Ó azok a hatvanas évek
Dátum: 2008. április 25. 11:57Műfaj: PrózaCimkék: kapitalizmus, hatvanas, évek, táncdalfesztivál, legvidámabb, barak, szocializmus, fiatalság |  |
A hatvanas évek jelentős változásokat hozott a világtörténelemben. Eközben Magyarországon, a "legvidámabb barakban" lazulni látszott valamelyest az ötvenes évek szigora. A szüleim ekkor voltak a húszas éveikeben...
A hatvanas évek jelentős változásokat hozott a világtörténelemben: első ember a Holdon, Tyereskova, az első női űrhajós űrrepülése, Kennedy merénylet áldozata lesz Dallasban, Kínában meghirdetik a kulturális forradalmat, a svájci Bazelben engedélyezik a nők választójogát, a franciák kísérleti atomrobbantást hajtanak végre Mururora korallzátonyon és utoljára lép fel a Beatles San Franciscoban. Eközben Magyarországon, a „legvidámabb barakkban” lazulni látszott valamelyest az ötvenes évek szigora. A háttérben még működött az ellenőrzés, az emberek büntetésektől, megfigyeléstől tartottak és az ötvenes években elítélteket még kivégezhették. A reformévtized azonban mindenféleképpen egyfajta nyitást jelentett az előző évtizedhez képest. Itthon is zajlott az élet, még ha egy kissé zötyögősen is: befejeződik a magyar falvak villamosítása, a részletfizetési akciónak köszönhetően kitör az „autóláz”, megindul az első Európán kívüli MALÉV-járat Kairóba, majd New Yorkba, átadják Budapest első, korszerű gyalogos-aluljáróját az Astoriánál, „spontán” tiltakozó akciót szerveznek országszerte Vietnám mellett, megszűnik a vízumkényszer Jugoszlávia és Magyarország között, az angliai labdarúgó-világbajnokságon a magyar válogatott még legyőzi Brazíliát 3:1-re és az első táncdalfesztivál is ekkor hozza lázba a lakosságot.
A szüleim ekkor voltak a húszas éveikben, és bármilyen nyomorúságosnak is hatnak mai szemmel a hatvanas évek, ők ezt megpróbálták nem tragikusan megélni. Édesanyám első külföldi útja Prágába vezetett, ami piros útlevéllel nem jelenthetett gondot. Következő úti célja azonban Párizs volt, ami már korántsem tűnt olyan egyszerűnek. Hosszas várakozás után elbírálták az útlevél kérelmét és zöld utat kapott. Bármilyen meglepő, a barátnője is, aki pedig ’56-ban disszidált de két év múlva hazatért. Édesanyám fél évi fizetése ment rá az útra, havi 1200 Ft-ot keresett a Bányatervben műszakirajzolóként. Maximum 70 dollárt lehetett kivinni, de a zoknijukban még kicsempésztek egy kis itt-ott feketén vásárolt pénzt. A vonaton megismerkedtek két török geológussal: Dr Memet Ajánnal és Ergüzet Bingöllel, akik rögtön exkuzálták magukat a 150 éves megszállásért és ezúttal biztosították anyukámékat barátságos szándékuk felől. Az út jó kedvűen telt, bár sokkhatásként érte a kis csapatot az a fajta jólét, amit a határ átlépése után tapasztaltak. Kipillantva a vonat ablakán a szürke magyar táj hirtelen átváltozott. Szó szerint színes lett minden, a levegő tiszta volt, az emberek nyugodtak és jólöltözöttek. Édesanyámék azt hitték, hogy valamilyen nemzeti ünnep van Ausztriában, mert a kalauz és a vasúti vállalat dolgozói fehér inget és nyakkendőt viseltek. Reggel érkeztek meg Párizsba, ami ugyan nem volt tiszta –sok helyen még kívül folyt a csatorna-, de egy csodálatos, nyüzsgő metropolisz tárult a szemük elé. Az