Patetikus Szonáta E. G. Lessing hangjaira
Dátum: 2008. június 04. 19:01Műfaj: PrózaCimkék: prózavers |  |
nem rendhagyó tudósítás a Bölcs Náthán szakmai premierjéről
A Bölcselmét tizenöt hete ismerem, ami jelent tizenöt alkalmat, tizenötször egyórányi önmagamból kinyerhető ismeret megszerzését. A megtorpant ember mindezen bölcsességekkel még nem igen fickándozhat bármiféle tudományos szószék lépcsője előtt, mégis több a magamfajta számára, mint, amit szárazul idegen elméletek fogalmazhatnak.
A Bölcselme különben sem valami életfilozófián megedzett őszhalántékú apó, hanem hosszú szőkefürtökben foglalt letisztult báj és valami olyan hihetetlenül hófehér mosolyt rejtő ajak, mint a lisztnek őrölt búza vagy az éjjel titkon esett hó csillogása a kandeláber fényben.
E fehér tiszta beszéddel soká noszogatott, hogy végre tegyem le a voksom ott, ahová tartozónak érzem magam, az ékes beszédű eufemisták érzékletes érzelmi démontánc menyegzőjén vagy bármi egyéb olyan helyt, hol érteni vélik a számára zavaros izgatott beszédem, hát még miket olykor a papírra vetek. Hisz mindazokon nem tudhat megállni sok biztos lábán sem a szépen rendre szedett logika.
Így adva számomra löketet, - hogy kishitűségem tudjam némiképp magam elől ritkán használt zsebemben rejteni el - hajnalban indultam útnak. Ébredve együtt a Nappal, mely az éjjel beforrt szemem nyílásain izgatott fényének pengéivel metszette elejbém’ a tárgyvalót.
A Duna Palotába volt meghívom egy színházi előadás szakmai premierjére, és hogy kiérdemelhettem a tisztességet, köszönhető volt néhány olyasmiféle írott szómnak, mik elválasztanak, és az által kötnek össze a hasonsorsúakkal vagy az egyszerűség kedvéért, a többi lélekkel.
Kabar Vivien egy ilyen lélek, akivel hasonló gondolataink, megélt érzéseink és azoknak kifejezése láthatatlan szálaiból a sorsszerű véletlen fonta közénk kötelékét.
Még nem beszéltünk, de tudtam, hogy jelenemben van jelen - és mint ilyen személy - része múltamnak és lehetséges jövőmnek.
Estére várt, s én hajnalban az érdekes busszal indultam. A hajnali nehezen eszmélő tudatban olykor felmerült a kétely, mintha csak menetjegyét Madrapurba váltotta volna, idézett elmémnek ismeretlenekből ismerős arcokat a négy kerékre függesztett bölcsőringató gépmechanika az utak hullám követésén. Így az ébernek imponáló tudat még nyiladozó alsóbb tudattalan szintjein őrködő, aléltságában engedte látnom szabadon önmagam rejtett dimenzióinak alsó világát.
Valahol az első üléseken foglalhatott helyet Lovassy András, onnan szűrődtek rekedtségének hangfoszlányai:
„A következõ buszon
Rajta leszek én is
Jelzek majd egy réten
A busz megáll és én mégis
Szólok, hogy bocsánat
De van velem egy állat
Aki még tovább akar menni
Még egyszer, bocsánat..”
Elmerengős! – gondoltam, s kifelé domboknak lankáin nyájat láttam terelni az embert. Tarisznyájában izzadt szalonnadarab vastag fehér karéj kenyérrel itatta csillogó nedvét és a tarisznyabelső sötétjében, friss hagyma illatát keverte némi füst szagával.
Az ember szemeit, az olykor el-elkóborló báránykákon edzette, fókuszálva egyaránt távolra s közelre.
Az a nagyszakállú filozófus az ablaknál ült, kinek egy elméletét oly komolyan vették népeket ámító konokok, hogy az emberviszonyok szövőszékén szőve ideológiát, találtak benne morális indokot uralmuk bálvány állításához.
