Pompeii - egy római város az első századból
Dátum: 2008. április 25. 14:14Műfaj: SzakirodalomCimkék: építészet, pompeii, vulkánkitörés, városszerkezet, ókor, mindennapi, élet, urbanizmus, itália, civilizáció |  |
A Vezúv végzetes kitörésének „köszönhetően” mintha Pompeiiben Kr.u. 79. augusztus 24.-én megállt volna az idő. Az elénk táruló látvány hűen tükrözi az első század mindennapjait.
A mai városszerkezetek jellegzetes képével szemben az ókori Mediterraneum városaiban feltűnően nagy volt a közterületek aránya a lakóterületekhez képest. Ez leginkább a közösségi életforma és az éghajlati adottságok miatt alakult így, ugyanis az ókor embere napjainak legnagyobb részét a szabadban töltötte. Ezért váltak oly jellegzetesen meghatározóvá az ókori városok közcélú területei és épületei, mint a forum, mely a társadalmi és politikai élet központja volt, vagy az azt körülvevő templomok, illetve egyéb, a közélet számára nélkülözhetetlen épületek, mint a népgyűlés állandó helye, a comitium, a szavazási terület, főbejáratával kapcsolódott a forum egyik oldalához. Általában a bejárat a saepta, és a főtisztviselők hivatalai. Ennek ellenére az egyik legjellegzetesebb római épület a basilica. Eredete bár görög, mégis csak néhány főbb vonásában viselte magán a hellenisztikus oszlopcsarnokok jellegzetességeit, elsősorban római építménynek tekinthető. Funkcióját tekintve a pénz-, hitelügyletek és a kereskedelmi élet üzletkötéseinek adott otthont. A pompeii a legkorábbi jó állapotban fennmaradt basilica (Kr.e. a II. század utolsó negyedében épült), melynek alakja egyaránt magán viseli a római és a dél-itáliai görög stílusjegyeket. Építészeti kialakítása szerint egy minden oldalon zárt, fedett, nagyméretű terem volt, mely bejárati csarnokával, illetve valamelyik hosszanti oldalon helyezkedett el, ennek ellenére Pompeiiben – az adott helyviszonyok miatt – a basilica egyik keskeny oldalával csatlakozik a forumhoz. Az épület térhatása szerint, az axiális szimmetriának köszönhetően a térség végpontján, az egész építményen uralkodó állami és szakrális épületrész határozza meg a teret, s ez által az ember a római birodalom nimbuszának, merev tekintélyelvének hatása alá kerül. Ez a megoldás a római építészet egyik legjellemzőbb térrendező módszere volt.
A pompeii forum mellett a másik jelentős gazdasági célú épület az Eumachia volt, melyet M. Numistrius Fronto felesége építtetett, s mely gyapjú-tőzsdeként működött. Pompeii vezető iparága a gyapjútextíliák előállítására épült, s a gyapjúkereskedelem igényeit szolgálta ki az Eumachia. Az épületet a tehetős asszonyról nevezték el, de ő Concordia Augustának és Pietasnak szentelte, tehát végső soron a császári család istenségeinek oltalma alá volt rendelve.
A basilica és az Eumachia csupán az arisztokrácia vékony üzleti körének anyagi érdekeit szolgálta. A nép szerény megélhetését a kis üzletek, boltocskák, műhelyek és tabernák százai „biztosították”, de igazából ezek haszonélvezői is az adott háztömbök tulajdonosai voltak.
Tehát a városmagot jelentő forum körül csoportosultak a különféle közigazgatási, kereskedelmi épületek, illetve pénzforgalmi központok. Itt futottak össze a távolsági útvonalak is, sőt a Porta Marina összekapcsolta a tengeri kikötővel is. A főútvonalak mentén, illetve a városkapuk környékén fogadók, üzletek, ló- és kocsiállomások, tabernák, kisvendéglők sorakoztak. A város belső régióiban ugyanis tiltották a kocsival való közlekedést, s ezeket a negyedeket el is zárták a kocsiforgalom elől. A lakosság szórakoztatására épült, vagy az egészségügyi ellátást szolgáló létesítmények, zöldövezetek, illetve a pékségek, kocsmák és kifőzdék szisztematikusan a legfontosabb kerületekre elosztva működtek.
