Piros hetes
Dátum: 2010. május 11. 18:30Műfaj: NovellaCimkék: ralpa, piros, hetes |  |
Délután van. A délután egyetlen pillanatának egyetlen szeletkéje. A helyszín? A helyszín valahol egy nagyváros kül-, vagy belseje. Azon belül is egy nagy kék hernyó, mely arra hivatott, hogy az A-ból B-be – olykor C-be, de oda kevesebben – igyekvő embereknek ne kelljen használniuk a lábaikat.
Délután van. A délután egyetlen pillanatának egyetlen szeletkéje. A helyszín? A helyszín valahol egy nagyváros kül-, vagy belseje. Azon belül is egy nagy kék hernyó, mely arra hivatott, hogy az A-ból B-be – olykor C-be, de oda kevesebben – igyekvő embereknek ne kelljen használniuk a lábaikat.
Hősünk, őt nevezzünk az egyszerűség kedvéért Szergejjönek, kivételes adottsággal rendelkezett: képes volt egy olyan nagyvárosban is mint ez, megfigyelni az embereket. Sőt! Nemcsak megfigyelni, hanem odafigyelni is képes volt rájuk – de ez már egy másik történet lenne. Tehát Szergejjö. Gyűrött ballonkabátjának zsebei elnyelték bamba markait, idétlen kiskarimás kalpagja pedig ökölbeszorított szemeit:
Az arc, akin fürkésző szemei rögtön megállapodtak, a sofőr volt. A sofőr, aki harminchét évesen egy gyorstalpaló tanfolyam végett nyert átképzést. Három éve volt munkanélküli, de lelkesedése nem lankadt egy percig sem. Szentül hitte, hogy előbb, vagy utóbb talál valamit. Igaz, hogy utóbb, de talált. Most boldogan gyűjtötte a hernyó kilométereit, hogy egy színes matrica tulajdonosa lehessen, mely nemhogy csak színes, de hirdeti tulajdonosa balesetmentes százezer kilométereit.
-Jó’pot! – dümmögte Szergejjö. Ezen szokásáról – a köszönésről – dacból nem volt hajlandó leszokni. A sofőr nem viszonozta a köszönést, helyette felpillantott a középső tükörre, melyben egy középkorú, karikás szemű asszonyság látszott. A festett vörös óvónő volt egy belvárosi óvóban, de mai és szabadnapja kínoktól volt nyomott, hiszen a tegnapi kínzó fejfájás miatti nem-alvás romossá tette e napját is. Még fel-, felsejlettek előtte a migrén hullámai, ahogy a busz zötty-zöttyent az út testének stigmáin. Merev szemmel nézett ki az ablakon, szórakozottan nézve a két előtte ülő lepcses perlekedésének tükörképét.
A két pettyes fejkendő pergő nyelvvel beszélte meg aznapi élményeit egy fél kosár répa, három doboz tojás és némi (pucolt) mandula társaságában:
-Édeském – hadarta az egyik – mondám én, hogy adjad egy százassal occsóbban! Legalább e’vitték vón!
-Nem, Mari, nem az a lényeg, hogy e’vigyék. Hát az a kevéske, amit ér, az jár! Nem herdá’hatom, nem kótyavetyé’hetem el! Én is, meg az én uram is megdógoztunk vele, s a tyúkocskáknak is enniük ke’! – látszott, a bajszos asszony nem enged, s holnap sem fogja egy százassal olcsóbban adni. A répát? A tojást? Vagy a (pucolt) mandulát? Ki tudja azt! Még hevesen csóválta is hozzá a fejét, s közben megakadt a szeme a felette álló szarosszájú dekoltázson, aki mélyen ostoba szemekkel meredt valahova a semmibe.
