Nőnap
Dátum: 2011. március 15. 16:11Műfaj: PrózaCimkék: egyszer van egy igazi, ami még nem volt |  |
Ha volt már tudhatod, ha mostanában érezted...akkor benned van. Ha még előtte vagy, ne csüggedj, mert eljön! Lehet, csak tényleg egy pillanat, de meglehet...többet hoz!
Nőnapra
Három éve, hogy ideköltöztek, ebbe a lépcsőházba. Külső kerületi, kertes családi házban éltek eddig, de a pénz nagyúr! Jó áron sikerült eladniuk, úgyhogy ezt is meg tudták belőle venni, ahová költöztek. És még maradt is egy kevéske a háztartásra. Míg az előző messze volt, ez a lakás közel van a belvároshoz. Itt a szomszédok beleláttak egymás tányérjában, és olykor óhatatlanul is belefolytak a másik életébe. A régi helyen köszöntek, integettek egymásnak, aztán mindenki behúzódott a saját birodalmába, ahová a többiek már nem értek el.
Ám volt ennek bizonyos előnye is!
Ha nem is naponta, de hetente háromszor-négyszer találkoztak. Na jó, nem mindig szemtől-szembe, hiszen volt, hogy csak éppen, futólag látta, ahogy a magas, férfialak eltűnik a lakás ajtajában, vagy éppen kilép az utcára. Ilyenkor valahogy furcsát érzett. Nem tudta, nem akarta megfogalmazni magának, hogy mi is ez, de…olyan jó volt. Ha pedig ott álltak egymással szemben, vagy egymás mellett, azon kapta magát, hogy lesüti szemeit, és lopva néz rá. Volt, hogy a liftbe beszállva az utolsó pillanatban besurrant még a férfi. Hirtelen azt is elfelejtette, hogy milyen gombot kell megnyomni, pedig…egy emeleten laktak, méghozzá egymástól kétajtónyira. Mint a szégyellős gyerekek, úgy köszöntek, ha találkoztak. Pedig már nem voltak azok. A köszönésen és némi sematikus dolgon kívül még beszélni se beszéltek egymással. Egy negyvenes nő és egy majd negyvenes férfi…! Mindketten családosak voltak. Az övéi, egy lány, egy fiú, és a férfié a két fiú…habár, azoknak se most jött ki a tejfoguk!
Valami nyugtalanítót álmodhatott, mert ilyenkor ébredt némi szédüléssel, de akárhogy törte rajta a fejét, nem tudott visszaemlékezni, hogy mi is volt az?! Kávét tett oda a hatszemélyesen, pedig csak ő ivott, a férje sose kávézott. Kitámolygott a fürdőszobába, és ráncba szedte magát, hiszen egy nő…!
„Két forinttal többet érek?! De lehet…többel is!” – állapította meg, ahogy belenézett a tükörbe.
Az utolsókat fújta a kávéfőző dühe. Megkészítette magának a csészébe az ébresztő italt. Aprókat kortyolgatott belőle, miközben tekintete kikalandozott a konyha ablakán. Egyedül volt már itthon, hiszen a férje még hajnalban elment vidékre, valami kiküldetésbe, a gyerekek pedig már ott ülnek az iskolapadban az első órán. Neki majd csak délre kell mennie, mert a szállítók fuvarlevelei csak akkor jönnek meg a postával. Ha ügyes…délután 4-re készen is lehet velük, és aztán…
Ránézett a kis naptárra, ami a konyhaasztalon volt. Ebbe jegyezték fel a mindennapi teendőket, amiket nem volt szerencsés dolog elfelejteni.
Ma…kedd van, és nyolcadika. Március nyolcadika. De hiszen ma…nőnap! Az a kis álmosság is eltünt belőle, ami még ott bujkált a tagjaiban.