Pompeiivel ellentétben Herculaneum nem volt olyan meghatározóan kereskedelmi profilú város, sőt leginkább csak saját szükségleteinek kielégítésére törekedett. Elsősorban a városkában letelepedő gazdagok luxusigényeit tartották szem előtt, a csöndet, tiszta levegőt, nyugalmat; s legfeljebb a szebbnél szebb nyaralók építésére fektettek nagyobb hangsúlyt. Mind a magánrezidenciáknál, mind a város közhasznú létesítményeinél jól megfigyelhető ugyanakkor a jellegzetes római építészet, és a művészeti kifejezés megnyilvánulása.
Az ókori városok legfontosabb közterületei közé tartoztak az utcák, melyek jelentőségét az emberi szervezet érrendszeréhez lehetne hasonlítani. A különböző negyedeket kötötték össze egymással, s az élet kora hajnaltól késő estig lüktetett az utcákon. Olyan magas szintre fejlesztették az útépítés technikáját, hogy még napjainkban is jól használhatók ezek az utak, akár országútról, akár városi utcáról van szó. Gondoljunk itt a híres Via Appiára, vagy akár Pompeii bármely utcájára, melyeket manapság is rengeteg turista koptat. Csupán néhány ókori jellegzetesség szünt meg az évszázadok folyamán. Ilyen például az útkereszteződéseknél megfigyelhető – a járdaszinttel azonos magasságú – lépőkövek alkalmazása, melyek használata természetesnek tűnik, ha az ember elképzeli micsoda szenny és szemét hömpölygött örökké a római utcákon, ráadásul az esővíz elvezetése is az útmederben történt.
Az urbanizmus másik jellegzetes megnyilvánulása a vízellátás megoldása volt. A köztársaság korának végéig kétféle megoldást alkalmaztak a Római Birodalomban, mégpedig külön az ivóvíz és külön az egyéb célokra felhasználandó víz nyerésére. Az ivóvízhez mély kutakból lehetett hozzájutni, melyeket meghatározott elosztásban fúrtak városszerte. Gyakran
Augustus császár idejében terjedtek el széles körben a magas fokú építészeti technikáról tanúskodó vízvezetékek (melyek a természetes lejtés mechanizmusán alapultak), s ekkor Pompeiit is ellátták a távolsági vízvezeték komfortosabb megoldásával. A közeli hegyekből aquaductus útján egybegyűjtött forrásvizet a város központi vízelosztójába vezették, innen az utcákon elhelyezett közcsapokba, illetve az előkelők minden luxussal ellátott házaiba folyt ólomcsöveken keresztül az ivóvíz. (Ezért természetesen külön vízdíjat számoltak fel.)
A római civilizáció természetesnek vette és ragaszkodott a mindennapi tisztálkodás nyújtotta higiéniához és felüdüléshez, s ezek lehetőségének biztosításához. Ez még a plebs alsóbb néprétegei számára is elérhető volt a különféle közfürdők (thermák) létesítésével. Természetesen azért is fontos volt, mert a viszonylag kis helyen nagy számban összezsúfolódó lakosság körében könnyedén elharapózhatott bármiféle ragály. A közegészségügyet ily módon is támogató megoldások által így könnyebben elkerülhették a nagyobb járványok elterjedését.
Ezeknek a minden igényt kielégítő thermáknak a kialakítását szinte művészi szintre emelték a kényelmet szerető rómaiak. A közfürdő elődje már a görögöknél is megvolt, de az csupán a legelemibb szükségleteknek felelt meg, csak a tisztálkodást és a hozzá csatlakozó tornacsarnokban való testmozgást szolgálta. Pompeii legrégebbi fürdője (Stabiaei-thermák) is alapvetően ilyen elrendezésű volt, de a samnis korban már a római igényeknek megfelelően átépítették.
Mindenekelőtt a területet megnövelték, majd kiegészítették a római fürdők megszokott termeivel: a testgyakorló teret (palaestra) – mely már látványos oszlopcsarnokkal lett körülvéve – körbevették a férfi, illetve női fürdők, és a szabadtéri medence. Ezt személyzeti helyiségek, raktárak és latrina egészítették ki. A fürdők vetkőző teremből (apodyterium), langyos vizű teremből (tepidarium), meleg fürdőből (caldarium), hideg medencéből (frigidarium), és helyenként gőzfürdőből (sudatorium) álltak. A meleg fürdőtermeket központi fűtéssel látták el, ami szintén római találmány. Volt, ahol az épületeket több oldalról is kis üzletek sora határolta.