A szingli, mert az volt, büszke volt egyszerűségére. Épp azon elmélkedett, hogy ki kéne rúgnia Lajoo-t, az izomagyút, aki jelenleg a szeksztársa. „Milyen fura betű ez a ksz! – gondolta – a seksz az egyetlen szó, amiben előfordul!” De ekkor kizökkente, hogy a mögötte elhaladó kamaszok elhaladtukban gondosan, egyesével hozzádörgölőztek. A lökés következtében eszébe jutott, hogy két és fél évig leszbikus volt, majd vegetáriánus lett, most meg szingli. Ezt szerette benne annyira az izomtár Lajoo is; a kiszámíthatatlanságát. És az idegenszavakat.
A kamaszok, heten, röhögcséltek egy sort, majd valamelyiküknek bevillant, hogy ő tulajdonképpen kamasz, így egyik pillanatról a másikra, mély és kilábalhatatlan depresszióba süllyedt. A többiek természetesen azonnal abbahagyták a kacarászást és felelevenedett előttük szemét sorsuk egy szemét világban, ahol csak a szemetek meresztenek egymásra szemeket. Az egyikük, aki természeténél fogva sokkalta vidámabb volt, mint reményvesztett, a szája sarkában bujkáló mosolyt a kis tini felé lobbantotta, aki az utolsó ülésen ülve pillogott puhakötésű könyvébe és a kiskamaszra felváltva.
A lány kitűnő tanuló volt egy egyházi iskolában. Rövidnadrágban és mélyen a székébe süppedve ült. Izgult, nehogy észrevegye az a zordarcú, merev tanapáca, aki évek óta két dologban hitt: a Nádpálcában és istenben. Most viszont egyik sem volt vele, mert itt a buszon, a csukló forgószínpadán egyik sem volt felvállalható. Öreg, erektől kékcsíkos kezei erővel szorították a kapaszkodó rúdját és háborogva látta, hogy a vele szemben álló, majd’ két méter magas, egyenruhás biztonsági őr végsőkig kimerült arca kötekedve mered mindenre és mindenkire.
Érthető, hisz harmadik éjszakai műszakját húzta egy irodaházban és már úgy érezte, egy vödörbe is belekötne, ha okot adna rá. Egyenruhája a hétfő, a kedd és a szerda éjjelek sötétségét hordozták magukon, megfejelve a mai nap váratlan továbbmaradásával, mely a huszonhetedik órába hozta a szerencsétlen idegrendszerét. Áldozatot keresett, de helyette kicsit előrébb egy rendkívül reprezentatív, miniszoknyához csizmát hordó szolár-csapdát vett észre, akin egy pillanatra csillapította megfáradt elméjét.
A kisnő sminkje még délután is a helyén volt, de magában motyogott:
-Fél óra múlva a szoliba kell lennem. Ha ez a rohatt busz nem halad gyorsabban, akkor még egy óra sem lesz elég! Basszameg, hülye busz! (pő) – dúlófúlója még tovább is tartott, de a motyogás már érthetetlen szájrángássá laposodott. Bosszúságában az előtte lévő szék támlájába nyomta térdeit. A kopaszodó férfi dühösen fordult hátra, de amint meglátta a helyre kis teremtést, elakadt a szava.
Szorosan magához ölelte hát retrobőr aktatáskáját és a graffitik kibogarászásába mélyedt. Egy nagyáruház műszaki osztályának vezetője volt, hivatalosan immáron hét és fél órája, de örömét tikkadtra szívta az a múlófélben lévő féltékenységi roham, melyet szakítófélben remegő élettársa korcs szellemisége iránt érzett: „Azért mégiscsak tetű … bár ne szeretném ennyire! … Ó, azok a combok! … Kollár ezt nem is értheti meg, ő nem tudja!” – ilyen és tán még zavarodottabb félmondattöredékek idézték feleségét és felettesét a hernyóba. A mellette lévő széken ülő, évekkel ezelőtt, de idejekorán nyugdíjazott egyedülálló nő azonban olyan mélyen ette magát olcsó bulvárlapja horoszkópjába, hogy fel se tűnt neki a két akaratlanul is megidézett alak.
