Mosoly
Dátum: 2010. május 31. 14:26Műfaj: EgyébCimkék: betegség |  |
Egy gyermek mosolya a világ minden kincsével felér. Főleg, ha ez a mosoly akkor is megmarad, mikor a gyermek betegségben szenved. Egy olyan betegségben, ami mindent megváltoztat az életben. Hisz mindenki ismeri a mondást: „Mosolyogva tűrd a holnapot!”
Egyszer volt, ha volt, egy kislány.
Mindene megvolt, amit csak egy gyerek kívánhat magának. Szerető szülők, védelmező nagytesók, kertes ház egy kis faluban, házi állat és sok-sok szeretet. Életvidám, egészséges, erős gyerek volt. Szeretett gyerek lenni. Kicsit pufók volt, a mindig rövidre vágott szőke haja idétlen frufruval párosult. De ha valaki belenézett a szemébe azt a lány elvarázsolta. A kíváncsiságtól tágra nyílt szemébe csillagok költöztek, és valami kiolthatatlan fény sugárzott belőle.
Az iskolába gyorsan beilleszkedett. Sok barátot szerzett. Történhetett bármi, mindig volt valaki, aki mellette állt a bajban. Legalábbis ő így gondolta. A kislány szorgalmas volt, és a hittan órákra is eljárt, mint mindenki a falusi kis iskolában. Bekerült a néptánccsoportba, amit mindennél jobban szeretett. Pár év elteltével, bár nem volt túl jó a labdajátékokban a barátai berángatták az iskola kézilabda csapatába is. De táncolni jobban szeretett.
Múltak az évek, és a kislány időközben 12 éves lett, de semmit sem veszített a gyermeki bájából. A szülei arra lettek figyelmesek, hogy egyre többet panaszkodik, hogy fáj a lába. Úgy voltak vele, hogy gyerek, biztos beütötte. Nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőségett, hisz nem látszott semmi a lábán. A nyári szünet beköszöntével, a család strandra járt. Testvérei már idősebbek voltak, és nekik már megvolt a maguk élete. A lány az édesanyával a meleg vizes medencében telepedett le. Egész nap labdáztak, játszottak vagy csak üldögéltek a langyos vízben. Este kifáradva hazamentek. Kellemesen elfáradva, de boldogan, hogy milyen jó is volt a strandon. Nem is sejtették még akkor, hogy a következő naptól minden más lesz. Rosszabb, sokkal rosszabb!
Másnap reggel mikor felkelt a kislány, nagyon fájt a lába. Kitakarózva rémülten látta, hogy a jobb térde irtózatos méretűre dagadt. Kiabált az édesanyának. Az anyukája megnézte, és vizes borogatást tett rá. Két nap alatt sem változott semmi, a duzzanat csak nem akart elmúlni. Elmentek a háziorvoshoz. A doktornő a kórházba küldte őket, kivizsgálásra. A kislány rettegve feküdt fel a kezelőben lévő asztalra. Egy pillanatra sem engedte el az édesanyja kezét. Mikor megszúrták a térdét még az orvos is rosszul lett. Vért szívtak le a térdéből. Aztán csak annyit állapítottak meg, hogy folyadék van a térdében.
Így kezdődött el minden. Azóta már évek hosszú sora múlt el… Hurcolták az egyik orvostól a másikig, de semelyik sem tudta megmondani, hogy mi a baj. A gyerek már többet volt kórházban, mint otthon. Az iskolát is a kórházban folytatta. Ritkán volt otthon, és még kevesebbet az otthoni iskolában. Az egykoron barátnak megismert kortársai sorra elfordultak tőle. Kiközösítették. Csak azért mert ő nem lázadozott, és mosolyogva tűrte a fájdalmát. Ő már más lett, mint az egykori barátai. Megerősödött a lelke. De a többieknek nem tetszett, hogy a kislány, aki időközben 14-15 éves lett, nem járt bulizni, nem tudták rávenni, hogy cigizzen, igyon, fiúzzon vagy éppen bármi mást, amit a kortársai akkoriban próbáltak ki. A kislány minden nap sírva rohant haza az iskolából, mert röhögtek rajta, strébernek hívták, vagy éppen nyomoréknak. Azok, akiket egykoron a barátainak hitt.