A herculaneumi fürdők fényűzőbb kivitelezésűek voltak, mint a pompeiiek, s mivel eddig már két thermát tártak fel a kisebb városban, ez is azt bizonyítja, hogy Herculaneum tudatosan vállalta luxus üdülőváros jellegét. A padlót több helyen is csodálatos mozaikok borítják, az épületek mennyezetét is díszítették, és a különböző medencéket és padokat márványból készítették. Herculaneum hatalmas és szépen díszített palaestráját vízmedencékkel látták el; s az is gyakran előfordult, hogy árnyat adó fákkal ültették be ezeket a felüdülést szolgáló helyeket.
Természetesen a vagyonos polgárok rendelkeztek saját fürdőkkel fényűző villáikban, vagy legalábbis fürdés céljára alkalmas termekkel. Ezek a helyiségek többnyire a konyha mellett voltak kialakítva, ugyanis a konyhai tűzhely szolgáltatta a meleg vizet és a fűtést.
A római nevelésben tehát fontos szerep jutott a fizikum, a kondíció és az egészség kultuszának. Ezért is kapcsolták össze a fürdőket a testgyakorló terekkel, bár ez városrendezési szempontból is könnyebb megoldásnak tűnt a sakktáblaszerűen kialakított utcahálózat miatt, ahol egyszerűen nem maradt hely a szabad tereknek és közkerteknek, amelyek a testmozgást biztosíthatták volna. A házak belső kert-megoldásai is ennek az igénynek a kielégítését célozták, valószínűleg ezért fejlesztették művészi színvonalra a függőkertek, peristyliumok és pergolák kialakítását.
A tömegszórakozás középület-negyedéről még nem esett szó, pedig igen meghatározó és jellegzetes római létesítmények voltak. Itt elsősorban a színházat és az amphitheatrumot kell megemlíteni.
A pompeii Nagy Színház legkorábbi formája a dél-itáliai görög színházak építészeti stílusát követte, majd többször is átépítették. Utoljára Augustus idejében, ekkor kapta jellegzetes római színház alakját, s csaknem ötezer ember befogadására volt képes. A Nagy Színház mellett nem messze épült egy kisebb odeum is, mely az előbbivel ellentétben teljesen fedett volt. Bár kevesebb nézőt tudott befogadni, csupán ezer főt, de jobb hallási és látási lehetőségeivel, valamint azzal, hogy tetőzetével ellen tudott állni az időjárás szeszélyeinek, igen közkedvelt intézménynek számított.
Ezekben a színházakban leginkább helyi, campaniai népies vígjátékokat, vagy a görög újkomédia latinosított darabjait játszották. A közönség kedvencei Terentius és Plautus voltak, bár Plautus stílusa közelebb állt a publikum ízléséhez, mindenekelőtt vaskos humorának köszönhetően. A görög komédiákat a római közönség érdeklődéséhez alakította s hétköznapi nyelvezete élvezetes volt mindenki számára. Terentius a műértő, irodalmár réteg számára jelentett unikumot stilisztikailag kifinomultabb alkotásaival. De Pompeiiben gyakran megfordultak a kor legfelkapottabb színészei, énekesei és szónokai is.
Herculaneum színháza valószínűleg messze felülmúlhatta a pompeii Nagy Színházat is, mind nagyságát, mind pompáját tekintve, bár pontos méreteit nem ismerjük, mert még napjainkig sem történt meg a feltárása, pedig a legkorábbi alagutas ásatások éppen itt kezdődtek el.
Kevésbé számítottak ilyen szelíd és lélekápoló kedvtelésnek az amphitheatrumi viadalok, mégis igen jelentős és jellegzetes római szórakozásnak lehetett tekinteni az emberek illetve állatok közötti küzdelmeket. Sőt, idővel népszerűségük még a színházi előadásokén is túltett, erről tanúskodik a Nagy Színház melletti – és oszlopcsarnokkal körülvett – sétatér, az úgynevezett quadriporticus gladiátorkaszárnyává és gyakorlótérré való átalakítása. Ezen a tendencián jól lemérhető a római társadalom agresszivitásra és kíméletlenségre való hajlama; azé a népé, mely ugyanakkor a klasszikus kultúra hordozója is volt. A római militarista állam eszközei és módszerei között is igen fontos volt az erőszak, mellyel oly sikeresen tudta a fennálló rendszer stabilitását garantálni. A római birodalom képes volt megszilárdítani és fenntartani azt a társadalmi formát, mely a görög-római műveltséget létrehozta, s ami nélkül a világ ma nem tartana ott, ahol tart. Csodálatos – és természetes dolog – tehát ez az antagonizmus, mely az erőszak és a kifinomultság, érzékenység ellentétét hordozza magában.
