogy együtt élhessünk.
Ez alatt sokat változtam. Már azt sem tudom, ugyanaz vagyok-e még. Eleinte folyton csak sírtam. Aztán már ez sem kellett. Néztem csak a körülöttem szaladgáló embereket, és nem éreztem semmit. Ez szörnyű volt. De, amikor valakinek a szemében megláttam, hogy lát engem, az még rosszabb volt. Olyankor úgy éreztem, darabokra törik az a kőből lévő testem, ha nem szabadulhatok belőle rögtön. De hiába volt minden. Hiába – amíg te nem jöttél.
Így ért véget Daluhra története. Attól fogva Reas és ő együtt jártak a gyerekek álmait meglesni. A park látogatói pedig furcsállva nézegették a szökőkút szobrának furcsa változását. Az után az éjszaka után ugyanis a „Virágáruslány” többé nem volt egyedül. És nem is állt már olyan egyenesen. A talapzat peremén ült, egy fiú karolta. A lány pedig mosolygott.
Sokan, akik egyszer megpróbálták megébreszteni a szobrot, csalódottan sóhajtottak a változást észlelve. Hát erre volt jó a hit?! Mind meg voltak győződve róla, ha eléggé akarták volna, a lány életre kel. Erre azt látták, hogy valakinek elég volt a hite – és ő is a kőlányhoz nyűgöztetett.
Csak az igazán okos szívűek értették, hogy a szobor többé nem fog senkit mesébe csábítani. Nem arról volt szó, hogy ketten váltak volna rabbá a valóságban. A kettős szobor már valóban csupán szobor volt, emléke egy mesébe álmodott párnak. De ugyan ki hitte volna ezt el nekik?
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓK, ELŐRENDELÉSI LEHETŐSÉG: HTTP://NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. ultraviolet (#14969) | 2009. november 20. 14:49 |
Én hiszek a tündérmesékben. Nagyon szép volt! | |
| |