És az évek megint csak repültek. Időközben a kislány sok műtéten és az orvosok tehetetlensége miatt, kísérleteken esett át. De, még ennyi idő után sem tudták, hogy mi a baja. Új, igazabb barátokat szerzett. Élte az életét. Tanult, iskolába járt, és mosolygott. Mindig mosolygott. És emellett még mindig megtartotta gyermeki mivoltát. Nem volt képes felnőni. Nem akar felnőni. Az orvosai csodálták a lányt. Mindig mosolyogva ment a kórházba a fájdalmasabbnál fájdalmasabb beavatkozásokra. Nem adta fel. Küzdött. Angyali mosollyal és ártatlansággal, a felnőtteket megszégyenítő bátorsággal állt az elé, amit éppen az orvosok kitaláltak neki. De soha nem volt egyedül. A családja mindig vele volt, és azok a barátok, akiket időközben ismert meg. A kislány megtanulta tisztelni a betegeket, a beteg embereket. Meglátta az igazi értékeket a világban. Tisztelte a szüleit, mindazért, amit érte tettek. Hálás volt nekik.
Megint eltelt néhány év. A kislány főiskolára került. Műtétek sorozata volt a háta mögött. A kórházba úgy járt, mintha haza menne. Mosolyogva. Mosolyogva feküdt fel a kezelőbe az asztalra, mikor immáron talán már századszorra szúrták fel a térdét. És most méginkább azt vallotta, hogy ő soha nem akar felnőni, mert, a felnőttek világa túl komor neki. Már nem csillog a szemük. A mosoly is eltűnt a szájukról. A lány nem akart ilyen lenni. Megőrzött mindent a gyermekkori önmagából, és az évek múlásával, a megpróbáltatások ellenére is sikerült igaz emberré válni. De a gyermeki mosoly lankadatlanul ott volt a szája szögletébe, és a szeme is a régi fényével csillogott. Évek hosszú során megváltozott életéből semmit sem sajnált. Néha az eszébe jutott, milyen is volna futni, vagy vajon milyen lehet sportolni, táncolni, hisz ezeket, még szinte el sem kezdte, de mikor már mindent abba kellett hagynia 12 éves korában. De nem bánta. Mert egy olyan értékekben gazdag világot kapott helyette, amit nem cserélt volna el ezekre a dolgokra. Jött egy újabb műtét. A lány térde ekkorra már szinte teljesen szétroncsolódott. Az örökös fájdalom érzése sem tudta eltántorítani attól, hogy ne mosolyogjon. Gyakorlatilag már gyógyszerek élt. És megszületett a diagnózis! 9 hosszú év után végre kiderítették az orvosok, hogy mi a baja a kislánynak. A lány, aki ekkorra már 20 éves is elmúlt, szívdobogva várta a választ a kérdéseire. Örült, hogy végre vége ennek az egésznek, és talán ezek után már csak egy álom lesz a kórház és minden fájdalma.
És most… most, hogy a lány már tudja, mi a baja, tudja, hogy nagyon ritka és gyógyíthatatlan betegsége van, amibe ugyan nem fog belehalni, de soha nem fogja már tudni használni a lábát normálisan, úgy gondolja, hogy bárcsak maradt volna a boldog tudatlanság állapotában. Mostanra a lány térde olyannyira roncsolódott a sok kísérletezéstől, hogy még vár rá néhány műtét, de hamarosan protézist fog kapni, és ezzel talán egy kis reménysugár költözhet a lelkébe. A fájdalmak már a nap minden órájában kínozzák. Az orvosok nem tudnak mit tenni. Nem tudják meggyógyítani. Élete végéig kísérteni fogja ez a betegség.
A lány lassan 21 éves lesz. Főiskolára jár. Mellette megpróbál munkát keresni. Elkeseredetten küzd. De, minden nappal egyre jobban küzd. Nem adja fel. Éli az életét, már amennyire tudja.
A mosolya mára már eltűnt, az arca megkeményedett… az egykoron felnőtteket elgondolkodtató és felcsigázó csillogás a szeméből lassan kihunyt…
… a kislány pedig felnőtt.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Bloodygenie (#19827) | 2010. június 01. 19:08 |
Természetesen nem zavar :) Szívesen veszek minden kommentet, főleg olyat, amit segít a továbbiakban. :) | |
| |