Pompeii római coloniává válásával egy időben nőtt meg a szerepe a gladiátorviadaloknak, bár már előtte sem volt ismeretlen szórakozás Campaniában. Ezek a látványosságok halotti szertartások etruszk hagyományából erednek (az elhunytak lelkéért bemutatott emberáldozat), melyek éppen ezen a tájon változtak nyilvános gladiátori játékokká. Eleinte a forumon rendezték meg a küzdelmeket, később viszont már egy római városból sem hiányozhattak az amphitheatrumok. A római birodalom legnagyobb, legimpozánsabb és máig világhírű kűzdőtere, a Colosseum is éppen korszakunkban épült Rómában.
A pompeii amphitheatrum a legelső kőből épült és máig fennmaradt ilyen jellegű épület, mintegy húszezer nézőt volt képes befogadni és a Kr. e. 70-es években épülhetett. Építési feliratán még nem az amphitheatrum kifejezés áll, hanem a „spectacula”, vagyis a „látványosságok bemutatására szolgáló hely”, ami arra enged következtetni, hogy ennek a szórakozásnak az intézményesített megjelenése még nem volt megszokott. Építészetileg is kezdetlegesebb, mint későbbi társai, a Colosseummal – mely már maga fogalom – pedig szinte össze sem lehet hasonlítani. A pompeii amphitheatrum küzdőtere a földbe lett mélyítve, így teljes belmagassága majdnem duplája a külsőnek. Nézőterét három emeletre osztották, ahol a férfiak kaphattak helyet, a nők az épület tetején sorakozó páholyokból figyelhették a műsort. Kezdetlegességét mutatja, hogy a felsőbb emeletekre még csak külső lépcsősorokon lehetett feljutni. Időnként a gladiátorviadalokon kívül kocsiversenyeket, sőt a legnagyobb amphitheatrumokban tengeri csatákat is tudtak rendezni.
Campania egyébként is híres volt gladiátorairól, sok jó nevű kiképző iskola működött e területen, s a szomszédos Capuában volt a központjuk. Nem véletlen, hogy annak idején éppen itt tört ki a Spartacus-féle gladiátorlázadás. A samnis harcosokról még fegyverzetet és harcmodort is elneveztek.
A Kr.u. 59-ben kirobbant pompeii amphitheatrumi verekedés után egy időre játéktilalmat vezettek be, mely igen érzékenyen érinthette a viadalok iránt lelkesedő pompeiieket.
Mivel a klasszikus kultúrák elterjedési területein a politeisztikus vallásfelfogás volt természetes, így nem csoda, hogy az ókori itáliai városokban számtalan különféle istenségnek szentelt templomot emeltek. Bár minden városnak saját patronáló istene volt, ettől függetlenül a többi istenséget is elismerték, és soha nem hanyagolták el a nekik szánt áldozatokat sem. Így a közterületek jelentős részét minden római városban a templomok foglalták el, s lehetőség szerint megpróbálták ezek építését a város központi részeibe koncentrálni.
Campania területén a görög eredetű istenek tisztelete terjedt el, mivel az ott lakó oszk őslakosságra nagy hatást gyakoroltak a görög városok vallásai, s saját ősi isteneik ilyenformán hellenizálódtak.
Pompeii és Herculaneum esetében először is Héraklész (Hercules) tisztelete volt jelentős, olyannyira, hogy a kis üdülőváros róla kapta nevét is. Pompeiiben már a Kr.e. VI. században egy archaikus dór templomot emeltek számára, melynek maradványai a színháznegyedben kialakított Háromszögletű forumon találhatók.
A samnis Pompeii legfontosabb istenei a testvérpár Apollo és Diana voltak, akik tiszteletét a szintén görög alapítású Küméből vették át. Az Apollo-templom már a forum mellett épült, ezzel is kiemelve jelentőségét. A templomot a Kr.e. II. században már római mintára átépítették, ez első sorban a templom pódiumon való elhelyezésén tükröződik, ahová csak a homlokzati oldalon vezet lépcsőfeljáró.
