Napraforgo 3
Dátum: 2008. szeptember 02. 12:12Műfaj: ÉrdekességCimkék: erdekesseg, napraforgo, rosszcsont |  |
Szoval bevezeto. Ez megint egy resz a Napraforgobol. Neha rajon az irasmania, na. Mit csinalja?Biztosan orulnek nekem most ott fenn a moderatorok.Jo munkat nekik!
Mindig is vonzottak a megoldhatatlan problémák, a titkok, a rejtélyek, ilyenkor azonnal a helyszínen vagyok. Ez alkalommal azonban elkövettem a lehető legnagyobb hibát: kiadtam az érzéseimet. Soha nem szoktam ilyet tenni, nem éppen akarattal, egyszerűen még soha nem találkoztam senkivel eleddig, akinek a szemébe nézve eszembe jutott volna beszélni az érzéseimről. Valahogyan mindig olyan nevetségesnek tűnt ez. Egyrészt, mert igazából a legmélyebben romantikus vagyok, másrészt pedig azért, mert az érzelmeim mélyek, és nem múlnak el.
Ki ne álmodott volna magának még gyermekkorában egy nagyon gyengéd viszonyról, amely mentes még minden szexualitástól. Inkább csak egy teljesen belsőséges viszonyról, amely örökké tart, mindkét fél mindig hűséges. Nem kell beszélni, a másik úgyis mindent kitalál a tekintetünkből. Ki tudja, talán védekezés első homályos megérzésünkre, miszerint a szülők szavatossági ideje is lejár egyszer. Kialakítunk magunknak egy sajátos felet, akire mindig számíthatunk, mindig támaszkodhatunk, aki mindig meghallgat és türelmes. Persze ez végül is saját magunk, de ezt akkor még honnan is tudhatnánk.
Na, én találkoztam ezzel az általam kitalált személlyel, beleszerettem és ő is belém. A lehető legszenvedélyesebb viszony. Egész nap látom, de csak este lehetünk együtt, csak ránézem és kívánom. A feszültség mérhető. Nem alszom 20 napon keresztül, csak hogy együtt lehessünk. A végén 39 fokos lázam lesz, és ő ápol, mivelhogy ő ugye az orvos. A szenvedély teljesen természetesen jön, semmi megjátszott: "Örülten kívánlak drágám!" dolog. Szeretkezés közben nem beszélünk, szinte állatnak érzem magam. Amikor befejezzük, úgy érzem, mintha energiával töltöttek volna fel. Másnap viszont, amikor felkelek, mintha éjjel többször is körbefutottam volna a Földet.
Na, mindenesetre a mostani helyzetem ezzel a szenvedéllyel kapcsolatban: haladok egyre beljebb és beljebb egy sötét és szűk barlangba (a bejáratnál szörnyülködnek, látom az arcukat magam előtt). Nekem azonban mégis előre kell haladnom, vissza már nem fordulhatok, más kiút nincsen. Túlélem, vagy belehalok? Csak a csodában reménykedhet ilyenkor egy ember. Erőm ezúttal ténylegesen fogytán, éppen arra elég csak, hogy lélegezzek. Mintha egy örvénybe sodródtam volna, ami húz egyre lejjebb, az egész valóm elnehezül.
Csomó, amely kioldhatatlan.
Minden rendes regényben ilyenkor valamilyen tragikus fordulatot szoktak odakanyarítani az írók. A legrosszabb, hogy még szemrehányást sem tehetek senkinek, sem magamnak, sem neki.
A mostani pillanatban épp arra készülök, hogy elveszítsem. Ami persze lehetetlen, mert így külön egyszerűen nem természetes. Teljes erőmmel koncentrálok egy lényre, aki lehet, hogy kis idő múlva nem is fog rám emlékezni se.
A tudás megszerzése is értelmét veszítette, nem érdekel egy fikarcnyit sem. Ez a legelkeserítőbb, mert minden alkalommal menedék volt számomra. Most a könyvek azt mondják: mi dolgod most velünk, magaddal rendezd el ezt a gyanús dolgot, amibe belekeveredtél.
Sőt, mintha gyanúsan, kételkedve szemlélnének onnan fentről, a polcról. Sugdolódznak egymás között:
- Na, tessék! Pedig nem is gondolta volna az ember (a könyv)! Nem is látszott így első látásra. Milyen jó barát volt, mindig lehetett rá számítani. Most meg...! Most mikor lesz legközelebb ez a konferencia a felső polcosoknak? Én úgy hallottam elhalasztódik, jött valami új tag... mindig érkezik valaki.
Valahogy vágyódom is közéjük, emlékszem milyen megnyugtató volt elmerülni bennük. Ez igen, ez a tudás, megingathatatlan, biztos és érzések nélküli. De most érzem, igen most éreztem meg először, hogy én is ember vagyok. Szenvedek, ami azt jelenti, hogy élek.
Igazából nem is értem, hogyan is keveredhettem bele ebbe az egészbe. Mindent kész lennék megtenni, hogy megszerezzem.
Két apám volt, két szeretőm is kell majd legyen. Nem értem, mire jön ki majd ez.
A kapcsolat teljesen tökéletes, az egyetlen bökkenő azonban a pénz. A pénz, és az, hogy mindketten idegenek vagyunk ebben az országban. Megkérdeztem, szeretne-e velem élni, azt válaszolta, hogy túl sok bizonytalan tényező akadályoz minket abban, hogy együtt éljünk. Persze nekem még mindig nincs semmi munkám. Röviden ennyi.
Az élet kegyetlen. Ja, hogy pont ő volt az, akiről álmodtál? Kérlek szépen, még reklamálsz? Örülj neki, hogy egyáltalán megtaláltad, hogy tudod: létezik. Jobb megtalálni és elveszíteni, mint egyáltalán meg sem találni (én az ellenkezőjéről lennék meggyőződve). Majd találsz valaki mást, valószínű, hogy nem lesz ugyanolyan, sőt, meg sem közelíti, vagy egészen másmilyen lesz. Esetleg majd néha eltűnődhetsz a szép emlékeken, vajon megtörténtek-e valóban.
-- Élet, ha egyszer elkapom a grabancodat! Így össze-vissza kutyulni mindent! Teljes felelőtlenség!
-- Mit mondasz? Egyszerűen így volt megírva, tessék a forgatókönyv! Másrészt nem tudod még a folytatást, maradj veszteg, még a következő részét sem tudod. Lehet, hogy jól alakul, de az is lehet, hogy nem. Most nem emlékszem már. Igazán nem várható el, hogy mindenkire emlékezzek. Nagy itt a jövés-menés.
-- Ha csak azt tudnám, most mit csináljak!
-- Azt magadnak kell kitalálni! Na, én megyek, nem érek rá társalogni.
-- Várj csak! Legalább azt mondd meg, hogy... Elment! Hát ez hihetetlen!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
