Pillanatkép - Debrecen 2007.
Dátum: 2009. március 21. 21:51Műfaj: PrózaCimkék: éhség, önzetlenség, segítség, önbecsülés |  |
Segíteni valakin, néha nagyon nehéz. Úgy segíteni, hogy közben a segítséget adó meg ne bántsa, meg ne alázza a szükséget szenvedőt, úgy segíteni, művészet. De ez az igazi segítség.
Ma már nálunk sem szokatlan jelenség a kukában matató, szemétben kutakodó emberek látványa. Sokan élnek az utcán. Olyan sokan, hogy alig vesszük észre őket. Talán egy futó pillantás, néha esetleg egy rosszul eső furcsa szorítás a gyomor tájékán, gyors, szégyenlős félrenézés, ez az, amit jelenlétük általában kivált szerencsésebb embertársaikból.
Ez a férfi más volt. Nem „tipikus” kukázó. Nem züllött, nem rongyos, nem elhanyagolt, nem volt sem koldusnak látszó, sem lejmolós. Öltözete viseltes, de szemmel láthatóan kikímélt, a megóvott öltöny, vasalt ing, kissé ugyan túl kényelmesen ölelte alakját. Kifogyott belőle. Talán nem is hajléktalan.
Miért vonzotta magára mégis a járókelők figyelmét?
A tétova mozdulat, ahogy a kuka mellett megállt, rebbenő pillantása, ahogy körbenézett, látják-e vajon az arcán a szégyen sápadtságát, a tusakodás, mellyel a szemét felé lendülő kezét visszafogta, s ádámcsutkájának vad tánca, amit a még csak vágyott ennivaló reménye váltott ki…
Mindez egy villanófény élességével hatolt át a közöny, a megszokottság emberi falán.
Két nő, anya és lánya egyszerre torpantak meg a járda szélén. Tekintetük nem találkozott a férfiével, csak annak erőtlenül lehulló kezét látták, ahogy ujjai megkoppantak a szemeteskuka oldalán.
- Szegény bácsi. Éhes. Anya, segíteni kellene neki, de úgy, hogy ne alázzuk meg. Nem koldus, csak éhes.
- Várj csak, Kicsim! Kitalálok valamit.
S ezzel az anya hirtelen mozdulattal kivette a szatyrából az egyik doboz csokis-vaníliás karikát. Ugyanazzal a lendülettel a férfi mellé lépett, s már fel is bontotta a finomságot rejtő dobozt, közben félhangosan méltatlankodni kezdett.
- Jaj, Istenem! Hát ez vaníliás! Én meg allergiás vagyok a vaníliára.
Szétnézett, s mintha csak most vette volna észre a kuka mellett állót, hozzáfordult:
- Uram, bocsásson meg, odaadhatnám Önnek ezt a süteményt? Most vettem, teljesen friss, de tévedésből vaníliásat vettem, én meg olyat nem ehetek. Allergiás vagyok rá. Kérem, fogadja el! – S ezzel a meglepett ember kezébe tette a dobozt.
A következő pillanatban már az utca másik oldalán folytatta útját a lányával együtt.
Nem néztek hátra.
A férfi egy darabig csak zavartan álldogált. Az édes csoki-vanília illat elbódította. Szeme nedves lett. Kézfejével szétdörgölte kibukkanó könnyeit. Gondosan visszazárta a dobozt, és lassan, emelt fővel elindult, maga mögött hagyva a szemétbe vetett szalámis zsemlét, amiből alig egy harapásnyi hiányzott csak.
Ide írd a cikk teljes szövegét.
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Jocc36 (#9624) | 2009. június 23. 07:45 |
Jó hogy leírtad, és nagyon jó leírtad.. és valóban már nem is nagyon vesszük észre, és nem is akkarjuk az ilyen embereket, sajnos ehhez talán egy ártatlan gyermeki lélek kell ami bennünk,"felnőttekből" hiányzik | |
| |
2. Jocc36 (#9623) | 2009. június 23. 07:34 |
Hiányzol kedves Liz :) | |
| |
3. Pigniczki Ágnes (#8363) | 2009. március 27. 19:55 |
Valóban vékony jégen jár, aki ilyet tesz. Ez egyébként megtörtént eset volt. | |
| |