A római államvallás temploma, a Iuppiter-Iuno-Minerva-templom már tipikus példája a római építészeti stílusnak. A templom alsó részében kapott helyet a városi kincstár, és mivel szervesen illeszkedik a forumhoz is, ez a két momentum meghatározza kiemelkedő szerepét.
Pompeii legfőbb patrónája a szintén romanizált Venus volt, aki a termékenységnek, a föld bőségének védelmezője volt, de egyébként is közel állt a rómaiakhoz, mert Iulius Caesar nemzetsége Venustól származott. Természetesen csodálatos szentélye volt az istennőnek a város délnyugati részén, s hogy ma mégsem látható hajdani pompájában, annak az az oka, hogy a földrengés romba döntötte, s a végső pusztulásig még nem kezdték meg az újjáépítési munkálatok érdemi részét.
Augustus idejétől bizonyos fokú konzervatív tendencia érvényesült a római vallásfelfogásban, ezzel mintegy megerősítve az új rendszer eszmei és erkölcsi fundamentumát. A császár felújította a hagyományos római vallás több elemét is, s az államvallás részévé tette a Laroknak, a házak és határszélek ősi isteneinek kultuszát. Ezáltal Pompeiiben is erősödött a Larok és a különböző házi isteneknek a tisztelete.
A principátus elején terjedt el a már megüdvözült császárok isteni tisztelete is, s nem csak szobrokat, de templomokat is emeltek számukra. Pompeii utolsó évtizedében építették Vespasianus templomát a forumon, de rajta kívül is szinte minden uralkodót megtiszteltek ezzel a figyelmességgel.
Az egész birodalomban elterjedőben voltak a keleti eredetű kultuszok és egyéb misztérium-vallások. Pompeii legjelentősebb idegen származású istennője az egyiptomi Isis volt, aki már a Kr.e. II. században csodálatos szentélyt kapott, amit a földrengés után újjáépítettek. De a magánházaknál is több helyen meg lehetett találni Isis és társistenei tiszteletének nyomait. Az alexandriai istentriász (Sarapis-Isis-Anubis) mellett ismerték mindkét városban Kübelét, Sabasiust, Attist, Adonist, de számottevő zsidó közösség is élhetett itt. Egyedül a keresztényekre utaló nyomokat nem találtak a városokban, amit talán azzal lehet magyarázni, hogy a keresztény diaszpóra ebben az időben még nem szóródott igazán szét a birodalomban, csupán a keleti területeken, vagy a nagyobb városokban működtek közösségeik.
Érdekes módon az egyik legkedveltebb görög-római istennek, Dionüszosz-Bacchusnak nem volt temploma Pompeiiben. Pontosabban a városon kívül épült egy még a római gyarmatosítás előtt, de ezután már csak közvetett jeleit lehetett megtalálni az isten tiszteletének. Ennek magyarázata Bacchus titkos, misztikus beavatási szertartásaiban rejlik, melyeket Kr. e. 186-ban a római senatus szigorú rendeletben betiltott, s csak néhány közösség korlátozott működését engedélyezte. Ettől függetlenül a pompeii magánházaknál fellelhető a bacchikus vallásosságra utaló díszítőművészet, de ez már leginkább csak a szőlőkultúrára és a bortermelésre utaló szimbolika kifejezése.
Ahogy a középkorban teljesen megszokott és természetes dolog volt a templomok köré való temetkezés, úgy a rómaiak számára elképzelhetetlen lett volna a város határain belül temetkezni. Így tehát, bár a római sírhelyek a város pomeriumán kívül helyezkedtek el, mégis meg kell említeni őket, mert halottaik a városból származtak, és nem utolsó sorban a sírokat szegélyező teleksáv a város köztulajdonába tartozott. Ezért végső soron a távolsági utakat szegélyező sírtelkek is közterületek voltak.
