Napszeletek III.

Szerző: RenéeDátum: 2010. január 18. 15:06

Műfaj: PrózaCimkék: magány, alkohol, pince, vonaglás, vágy, kiábrándulás

Napszeletek: III. Félhomály: " Nem kell lepedőt csavarni, sem könnytől a napon szárítani. Nem kell tartozni a halálvégű sablonhoz, tudva úgyis mi lesz a vége. Hinni kár, feledni érdemes."

3. Félhomály:

.Nem kell pár átáztatott állati ösztön, sem kívánat, vágy... Nem kielégítő néhány elcsépelt szerelmes szó, mely kiégett. Nem kell lepedőt csavarni, sem könnytől a napon szárítani. Nem kell tartozni a halálvégű sablonhoz, tudva úgyis mi lesz a vége. Hinni kár, feledni érdemes.

Most egyedül ébredek. Kávét szopogatok, a dohány iránti vágyam végre kielégül... minden a napi rutin szerint halad, vágyok némi tudatmódosításra, minden olyan egyszerű és unalmas. Mappát a hónom alá, lefestem amit elém raknak.
Este már végre kiszakadok. Itt vagyok velük. Nem tudok neveket, nem hallok hangokat, mindenki olyan kegyetlenül egyforma, minden csepp alkohol olyan kegyetlenül hasonló, nem is teszek különbséget. A szememet dicsérik, kordinálatlan mozdulattal a derekamat fogják, a kezemért nyúlnak, s utána felbuknak a lépcsőn... Minden dohos és dohányszagú... Lányok vonaglanak minden sarokban, kislánnyá vált férfiak karolják őket, néhány csókért vonaglanak, s a testek feszülnek sorra, néhány erotikát színlelt vigyort küldenek a közönségnek, tudják mi lesz estéjük végkifejlete... most boldogok, pedig tudják kicsit megölik magukat. De ha az élet vége a halál, mindegy az idő.
Görbe vagyok, szemem csukva, nem akarok többet látni...

vissza a főoldalra ajánlom ezt a cikket

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

1. Renée (#17252)	2010. január 24. 01:09
Remény mindig van, lesz, volt. Ebben a részben a kétségbeesett kapaszkodás, az elfogadás próbálkozása van jelen, ami végül kudarcba fullad: "szemem zárom, nem akarok többet látni"
Válasz Szűcs István hozzászólására (#17242).

2. Renée (#17251)	2010. január 24. 01:06
Köszönöm Janó, nagyon fontos nekem, hogy vannak, akiket megérint amiket szavakba öntök. A magány örökké jelen van, még ha száz ember között is tobzódik az ember, vagy ha éppen a szeretteivel van. A magány állandó, addig mig nem változik a világ és kisebb nem lesz a tátongó messzeség, távolság közöttünk, vagy amig nem változtatjuk meg az értékrendünket, fel nem adjuk az igényt a teljességre...
Válasz Janó hozzászólására (#17220).