emberek elegánsak voltak, a nők Chanel fazonú kosztümöt hordtak. Órákig bolyongtak a városban szállás után kutatva, a pénzükből azonban csak olcsó, bolhás, lepusztult lebujokra futotta volna. Volt, ahol a szobához vezető folyosó annyira szűk volt, hogy teljes váll szélességben nem lehetett elférni, csak oldalazva lehetett közlekedni. Így kénytelenek voltak kompromisszumos megoldáshoz folyamodni. Úgy döntöttek, hogy akkor inkább nem esznek, de keresnek egy jobb szállodát. A mellékhelyiség itt is a folyosó végén volt és nem utolsó sorban a „pottyantós” fajta (de ez egész Párizsra jellemző volt). Két hetet töltöttek a francia fővárosban, ahol alkalmuk volt megtekinteni Párizs nevezetességeit. A legmélyebb nyomot anyukámban mégis az a bizalom hagyta amihez egy elnyomásban felnőtt magyar nemigen volt hozzászokva. A tény, hogy egy könyvesbolt elé könyvek voltak kirakva egy asztalra felügyelet nélkül és az ajtó be volt csukva, azt bizonyította, hogy a szabad élet, a demokrácia sokkal messzebb menő konzekvenciákat von maga után. Magyarországon a hatvanas években még mindenki félt és gyanús volt. Nem csak az egymásba vetett bizalom tűnt fel édesanyáméknak, hanem az a kedvesség és figyelmesség amit egymás iránt tanúsítottak. Egy alkalommal betértek egy cipőboltba, ahol az eladónő szinte a fél boltot megmutatta nekik, de végül nem vásároltak semmit, mégis búcsúzásnál az ajtóig kísérte őket és mondta nekik, hogy legközelebb is térjenek be hozzá. Ahogy már említettem, élelemre alig futotta. Két hétig bagetten, tejfölön és csokin éltek. Egyszer már nem bírták tovább, és beültek egy teára, de alig tudták kifizetni. Itt látott anyukám életében először piros lámpás házat és utcalányokat a retiküljükkel egymást ütlegelni a placcért folytatott harcban. Mindez tiltott volt az akkori Magyarországon. A két hét csillogó-villogó Párizs után befutni a Nyugati pályaudvarra több volt mint nyomasztó. Szürke, egykedvű emberekkel voltak tele a szürke, lehangoló utcák.
Azért egy kis öröm is vegyült az ürömbe. A rock’n’roll-nak nem lehetett gátat szabni, visszatarthatatlanul beszivárgott a vasfüggöny mögé. A házibulikon a Beatles és Bobby Solo mellett már magyar zenekarok is labdába rúghattak. Egyik legismertebb képviselője az Illés együttes volt, akik közül anyukám Illés Lajost személyesen is ismerte. (Sőt kiskoromból még én is emlékszem arra a bizonyos műbőr puffra amelyiken ült, amikor fent volt nálunk.) Népszerűségükön mit sem változtatott az a tény, hogy egy évre betiltották őket, mert Pécsen kukákat borogattak(!). A házibulikat rendszerint ütött-kopott, nagy, polgári lakásokban tartották, amiken ugyan még látszott a háború előtti jólét. A fiatalok megadták a módját a szórakozásnak, a körülményekhez képest mindenki elegánsan volt felöltözve. A fiúk egytől-egyig nyakkendőt kötöttek, vasalt inget viseltek és az alkohol mennyisége ellenére is megpróbáltak úriemberként viselkedni, még ha ez nem is mindig volt könnyű. A fiatalok eltrécseltek a szülőkkel, senki nem érkezett üres kézzel és a fiúk a lányokat kivétel nélkül hazakísérték a buli után. (Ha tíz óra után értek haza, fel kellett csöngetni a házmestert és kapupénzt fizetni.) Persze azért őket sem kellett félteni… A Szegedi Erika nevű színésznővel anyukám például egy ebédlő asztal alatt ismerkedett össze, ő mászott négykézláb az egyik irányba, anyukám pedig a másikba. Szóval el lehet képzelni, hogy milyen volt a hangulat…