Herculaneum temetkezési helyeit még napjainkig sem tárták fel, de Pompeii jó példa a temetkezési szokások folyamatos változásának bemutatására. Az ókori Rómában sokkal szorosabb és emberközelibb volt az élőknek az elhunytakhoz való viszonya, s ez jól tükröződik a római kori sírok kialakításán, elrendezésén. Talán furcsának tűnik, de a városok legforgalmasabb távolsági útjai mentén alakult ki a legtöbb temető, s így legkevésbé sem voltak nyugalmas és elmélyülésre lehetőséget nyújtó helyek. Viszont könnyebb volt megközelíteni a családtagoknak, s mivel az ókor embere állandóan és őszintén ápolta hozzátartozóinak sírját, ezért ez a megoldás célszerűbbnek tűnt. Nem pillanatnyi és kötelező szomorúsággal, kegyelettel vették körül halottaikat, hanem az elmúlást természetes rosszként élték meg, s elhunyt szeretteiket ezután nem kizárták életükből, hanem gondolataikban és cselekedeteikben is velük maradtak. Ezt bizonyítja, hogy gyakori volt a sírok olyan kialakítása, ahol kertek, pergolák, ülőfülkék, de még étkezőhelyiségek is megtalálhatóak voltak. Itt halotti torokat és összejöveteleket tartottak az évfordulókon, valamint áldozatot mutattak be az elhunytnak.
A legmódosabbak a kapuk közelében illetve a legforgalmasabb helyeken vettek parcellát maguknak és családjuknak, de voltak, akiket a város megtiszteltetése jeléül magajándékozott egy-egy drága sírhellyel. Pompeii leghíresebb és legkiemelkedőbb temetkezési helye a Herculaneumba vezető út mellett kialakított Sírok utcája volt.
A római korban az égetéses temetkezés volt megszokott, így Pompeii sírjaiban is urnákat találtak. Az urnák kőből vagy agyagból készültek, belsejükbe azonban szépen kidolgozott üvegedények voltak betéve, melyekben a halottak hamvai voltak.
A sírok változatosságát az aktuális szokások és az eltemetettek társadalmi helyzete határozta meg. A legkorábbi időkben egyszerű négyszögletes, alig díszített kriptákat építettek, s csak a kolonizáció után terjedtek el a változatos és pompás síremlékek. A birodalom egész területéről megtalálhatóak voltak a jellegzetes síremléktípusok; egyformán kedvelték a nyitott és a zárt sírépítményeket, valamint a sírtornyokat és oszlopokat.
A szegények nem engedhették meg maguknak a költséges temetkezéseket, többnyire olcsó cserépurnák rejtették hamvaikat, amit aztán a földbe süllyesztettek.
A legmegindítóbb helyzete a rabszolgáknak volt. Nem csak életükben, de halálukban is kifejezésre jutott személytelen, szinte tárgyi mivoltuk. Sírjaik is kifejezik megalázó helyzetüket: kisméretű, sima kőlapból álló sírkövek, melyek felső része egy stilizált egyszerűségű fejet jelenítettek meg arcvonások nélkül. Maximum a nevüket tüntették fel a kövön, de semmi egyebet. A személyiség és „arc nélküli” rabszolgák csupán „beszélő eszközök” voltak életükben is, még saját egyéniségüktől is megfosztották őket.
A közterületek sokszínűsége és nyitottsága után érdemes megfigyelni a magánszféra befelé fordulását, zártságát. A Vezúv kitörésének „köszönhetően” a pompeii és herculaneumi házak nagyon jó állapotban maradtak fenn, és sokat szinte teljes tökéletességében helyreállítottak. Ettől függetlenül ezek a lakóházak nem jelentik a görög-római háztípusok általános formáját, csupán ennek a kornak és ennek az égövnek a megszokott kialakítási módját. De még itt is sok egymástól igen eltérő és különféle megoldásokat találunk, attól függően, hogy mi volt az épületek rendeltetési célja: városi vagy vidéki ház (domus illetve villa rustica, vagy villa suburbanus), esetleg nagyobb bérház vagy reprezentatív rezidencia.
A legkorábbi pompeii házformák a samnis korban alakultak ki, amikor egyforma hatással voltak rájuk a görög és az itáliai építészeti megoldások és stílusok. A római kori városi ház legjellegzetesebb jegye a kívülről zárt, tömbszerű kialakítás volt. Csak az utcafrontra nyíló kapu adta az összeköttetést a külvilág felé, de általában sem ablak, sem más bejárat nem zavarta meg a homlokzat egységességét. Így tudtak védekezni a városi zaj, de a kellemetlen, kíváncsiskodó tekintetek ellen is. Ennek ellensúlyozásaként nyitották meg az épületet felül tetőnyílással (az atrium és a peristylium felett), mely a levegőt és a napfényt biztosította.
