Napraforgó
Dátum: 2008. augusztus 28. 11:21Műfaj: ÉrdekességCimkék: villanatok, erdekesseg |  |
Nem ertem en ennek a bevezetonek a pontoas funkciojat. De mindegy, ha egyszer kell bevezeto, irunk egyet. Ezen mar ne muljek. Az alabbi irast, mint ahogy a legtobbet Gorogorszagba valo koltozesem utan irtam. Sokmindent maskepp latok azota.
- Te ki vagy?
(Mit akar ez tőlem?)
- Miért kérded?
- Akarsz beszélgetni vagy sem?
- Beszélni éppen beszélhetünk...
A lány, aki megállított, ízléstelen virágos ruhát viselt és szánalmasan csúnya volt; fehér fejbőre igencsak átvilágított a ritkás fekete hajtincsek között, később észrevettem azt is, hogy púpos. Furcsa lelkiismeretfurdalás-szerű érzés suhant át rajtam sajnálattal keveredve. Ennek ellenére egy pimasz és jókedvű hang szólalt meg belőle.
Én éppen kerékpározni indultam - ez alkalommal kivételesen - egyedül. Később az iskolában osztálytársam lett, akkor derült csak ki, hogy akkor valamilyen vesebetegségből épült éppen fel. Sűrű, fekete, hosszú haja nőtt.
Fut az út, végre megint megyünk valahová, ki tudja, mi esik meg útközben. Csak a csíkot figyelem, amint velünk száguld a végtelenbe, közben puhán ránk borul az éjszaka, magával hozva csillogó titkait, melyeket sohasem sejthetünk meg, csak érezzük az illatát, egybefolyunk vele, mi vagyunk az éjszaka. Suttogások, neszek, mozdulatok... mind tovasurrannak, megneszelnek valamit egy hatalmas, kavargó plazmából, ami feledésbe merül a hajnallal.
Sohasem vagyunk egyedül, és mégis egyedül vagyunk mindig. Kivándorlás... mire értik ezt a szót? Én akkor vándorlok majd ki ha meghalok. Az én hazámban emberek élnek szentek és gonoszak, irigyek, jókedvűek, féllábúak és gyilkosok, rügyek fakadnak, a levegő illatozik, és minden nap kezdetén megvirrad. Születnek és meghalnak.
A reményük soha el nem fogy, akár a Nap sugarai, minden nappal újraébrednek, feltámadnak a hajnallal, az alkonnyal elenyésznek, éjszaka titkos forrásokból táplálkoznak, hogy a következő reggellel újjászülessenek.
Éjszaka felemelkedem a házak fölé, és csak repülök, repülök, repülök... a lelkem tisztán suhan át a sötét házak felett, beszippantom a friss éjszakai levegőt..
Titokban szállok fel, csak azt hagyom, hogy néhányan akik látnak hitetlenkedve bámuljanak, amíg én felemelkedem a fák lombjainak zöldje fölé.
Általában az Újház utcából szállok fel mert ott eltakarnak a nagy lombos fák, innen látom az egész környékünket, meg azt a helyet is, ahol egyszer elestem a kerékpárommal. Végigcsúsztam az aszfalton azután egy hónapig nem tudtam ülni, mert leégett a fenekemről a bőr. Nem nagyon, csak egy kis helyen, oldalt, de mint tudjuk, az ember egy igen kényes szerkezet, csak egy kis dolog nem működik benne úgy, ahogyan kéne, máris bedöglik az egész. Ez talán a túl bonyolult konstrukció miatt van.
A nagyival mindig együtt mentünk a piacra, általában egy nagy csíkos szatyorral. Korán keltünk, az óvodát általában elblicceltem, a piac sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Vártuk a buszt, közben mindig szigorkodott , amit én igazán soha nem vettem komolyan. Talán, mert éreztem, hogy nagyon szeret.
Amikor hazaértünk, teáztunk (én a lilavirágos csészémből), azután nekifogtunk ebédet főzni. Általában a szilvás gombócot részesítettem előnyben, mert akkor én csinálhattam a nudlikat. Mindegyiket másmilyenre persze. Alkalmanként elég kemények lettek, mert szerettem meglisztezni a gyúródeszkát. A jól végzett munkát követően pedig megehettem a maradék fahéjas szilvát.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