A Táncdalfesztivál tartotta izgalomban az országot. A „Fáj, fáj, fáj minden csókkal…” kezdetű számmal tarolt az Illés. Az utcák ezekben az órákban elnéptelenedtek, akinek nem volt tévé készüléke, bekéredzkedett a szomszédba és hetekig erről beszélt mindenki. Hasonló megmérettetés volt a „Sportriporter kerestetik” című felhívás is, ahol többek között a legendás Knézi Jenő és Gyulai István is feltűnt, és nem utolsó sorban az édesapámat is beválasztották háromezer jelentkező közül a legjobb öt vagy hat közé. A mozikban az olasz és francia filmek aratták a legnagyobb sikereket. A férfiak Jean Maraisre, a nők pedig Marina Vladira és Brigitte Bardotra akartak hasonlítani. Bár ez nem mindig sikerült a Női Ruhagyár által készített konfekció ruhákban. A legmenőbb az volt, aki külföldről kapott csomagból öltözködött. Ezeket a ruhákat egy kis leleményességgel méretre igazították, itt-ott átalakították, és már kész is volt a legtrendibb szerelés. Harisnyanadrág hijján, a nők (a férfiak legnagyobb örömére) harisnyatartót hordtak és ha valami igazán szép fehérneműre vágytak, csináltathattak maguknak horribilis összegért. A jobb módúak a Váci utcai szalonokban vásároltak és a Divatcsarnokban, az Úttörő áruházban, vagy a Luxusban. Ezt azonban földi halandó nem igen engedhette meg magának. Egy cipész által készített, finom bőrcipő például egy havi fizetésbe került (1100 Ft). A paróka, a tupírozott haj és a tussal kihúzott szemek azonban nem volt luxus. Továbbá a széles gumi öv, a rövid szoknya, az alsószoknya, a papucscipő, később a törpe tűsarok, majd a nagyon magas tűsarok sem. A tisztálkodó szerekben a Lux szappan volt a csúcs és a dezodor is ritkaság számba ment.
A lakásviszonyokról hallván nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. A háború lehetetlen körülményeket hagyott maga után, ami még a hatvanas években sem látszott rendeződni. Anyukámék öttagú családjának kiutalt a XI. kerületi előljáróság (vagy tanács) egy társbérletet, ahol osztozniuk kellett egy lakáson a kibírhatatlan Sárvárinéval. Sárváriné nagy kulcscsomóval a derekára kötve közlekedett, ijesztgette a gyerekeket és notoriusan zárt mindent. Nagyszüleim rövid időn belül a csere mellett döntöttek, és ez alkalommal egy házaspárral költöztek össze, akikkel a fürdőszobán kellett osztozniuk, és ha ők éppen ott tartózkodtak, édesanyámék nem tudtak kijönni a szobából, mert az egyetlen kijárat a fürdőszobán keresztül vezetett. Innen ugyan egyedüli lakóként, de egy parányi garzonba költöztek tovább, amit nem sokára egy újabb, ezúttal végleges költözés követett. Édesanyám a mai napig ebben a lakásban él, de a kezdetek itt sem voltak egyszerűek. Mikor odaköltöztek, azt mondták nekik, hogy a Máriásék, akik szintén oda voltak kiutalva, már nem sokáig maradnak. Ebből a halogatásból tíz év lett, ami azt jelenti, hogy egy 80 nm-es lakásban kilencen nyomorogtak egy évtizeden keresztül. A másik család használta a konyhát, amibe egy fürdőkád volt állítva, a mi családunk pedig a kisszobában főzött, de övék volt a fürdőszoba. Szóval nem volt egyszerű