„Ma egy kicsivel több figyelmet kapunk a férfiaktól…meg virágot, és bonbont. Jön a szakszervezet a megszokott ajándékkal, a főnök a maga különleges virágával – hogy ő mégis „kilógjon” az ajándékozók sorából – és…. A múlt évben is nagy öllel volt virágja és a kistáskából kilógtak a dobozok! Egy nap, amikor mi vagyunk a középpontban! Szeretnénk máskor is, de hát a férfiak…!” – tűnődött el mosolyogva gondolatain. „Örök ez a „harc”, hogy mi nők, meg ti férfiak, de igaz, ami igaz: se veletek, se nélkületek! Mert hiába ágállunk, hogy: bezzeg milyen trehányak vagytok, hogy nem törődtök eleget velünk, és csak mentek a saját fejetek után! Önzők vagytok a végtelenségig! De, ha kezetekben egy szál virággal, ragyogó szemekkel úgy álltok elébünk, mint egy tiszta lelkű kisdiák, és köszönetet rebegtek nekünk, hogy mi milyen szépek, kedvesek és jók vagyunk, és nélkülünk üres lenne az életetek…olyan gyengévé válunk veletek szemben, ahogy mindig is akarunk, szeretnénk! Hiszen ti vagytok az erő, a hatalom, és ha két karotok átölel, ha beletúrtok a hajunkba, és közeledik vágytól dadogó szátok…már nem számít csak az a pillanat!”
Közben felöltözött, hiszen egy nőnek a kezei önálló életet képesek élni, ha gondolatai messze is járnak! Megállt a tükör előtt és az utolsó tincset, a többször megigazított blúzt újra helyre rakta. Ma, valahogy még magának is tetszett az a kép, ami visszanézett rá.
Kistáska, esernyő – mert minden lehet, és sok mindenre jó egy esernyő! – és már fordult is a kulcs a zárban.
A villamos csikorogva fordult a kanyarból a síneken. Könnyed mozdulattal libbent fel rá. Leült egy szabad székre és nézelődött. Még furcsa volt az új környezet, valahogy…hiányzott a zöld, amiben felnőtt, ami oly sok évig körül vette. Házak, emberek, kirakatok, hirdetések és rengeteg jármű…a mindennapi környezet, amit el lehet fogadni, de ha nem itt született valaki, talán soha nem szokja meg!
- Jegyeket, bérleteket kérem! – hangzott egy határozott férfihang a villamoson.
„Ó, ne! Szétborul az egész a kezemből, aztán kezdhetem elölről elrendezni, hogy ne törjön össze a sok szép virág!” – bosszankodott a hang hallatán, de azért kötelességtudatosan matatni kezdett egyik kezével a kistáskában. Minden megtalált, amit…nem keresett, de a bérlet valahová elbújt, mert nem találta sehogy se! A táska tartalma alaposan összekeveredett, mit mikor botmixerrel összedolgozzák a „Hozzávalókat”!
- Hölgyem, – szólította meg kedvesen az ellenőr – szabad a jegyét, bérletét?!
Belepirult a kérdésbe, mert úgy érezte magát, mintha egy gyakorlatlan bliccelő lenne.
- Nem találom a bérletemet – válaszolta esdeklőn a kérésre. – Fogalmam sincs hová tehettem, és így, fél kézzel…!
- Ha megengedi, segítek!? Átveszem a virágait, hogy megkereshesse.
Úgy adta át virágait, mintha hordárt pakolna szállítandó áruval, de gondosan ügyelve a rakományra, hiszen az, sérülékeny. Feltépte a táskája zipzárját, és…semmi, sehol a bérlete! Utolsó lehetőségként a kabátzsebek maradtak, ám azok se segítettek.
- A francba! A másik kabátomban maradt…már tudom! Most, hogy legyen uram? – nézett könyörületet várva a férfire.
Az ellenőr elmosolyodott a virágok mögött.
- Tudja mit hölgyem? Legyen ez a nap tényleg…nőnap! Isten éltesse! – és egytételben a nő felé nyújtotta a virágait.