Hosszú ősz sörényét nem engedte szemébe lógni a vékony drótkeretes szemüveg. Egy vörös színű könyvbe a juhászról eszébe ötlő gondolatról jegyzett néhány sort.
Valami olyasmit, hogy a látszerészek folyton kijavítani igyekszenek az ökológia rendjét, hisz a társadalmaknak a kellőn egészséges működésükben egyaránt van szükségük közellátókra és azokra, akik távolabbra láthatnak jobban.
Elhagyatott gyárak, régi iparterület, hol épp jártunk, mikor egy fiú- tán az én apám velem azonos nevű fia- kővel dobta ki egy csarnok ablakát, alakítva ezzel mentségnek dühét, s fojtva meg bánatát.
Mint a dússzakállú nagyhajú ősz filozófus noteszének vörössége, hevített az arcpír, hogy szemeim lehunyva leplezni tudjam jelenben a múltat. És lám, mikor ismét kinézek, hát divatot teremt magának a szégyen, s egy üvegablak sem maradt éppen.
Kanászult fiak számolatlan, dibólva hányták üvegre mind sérelmeik kövét. Felnőtt ki inthette volna őket, egy se volt. Távolabb anyámat láttam, ahogy könnyes szemmel legyint.
Földvár! Tízpercet állunk! – kiáltott hátra a buszvezető. Hangjára tudatom kapuőre eszmélt és álmos világomat zárta előlem el. Leszállva cigarettavégen lobbant a tűz és úgy fújtam hosszú füstöket az égnek, hogy ahhoz kezemben a duplakávé törtető gőze csak kihunyó mécses utolsó lehelete, ha lehetett.
Mint aki magába száradt, bambulok ilyenkor előre, igazság szerint el-elnézem a pályaudvarok mindenféle emberét. Téve úgy, mint az, ki a messzeségbe lát, ám valójában centikre vizsgál kis szeletkét a vélt utak járta nyomán és az arcokon lelhető ráncok miértjén.
Így illeszti minden ember a maga ismert mintapéldányaihoz mérve ismerősnek az idegen embert, és bizton mondja rá, hogy messziről ismeri meg „fajtáját.”
Lépve elő mindenki bírájaként mond magába fogalmazatlan ítéletet, oszt megvető véleményt, kegyelmet, s tisztelhető erényeket.
Legtöbbjük arcából a hajótöröttek örökvárakozásba való beletörődését olvashatni. Vagy a felcsillanó reményt, - talán mégis lehet görgetni előre-hátra időkereket vagy másítani meg a szigorú menterendeket.
A biztos választ magam kimondani nem merem. Már vagy ezerszer is lebarmoltak, miért nekem csak illúzióimban ringó és könnyelmű a holnap. – Majd megmondja azt a Bölcs Náthán! – gondoltam, s biztos kapaszkodóként a buszkorlátot markoltam.
Sok kanyarral és egyenessel, egyaránt lejtővel és emelkedővel megtartva minden leírt szabályt érkeztem meg rozsdás hídon át a Népligetbe.
Azt már jóval később mondta el Vivien nekem, hogy „rozsdás hidak mindenhol vannak,” illetve „bárhol lehetnek” és mi azokon gyakorta kelünk át és van, hogy legtöbbször a pillanatban mindarról tudomást sem veszünk, hogy azt magunk mögött hagytuk.
Így hagyva magam mögött a rozsdáshíd szagát rég nem látott Unokaöcsémmel a Népligetben töltöttem hosszú sétát. Sok beszélni valónk akadt. Én gondoltam róla, hogy mint matematikus, a szigorú rend tudója és meglepett, hogy felül mindazon mennyire elvarázsolja a líra.
A magam rendszertelen gondolatai egy csőüregében üveggolyókként bolyongtak. Melynek egy végén téve be egy újabbat, az másfelén ejti ki a megrégülni látszó érdekét’ vesztettnek látszót.
S lám a vaslogika, megoldást mindenre talál! Gondolatom rendje így biztos lábain megáll, hogy e hosszú egyenes cső, két végét az mívesen hajtotta végtelen körívre, hogy abban rendre minden gondolat keringve egymásra talál.
