Nőakt a Dunaparton
Dátum: 2008. május 25. 10:51Műfaj: NovellaCimkék: egyperces, novella, naplótöredék |  |
A főorvos, mint eleven hús-vér isten vezeti a bandát. Rendet tart. Neki van státusza, ezt érezteti. Neki ne ugasson senki! Utasít, lekiabál, magyarból latinra vált. Kivonja a benned rejlő igazságot testtartásodból, vagy abból a bamba tekintetből, amit maga tett az ábrázatodra, amikor megemelte a
Már egy hónapja fázom és keserű a számíze. A fejemen abroncsszerű szorítás. Jó ideje nem alszom.
Ma kétszer mentem le a kórház büféjébe, hogy egy doboz gyufát vegyek. Először egy doboz cigivel, majd egy csomag rágóval jöttem vissza.
A dohányzóban elröhögtem magam, de igazából sírni volt kedvem. Valaki megsajnált és egy öngyújtót nyomott a kezembe. Azt mondta: - Ezt tedd el!
Kellemes mosolyú középkorú nő, a nyakán gézkötéssel.
Miután porig alázott, azt mondta a pszichiáter hogy, cirka a hatéves szinten megrekedtem, bár fájlalja, hogy nagyon okos vagyok. Szerintem ezek, nem igazi orvosok és lehet, hogy nem is emberek.
A gyógyszerek lassacskán átvették az irányítást felettem. A viziteken, bandába verődve mustrálják az embert. Az egésznek olyan hangulata, mint valami 'lóvásár.'
Megalázóan - mindenki előtt- döntenek feletted és alkotnak véleményt. Mi több - értékítéletet!
A lélek - utálom, hogy ezt a szót is tönkre baszták - tehetetlenül, ellehetetlenül.
A lócsiszár orvos-bagázs, magával vonszolja az egész 'kancelláriát,' épp csak a takarítónők nincsenek jelen.
A főorvos, mint eleven hús-vér isten vezeti a bandát. Rendet tart. Neki van státusza, ezt érezteti. Neki ne ugasson senki! Utasít, lekiabál, magyarból latinra vált.
Kivonja a benned rejlő igazságot testtartásodból, vagy abból a bamba tekintetből, amit maga tett az ábrázatodra, amikor megemelte a gyógyszeradagot.
2003. 04. 10.
Kijöttem! Nem mustrálnak ló módjára, nevezve sántának, kehesnek, fogatlannak, izgágának.
Jelentkeznem kell a körzeti ideggyógyásznál.
Mitől ne volnának fenntartásai az embernek, mindezen előzmények után? Fenntartásaimmal - hogy nem orvos, nem ember - és a napszemüvegemmel lépek be a váróterembe. Dugig van!
Sok az ismerős, a napszemüveg ad némi védelmet. Nem nézek senkire. A várakozó tömeg, számomra összeáll egy emberré, akiket nem 'piszkálok', elvárva tőlük, hogy ők se tegyék ezt velem. Valamit a kövezeten bámulnak, mind leszegett tekintetű ember. Egy idő után én is ezt teszem. Múltam képei hevernek a régi mozaiklap minták között.
Foltonként fedezem fel anyám kezét, ahogy engem ráncigál, az új szépruhámban.
Magamat, ahogyan megszégyenülve állok az osztály előtt, kócosan vörös arccal...
Ahogyan egy padon fekszem részegen, a vörösbor hóba hányt ciklámen foltjaival körülvéve, hajnali sietős léptek és megvető pillantások közt. Bársonyzakóm feketéjén világító sárga tojáslikőr folttal, belebámulva a tőlem jobb emberek világába.
Ott van Anna is! - a mozaik mocsokban, belehasalva a Dunába, fehér fogvigyorral, bánatbarna szemekkel öleli az iszappartot. Tompora gömbívén a Duna szeretkezik önmagával.A fényjáték, mint a legyek dühítő ostoba rajzása.
Két melle egymással rokon. Iszapba süppedve képeznek üreget. A nyálkás víz fényesre olajozza Anna melleit. Anna egy partra vetett, fényes víz-csiszolta kavics.
Néha felnézek, remélve, hogy más nem láthatja az én képeim..
A rendelő ajtaja nyílik és a kövér asszony engem szólít. Szélesre tárja az ajtót ölelő mozdulattal. Arcán fegyelmezett kifejezéssel sugallja, hogy ő felel a rendért. A Doktornő a nevemen szólít, és én utálom, hogy nem mutatkozik be, nevét a tábláról olvasom. Ő zárójelentésből az enyémet. Hellyel kínál. Bosszant, hogy a 'kövér nő'hozzám ért befelé jövet.
A papírjaimból ki sem nézve szól:
- Hogy van Tibor?
- Jól!
- Az alkohollal hogy áll?
- Sehogy.
- Gondol még rá?
- Kire?
- Az alkoholra.
- Nem.
- Milyen a közérzete?
- Szar.
- Az mit jelent?
- Hogy utálok itt lenni!
- Hol? - les ki a szemüvegből.
- Mindenhol!
- Van étvágya?
- Nincs.
- Hasmenése?
- Van.
- Szorong?
- Igen.
- Hogy váltak be az új gyógyszerei?
- Sehogy.
- Észlelt valamilyen mellékhatást? Szédülés, feledékenység, izgatottság, lehangoltság?
- Nem.
Ismét a papírokba mélyed. Receptet ír. A kövér nőnek mond valamit. Nem ember nyelven.
- Most felírtam magának általános hangulatjavítót és egy új antidepresszánst. Mához, hathétre van időpontja. Ha valami menetközben adódna, akkor telefonáljon. A kis papír tetején van a szám.
A kellemetlenség szagát - amivel megtelt a tüdőm - már a nagykapu alatt fújom ki.
Elfújom magamtól a kövér nőt, meg a 'következő beteget, ' akit 'szólítanak.'
Fújtatok, keresve kihalt utcát, hogy szembe ne jöjjön senki ismerős. Elfújom az álmos délelőttöt és magamról a pormocskot ami patyolat, de mégis az ócskaságom része.
Haza megyek elbújni! Talán még levest is főzök, de kávét biztos!
Van másfél doboz cigarettám és ezernyolcszáz forintom. A szekrényben kávé és pirítós.
Mi baj lehet?
2003. 05. 20
Már egy hónapja fázom és keserű a számíze.
A fejemen abroncsszerű szorítás. Jó ideje nem alszom.
Ma kétszer mentem le a kórház büféjébe, hogy egy doboz gyufát vegyek. Először egy doboz cigivel, majd egy csomag rágóval jöttem vissza.
A dohányzóban elröhögtem magam, de igazából sírni volt kedvem. Valaki megsajnált és egy öngyújtót nyomott a kezembe. Azt mondta: - Ezt tedd el!
Kellemes mosolyú középkorú nő, a nyakán gézkötéssel.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