- Nagyon köszönöm uram! Ön egy igazi férfi! – köszönte meg a váratlan ajándékot.
Ott állt az ajtó előtt, és most megint kezdődött az egész keresés, mert most meg a lakáskulcs veszett el. Gondosan lerakta a virágokat az újonnan lerakott járólapra, amit két hete kapott a ház, aztán a retikül…! De, ahogy a bérlete a kulcs is eltünt.
„ Férfiak kedvesek, elnézőek ma, én meg ilyen szétszórt! Hol van az a frászos kulcs? Nem igaz, hogy…reggel azzal zártam be az ajtót, tudom!”
Kicsit megállt a kereséssel, hogy megnyugodhasson. Érezte, ahogy a szíve kalapál. Már a kabátja is nyűg volt rajta, hiszen egy ajtó van csupán előtte, és megszabadulna ettől a sok…! Már harmadjára túrt át mindent, de eredménytelenül.
„Gondolkodj egy kicsit, ne kapkodj!” – próbálta magát lecsendesíteni.
A mai nap emlékei villámokként cikázta át agyán.
„Felkelés…Bezártam, biztos, hogy bezártam! A kulcsot pedig betettem a táskába….Munka…köszöntések…egy kis ünnepség, virág, vissza az irodába. Az íróasztalfiókot nyitottam ki…Ó! Ott lóg benne az egész kulcscsomó, mert Lajoska szólt, hogy behoz kocsival a metróig, úgyis megy a külső-telepre!...Á, ez a kapkodás, rohanás! Na de most…hogy jutok be? A gyerekek elmentek úszni, meg külön tornára, Gábor valahol…messze! Jézusom…leshetek itt, míg haza nem jönnek a lurkók!”
Beletörődve állt a fal mellett és számolta a perceket. Lassan lenyugodott, hiszen ezen a helyzeten változtatni ő most nem tud, bárhogy akarná. Lehunyta szemét. Olyan jól indult ez a nap, és most ilyen sehogy se kell befejeződnie!?
Becsapódott a lépcsőház bejárati ajtaja.
„Na, jön az első kérdező, aki szeretné tudni, hogy miért így napozok…felöltözve?!” – de már nem zavarta a gondolat, inkább nevettette. Mert magadon is tudni kell nevetni, ha úgy hozza a sors!
- Kezét csókolom!
Rögtön megismerte a hangot. Szemei kipattantak, mint a patent darabjai, ha már nem kell elrejteni a világ elől az alatta levő dolgot.
- Jó napot kívánok. – fogadta ragyogó szemekkel a férfi köszönését.
- Gondolom…valami oka van, hogy épp a saját ajtajuk előtt állt meg lecsukott szemekkel! – nézett a szemébe mélyen a férfi, de úgy, hogy a nő beleborzongott.
- Tudja…ez a mai nap…nem az én napom! Itthon maradt a bérletem, és az irodában a lakáskulcs!
A férfi udvariasan helyet kért, hogy a saját ajtaját megközelíthesse.
Riadtan ugrott félre az útjából, és úgy odalapult a falhoz, mintha egy láthatatlan prés szorítaná.
- Egy pillanatot vár rám? – kérdezte visszanézve az ajtónyitás közben a férfi – Csak leteszem a táskám, és rögtön jövök.
- Mást nem igen tehetek...azt hiszem! – válaszolta belenyugvón, de ugyanakkor érdeklődve a nő.
És tényleg. A férfi eltünt a lakásukban, de alig 3 perc múlva ismét ott állt előtte.
- Akkor, ha nincs ellene kifogása, a virágokat betesszük hozzánk, és – jobb kezét szétnyitotta, amiben egy kocsi kulcsai fityegtek egy karikán – elviszem kocsival, hogy a kulcsát elhozhassa az irodából. Mert a gyerekei nem jönnek haza, míg vége nincs a külön sportóráknak…ugye?! – az utolsó szavakat úgy mondta ki, mintha selyembe lettek volna öltöztetve. És csak nézték egymást. A nő nem válaszolt, a férfi pedig, nem sürgette érte.