Lakására siettünk, és hogy az előadást kellőn tisztelhessük meg, bőröndömből előkerült a gengsztercsíkos öltöny, s a fáradtgalamb szürke mellény. Friss pacsulitól átázva léptünk be a Duna Palotába.
Hol lehet Vivien? Képről vagy százszor - de a valóban - bárhol felismerem?
Az embernek mi egyformán lehet furcsa vagy egyszerű, abban elméjének hatalmát vallja, s az mondatja vele, hogy ez így ésszerű.
Pedig rejtélyes, és túl azon mi idebenn munkál. Engem is mozgat. Visz a lépcsők vörös szőnyegén. Megállít, mosolyt küld felém:
- Reméltem, hogy itt vagy!
Igen Vivien! - Nevével jelenti, Ő maga „élet,” mi nem csupán jelöli a puszta jelenlétet, hanem a nemlétben önmaga jelent a világok közt átjárható léket.
- Érzed a batiszt finomságát! A tüneményt, benne a finom tündérpelyhet! Illatból, mosolyból, hangból megszőtt selymet!
Azúrkék sál könnyeden ölelte a feketén - mi finom öltözéke – a selyemből is csillogó kicsit mélyebb, a szórtan flitterből ábrázolt nefelejcsvirágok kéke.
Boldog a szépség, nem csupán múló maszk, hogy az idő rágja, hisz aki abban a tiszta lelket meglátja, annak mindenkor nyílhat virága.
Ismét eszmélnem kellett, mert talpam alatt vörösen izzani kezdett a szőnyeg, töltve meg forró léggel tüdőmet.
Lessing úgy mérgezett – s még most is- jambuszaival, mint idegen országok beszéde, mikor a hazájába visszatérő tesz úgy, mint aki nem emlékezik a maga nyelvére.
Vivien nemcsak hogy szép és kedves, hanem annak ellenére is sugárzott benne a megmagyarázhatatlan mágneserő, hogy éppen gyengélkedett. Bár ez cseppet sem jelentette, hogy gyengének tűnt volna, mint inkább kissé elmélyültnek látszott.
A Bölcs Náthán című darab sok olyan klasszikus értékkel bír, amelyet nem emészthet az idő. Eleink ránk hagyott üzeneteiről néha elfeledkezünk. Csak egy van, mit soha nem tiport az ember és minden kor védte a magáét - és ez a szépség!
Ami bármely társadalom által szépnek vallott, azt szentségként óvták.
Nem állhatott soha oly erősen egyetlen ideológia sem, hogy azt ember megdönteni más eszmékkel ne akarta volna, s így ne vált demagóggá vagy ne lett volna idővel utópia.
Vallásháborúk tüze ért az egekig - hol nézetek - a hit vívta harcát. De Vénuszok sosem pusztulhattak. Legyen az bármely nép is, magát a szépséget csak birtokoltak.
A darab nem csupán zsidók, muszlinok, és keresztények egymás iránti tiszteletét hirdeti, az embert mutatja. Nem tudom ezt a mai kifejezést az emberre értelmezni a szóösszetételekben a faj....meghogy faji-előítélet, faji-megkülönböztetés.
Hisz maga az „ember” kifejezés – egy fajt jelöl. Gondoltam is magamban, hogy jó lenne egy növény és állathatározóban megnéznem a dolgot és, hogy mely leírt fajnak lehetnék eleme. De letettem a dologról, a dolgot gondolván tovább, hogy talán csakis annak, amelyként tudhatok élni.
(Nézze meg mindenki Lessing Bölcs Náthán-ját vagy olvassa és döntsön a magáról, belátása szerint.)
Aztán felsejlettek a Bölcselme szavai. „tegye le voksát, ahová tartozik!” A Bölcselme valójában tőlem vagy hat évvel fiatalabb pszichológusnő, akihez szívesen jártam el.