Ikrek volt, s a horoszkóp a jövő hétre csupa rosszat jósolt. Aggódva olvasta újra és újra elkövetkezendő hete három és fél sorát. Szentül hitte, hogy ha sors nincs is, ez mindenképpen nehéz hét lesz. Hogyan fog odafigyelni a párkapcsolatára, a munkahelyi problémákra, szülei egészségére? Remegő kezei elárulták félszét, ahogy olcsó, viszont sárga gyöngysorával babráltak. Valószínűleg ez tűnhetett fel az odébb ácsorgó két hajléktalannak is, mert némán bökdösték egymás oldalát, bűzös szemeikkel oda-, odamutogatva a nőre.
Az egyikük a rendszerváltás áldozataként, villamosmérnöki diplomával élt lassan másfél évtizede az utcán, a másik viszont tökéletesen alkoholista volt. Sohasem gondolt úgy magára, mint lezüllött alakra, hiszen aki mélyről indul és mélyen is marad, az nem züllik, hanem csupán nem fejlődik. Hét éve élték együtt mindennapjaikat a nagyvárosban, örökké kettesben, jól kiegészítve egymást. Az egyiküknek volt esze, a másiknak viszont nem voltak gátlásai. Nyerő páros! Tekintgetésüket egy furakodó alak zavarta meg. A kiszemelt ülőhely nemzedékek óta a családja birtokában volt és a nő ennek biztos tudatában csörtetett előre, mit sem törődve az útjába kerülő akadályokkal. Ahogy a volt mérnök lábára lépett, csupán annyit mondott:
-748 … köszönöm … nincs … 2127 … köszönöm … vissza 3 …
Egy öltönyös karriertrutymó ekkor aggódva gondolt majdnemúj BMW-jére, melyet a kötelező átvizslatás miatt másfél órára ott kellett hagynia a műhelyben. „Ez még nem is lenne baj! De, hogy pont most kell abba a rohadt bankba mennem! Nem igaz! Itt büdös van! Biztos, hogy valami barom még az öltönyömet is összetapperolja!” Ijedten kapott a belső-, majd a far-, végül a nadrágzsebéhez; újra és újra. „Pénztárca, cigarettatárca, arany Parker! Még megvannak!” Folyamatos aggodalmi rítustánca rém hülyén festett, kapaszkodó keze már vörös volt, úgy szorította a kis narancs jegyet, mely feljogosítást adott neki arra, hogy itt tartózkodhasson.
-JÓ NAPOT KÍVÁNOK! Jegyeket, bérleteket lesznek szívesek! – szólt egy karszalag valahol középtájon, s Szergejjönek csupán annyi ideje maradt, hogy a becsukódó ajtóba nyomja bakancsát. Amíg a megzavarodott ajtó észhez tért, egy gyors suhanással kitépje magát a hernyó beleiből.
Eddig 4 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. ralpa (#19600) | 2010. május 20. 13:54 |
Ugye? Ezt akartam mondani én is a szimbólummal. | |
Válasz idegen hozzászólására (#19500). |
|
2. idegen (#19500) | 2010. május 18. 15:02 |
Tetszik. Jól adja vissza a legendát. Mert a Piros hetes legenda volt...! | |
| |
3. ralpa (#19389) | 2010. május 12. 10:41 |
Szia Tom! Az elmúlt években csak pár alkalommal jártam a városban, s akkor is rollerrel közlekedtem. Nem tudtam a 7-es megszűnéséről. Viszont a 7-es járat mindenkinek, aki élt Budapesten, egy "szimbólum". Szerintem. Egyébként meg örülök, hogy tetszett az írás, én is szeretem, ezért is kukáltam elő a számítógép bittelen mélységeiből. | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#19388). |
|
4. Nem Tom (#19388) | 2010. május 12. 09:35 |
Szia, ralpa! Mostanában nincs piros hetes, (Hacsak nem a kártyára utalsz) de ezt kizárólag a történelmi hűség kedvéért írtam. Egy biztos, nem vagy pályakezdő. Nem minősítem az írásodat, mert te is tudod, hogy jó. Most már én is. Köszi. Tamás | |
| |