Megcsikordult ismét a lépcsőházi ajtó.
Mintha álomból riadnának, és éppen most ébrednének belőle…
- Más lehetőség híján... – mondta kissé zavartan, de határozottan – köszönettel fogadom.
- Akkor a hetedik kerületi központba? – kérdezte a férfi.
- Igen – csodálkozott el a határozott kérdésen a nő, hiszen ezt soha még csak meg se említette neki, mikor olykor összefutottak.
- Megérzés! – felelet a fel se tett kérdésre a férfi.
Valóban ott fityegett a kulcs az íróasztalfiókban, jól emlékezett rá.
„A fiók bezárva, a kulcs a zárban! Remek! Fel se kell törni, ha el akarnak belőle vinni valamit” – futott át gondolatain, de gyorsan kikapta a zárból és szinte futva ment vissza a kocsihoz.
- Nem is tudtam, hogy kocsijuk is van? Még nem láttam ezzel haza jönni, vagy menni! – bátorodott neki miután már az ülésben volt újra.
- Nem privát. Céges kocsi, csak most így jött ki, hogy haza ugrottam átöltözni. Aztán megyek még…messzire – a férfi arcán szellőnyi mosoly tünt tova.
- Akkor…- kezdte volna felismerését megfogalmazni a nő, de helyette a férfi folytatta:
- Akkor...megláttam az ajtó előtt,…és ekkora kitérőbe még nem dől bele a cég! – nézett egy pillanatra az őt figyelő nő szemébe.
A hála keveredett a nő lelkében valami eddig is ismert, de soha meg nem fogalmazott érzéssel.
„ Ő is azt érzi, amit én?” – a gondolatba is beleremegett.
Hirtelen a kocsi lassulni kezdett, majd kihúzódott a szélső sávba, ahol parkoló kocsik álltak sűrűn egymás után. Köztük volt egy hossznyi hely. Mintha csak filmet nézne, és nem is vele történnének ezek…a férfi játszi könnyedséggel tette be a szabad helyre a hosszú autót.
- Egy pillanat, de itt meg kell állnom. Rögtön jövök, ígérem! – mondta a nőnek, miközben a tükrökből tájékozódott a kiszállása miatt. Gyorsan kipattant a kocsiból és néhány lépés után eltünt az egyik kapualjban.
Ahogy mondta, talán öt perc telt el és már jött is vissza. Bal kezében nagy virágcsokrot tartott. Gyorsan beült a kocsiba.
- Megtenné, hogy megfogja nekem míg…haza érünk? – nézett hamiskásan a nőre.
- Természetesen, ez a legkevesebb, hiszen adósa vagyok! – mosolygott vissza rá a hölgy.
Ahogy megálltak a házuk előtt a férfi kipattant a kocsiból és átment az autó másik oldalára. Kinyitotta a nőnek a kocsi ajtaját, elvette tőle a virágcsokrot, karját nyújtotta, hogy segítsen a kiszállásban.
A nő szíve vadul kalapált. Soha, senki nem tett ilyen gesztust neki, de mindig álmodott valami ilyet, hogy egyszer, csak egyszer legyen valaki, akinek ő lesz – ha csak egy pillanatra is – a Hölgy, aki…! De soha nem gondolta tovább, hiszen … volt, akinek egykoron a kezét nyújtotta, és tette azt önszántából, senkitől se kényszerítve!