Édesanyám ekkoriban a Bányatervben dolgozott, aminek a Gresham palota adott otthont, (bár ne tette volna!). Budapest egyik legszebb épülete az elbeszélés alapján inkább volt a város szégyenfoltja, mintsem ékköve. Lepusztult, toldozgatott-foldozgatott, átépített romhalmaz volt. De ezek az állapotok az egész országra jellemzőek voltak. A nagyobb baj az volt, hogy nem csak az épület düledezett, hanem a munkaerő egy része is hagyott kívánni valót maga után. Anyukám kedvenc figurája, az azóta is sokat emlegetett Zgyerka Fábián elvtárs, a személyzetis volt. Annak ellenére, hogy írni és olvasni is problémát jelentett neki, (illetve a fasizmust rendszeresen „faszizmusnak” nevezte) rajta állt vagy bukott, hogy kit vesznek föl a vállalathoz. Édesanyám műszakirajzolónak jelentkezett, de Zgyerka elvtárs attól tette függővé alkalmasságát, hogy tud-e énekelni, mivel a bányász kórusba kellett a hang, illetve hogy le tudja-e rajzolni a vizeskancsón keresztül a „suttyót” (így hívta a titkárnőjét). Nos anyukám mindkét rostán átjutott, így felvették a vállalathoz. Zgyerka elvtárs később is gondoskodott vicces történetekről. Egy idő után kezdett kellemetlenné válni, hogy egy olyan vállalatnál, ahol számtalan Kossuth-díjas mérnök dolgozik, egy ilyen faragatlan tuskó a személyzetis, és beíratták a bányászati technikumba. Amikor a kémia érettségire került a sor, megpróbálta a bizottság kihúzni Zgyerka elvtársból a víz vegyjelét, de sehogy sem ment. A tenyerére írt puskát már rég szétizzadta, a válaszról pedig fogalma sem volt. Ekkor jöttek a rásegítő kérdések: „Mi a hidrogén vegyjele?...Hát H, Zgyerka elvtárs!” „És mi az oxigén vegyjele?...Hát O, Zgyerka elvtárs!” „És akkor mi a víz vegyjele?” Mire kihúzta magát és büszkén kibökte: „Vö”.
A mai szemmel hihetetlen, hogy akkor is voltak boldog emberek. Sajnos azt hiszem, hogy a helyzet túl groteszk és kilátástalan volt ahhoz, hogy mindezen mosolyogjanak, ahogy mi mosolygunk most, amikor ezeket a történeteket halljuk.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#5074) | 2008. október 25. 11:06 |
Hát, igen. Anyuék is ezt mondják. Az ő elbeszéléseikből született ez az írás. És valamennyire mégis irígylem a Ti korosztályotokat, éppen azért, amit elmondtál, és amit ők is emlegetnek azóta is: volt közösségi élet, voltak klubdélutánok, kirándulások, táborok, házibulik (azok az igaziak!!!), és LEHETETT ISMERKEDNI, nem úgy, mint ma. És nem lettek a gyerekek lelkisérült fiatalok, és nem lettek befordult, és kapcsolatokban sérült, magányos felnőttek. | |
Válasz Veronai hozzászólására (#5045). |
|
2. Veronai (#5045) | 2008. október 24. 23:37 |
Mosolygok, meg nem is. Kb. egy évtized a különbség. Ne kérdezd.. :-) a Te javadra..Minimum... De oly szellemesen és precízen írtad le, ami tényleg úgy volt. Mit mondhatnék, mikor én kantáros, rövidnadrágos fejjel értem át és számtalanszor végig jártam az Úttörő Áruházat, Végig próbáltam az összes mozgólépcsőt, mikor a metrót átadták 1970-ben. De! Voltak klubdélutánok, voltak kirándulások, voltak táborok. Volt közösségi élet. Nem volt jelentősége az ideológiának. Az számított, hogy együtt vagyunk. Nagyon sokan voltunk és nem rég összejöttünk. Mindannyian értékes emberek lettünk... | |
| |