Boldog voltam, hogy nem tettem, mint korábban két felolvasóestre is menet, magam meggondolva a buszmegállóból fordultam vissza. Így győzött bennem akkor a kishitűség. Érvelve magam mellett és magam ellen egyaránt. Közönségnek szavalták versem és prózám, de inamba szállt mindannyiszor a bátorság.
Vivien és barátai egy belvárosi kávéházba hívtak. Szipál Péter a közismert fotóművész, aki önmagát egyszerűen fényképésznek jegyzi. Megjelenésével modernkori szamurájt idézett. Hosszú fekete kabát, bőrnadrág hegyes orrú csizma, extravagáns ékszerek. Mégsem e külsőségekben rejlik a maga igazi valója, mint inkább a látásmód, a gondolatiság.
Azt mondja Hollywood egy gyár, egy gépezet, embert is bedaráló fogaskerekekkel, s hogy téved az európai ámulat, önmagának is hamis képet mutat.
Hogy csak az információ csinálta magának az óriás forradalmát – abban is a búzától szét nem váló ocsú – zavarja össze az óvatlan elmét és mit sem változott Róma óta a cirkuszt kenyeret követelő nép.
A jelenkorban nincs igaz és általánosan használható világkép más, mint a birtoklás, a technika protézisei, a pénz, mely nem nyugtathatja a hiányérzetet és nem menekíthet a végső szorongástól.
A gyerekeket nem érdeklik a komoly dolgok, hülye ruhákba öltöznek és csak a szexen jár az eszük.
- írta a XII. században egy szamuráj – tette hozzá.
Ennek az embernek a fényképezőgépében elfért a félvilág és nyugodni most sem hagyja az a feszült húr, ami nekihajtja újabb tettnek.
Gondoltam is magamban, mikor gyönyörű pohárköszöntőt mondott, hogy feljutott – ha el nem érte – a szükséglet piramis tetejére. Önmagát valósítja meg és nincs ettől több, mit egy művész megtehet.
Ilia gróf, aki talán titokban tudhat magyarul, festőművész, sok színházi díszlet tervezője, ha lehet így mondani, még Szipál Péteren is túltett extravagáns öltözékével. Megjelenése Duma dArtagnan – ját idézte. Fekete zsabós barokkos ingujja karcsúmellényéből rakott bő ráncaiban elevenítette a kor eleganciáját. Jellegzetesen nem konfekció termék. De maga a mellény sem, ami szinte kárpitanyag vaskos durvaságát sejtette, viszont mintáiban és színében is teljesen harmonizált a nem mindennapi inggel.
Arcán sugárzó nyugalom pihent, legfőbb gesztusai mosolyban mutatta bensője békéjét.
Mikor valami kapcsán Kosztolányi került szóba, azonnal felkapta a fejét és voltak ismeretei a Mesterről. Bár meglehet, hogy keveredtek némiképp Molnár Ferenc Liliomjával. Vagy kitudhatja? – Mégis meglepően jó érzés volt, hogy érdeklődést mutat magunkénak vallott mesék iránt.
Ilia gróf egy fél rész görög, más felében olasz Anjou vér csergedez, mint Orseolo Péterben vagy Károly Róbert királyunkban.
Vivien legjobb barátnője – sejtésem szerint egyben impresszáriója még a matematikus Unokaöcsémtől is ráció elvűnek imponált. Amúgy szintén bájos teremtés, érdeklődő kékszemei látótereiből nem estek ki a számunkra jelentéktelennek ható apróságok sem. Tűzjegyű..
Éjjel három környékén utolsó vendégekként, a pincérnő többszöri finom utalásaképp léptünk ki az utcára. A felszáradt eső párássá tette az éjszakát. Egymást ölelve át, mint mindenki régi és új jóbarát. Gyalog indultunk haza, mivel az utolsó metró is elment és én Kabar Vivientől kapott Könyveit öleltem tovább...
Suhanó magány (verses kötet) /2003
Kígyóbőrben (verses kötet) /2004
Sors-ok (verses kötet) /2007
Kabar Tarot kártya& könyv (filozófia) /2007
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