De az álmokat nem lehet kidobni, lebilincselni, megkorbácsolni, hogy átalakuljanak valami mássá, valami hétköznapibbá! Nem! Az álmai elkísérik az ember a sírig. Ott vannak vele akkor is, ha nem is gondol rájuk, ha más veszi el a figyelmét, ha a pillanatnyi öröm mámora szebbnek, jobbnak és könnyebbnek tűnik, mint egy régen elképzelt, vissza-visszatérő, meg nem kopó álom! Mert…vannak olyan apró mozzanatok, amik nélkül nincs igazán íze az életnek! Az álom újra éled a lélekben, ha a remény élteti tovább!
És vannak olyan álmok, amik soha nem múlnak el, bárhogy is fordul a sors kereke!
Úgy szállt ki az autóból, mint egy Hercegnő, egy Királynő, kinek lába előtt ott hever a világ!
- Nagyon köszönöm…uram! – nézett hálával telt lélekkel a férfire.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek önért kedves…Júlia!
Az ajtóban könnyedén fordult a visszaszerzett kulcs. Még senki nem jött haza.
- Talán…hozzuk át a virágait is, amit… - szólt a férfi.
- Persze, persze, hozzuk! – válaszolt a szavába vágóan a nő.
Áthordták a virágokat a nő lakásába. A bejárati ajtó félig nyitva volt még…
- Nem tudom, hogy is köszönjem meg magának a segítségét!? Ha nem jön, ha nem visz el…még most is itt állhatnék az ajtó előtt. Nagyon köszönöm!
A nő szemei fényben úsztak. Talán az álmot néha tovább lehet egy gondolattal álmodni?!
A férfi benyúlt kabátja belső zsebébe, s kihúzott egy szögletes dobozkát, ami finom selyempapírba volt csomagolva. A tetején egy kék szalag futott körbe, mintegy összefogva a csomagolást. Ahol a szalag keresztezte saját magát, egy kis csokor volt önmagából formálva.
A nő felé nyújtotta.
- Ezt én adom a mai nap alkalmából, hiszen ma…nőnap van! Legyen, minden napja nőnap! Legyen boldog minden napon, s legyen mindig ilyen szép, mint most!
A férfi megfogta a nő kezeit, szájához emelte, és lehelet finoman csókolta meg őket.
Ha az álom elért egy ponthoz, talán…túl is lép egy lépésnyit?!!
A nő egy határozott mozdulattal…szájon csókolta a férfit. Aztán…lehajtotta a fejét, mert érezte, bátorsága talán túlzott volt, talán…megrémisztette vele a másikat. De a férfi keze most a lehajtott, szép női fejet érintette. Gyengéden megemelte az állánál fogva, úgy, hogy tekintetük találkozhasson. Megvárta míg a nő szemei kinyílnak, mint a tavasz első virágai, és tekintetében a rémület eloszlik.
Arcuk mellé emelte a nő bal kezét és gyöngéden megcsókolta a gyűrűsujját. A másik női kéz féltőn óvta a férfi ajándékát.
- Megyek kedves…Júlia, mert… - leengedte a nő kezét, és hátrálva ment az ajtó felé. Szeme ölelte a nőét.
- Persze, menjen csak… - suttogta alig hallhatóan Júlia.
A férfi után becsukódott az ajtó. A nő lelkéből mély sóhaj tört utat magának. Lehunyta pilláit. Érezte, hogy boldog. Kezében még mindig ott szorongatta a kis dobozkát. A konyhába ment, és egy késsel óvatosan fejtette le a csomagolást róla. A dobozban egy másik doboz volt, egy átlátszó, s benne, kis üvegcsében egy színes, csodás orchidea tündökölt.
„Köszönöm! Nagyon köszönöm…neked!” – súgta a világba, miközben magához ölelte a kis virágot.
Visszament a folyosóra, hogy a többi virágot is elrendezze, hiszen csak úgy, betették őket oda. A fogasnál levő tükörben meglátta magát, ahogy mosolyog. Újra magához szorította az ajándékát.
- Boldog nőnapot…Júlia! – mondta tükörképének , s érezte, hogy ez most igazán az.
Egy boldog nőnap!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