A római városi ház legősibb központja az atrium volt, ahol eredetileg a családi tűzhely is helyet kapott. A felszálló füst miatt befeketedő tetőzet miatt kapta az „atrium” elnevezést, amely „fekete helyiséget” jelent. Az atrium felett kialakított tetőnyílás volt a compluvium, alatta pedig egy medence helyezkedett el, az impluvium, ahol a beömlő esővizet fogták fel. Az atrium sarkában alakították ki a házi istenek szentélyét is, a larariumot. Az atrium, mint a ház „hallja” az idők folyamán reprezentatív előcsarnokká alakult. A helyiség a ház hivatalos központja volt, míg a családi élet elsősorban a peristyliumban, vagy az azt körülvevő lakószobákban zajlott. A peristylium igénye a görög építészetből került át a római lakóház szerkezetébe, az ősi, egyszerű római háztípus nem rendelkezett ezzel a megoldással. A samnis kortól azonban egyre inkább elengedhetetlen részévé vált a lakóháznak. A peristylium az atrium hossztengelyének folytatása volt; egy oszlopcsarnokkal körülvett udvar, melyet nagyon szívesen parkosítottak, ízléses medencékkel, márványszökőkutakkal, a növényzet közt elrejtett szobrokkal, tavakkal, kis vízesésekkel és mesterséges patakocskákkal, apró nymphaeumokkal, szőlő- és borostyán-lugasokkal, a falakat pedig csodálatos festményekkel díszítették. A peristyliumból nyíló meghitt hangulatú szobák a család minden kényelmét biztosították, míg az atrium körüli szobák és egyéb helyiségek hivatalos, vagy gazdasági jellegűek voltak. Az atriumot és a peristyliumot a tablinum kapcsolta össze, mely a családfő tartózkodási helye volt, ahol a családi értékeket őrizték. A peristylium túlsó oldalán, szemben a tablinummal kaptak helyet az étkezőtermek (exedra).
A két felül nyitott központ körül elhelyezkedő helyiségekből álló lakóház a campaniai városok virágzásának idején tipikusnak tekinthető. A városi házak építészete a császárság idején azonban már látványos fejlődést nem mutatott. Sőt – néhány kivételtől eltekintve -, a nagy földrengést követően kisebb, visszafogottabb és meghittebb kialakítású házakat építettek, mint ami a korábbi, a késő hellenisztikus-köztársasági idők, ún. tufa-periódusára volt jellemző (hatalmas méretek, lenyűgöző térhatás, grandiózus perspektíva, ritmikusan váltakozó sorozat-kompozíciók).
Már Kr.e. a IV.-III. századtól, a samnis kortól fogva a házak utcai homlokzatát teljes egészében elfoglalták a különféle tabernák, boltok és műhelyek. Ez azt jelenti, hogy az urbánus életformára áttérő, egyébként mezőgazdaságból élő családok megpróbáltak arra berendezkedni, hogy termékeiket a városban értékesítsék. Ezzel a városiasodás előnyeit is sikerült kiaknázni, és a kereskedelmi lehetőségek megragadásával jövedelmüket is növelni tudták.
Természetesen a házak kialakításának módját befolyásolták a tulajdonos igényei, de az adott terepviszonyok is. A két város tenger felé néző házainak a hagyományostól egészen eltérő felépítése volt, melyek megpróbálták maradéktalanul kielégíteni lakóiknak igényeit a friss levegőre, napfényre és a csodálatos panorámára (pl.: Casa dei Cervi). Néhányan kedvteléseiknek és érdeklődési körüknek megfelelően alakították át villáikat, és akár könyvtárakat is berendeztek termeikben, ilyen volt a herculaneumi Papiruszok villája, mely éppen elszenesedett papírtekercseiről vált híressé a feltárás után. Előfordultak olyan lakóházak is, melyekben egyaránt megtalálhatóak voltak az ipari rendeltetésű helyiségek és a fényűző, minden kényelmet kielégítő szobák is, mint például a Casa del Menandro.
Érdekes módon, mintha a Vezúvtól eltemetett városoknak csak gazdag polgárai lettek volna, olyan feltűnően sok a pazarul kiépített magánrezidencia. Szegénynegyedeknek jóformán alig van nyoma, és a Rómában nagyszámban elterjedt emeletes bérkaszárnyák itt teljesen ismeretlenek voltak. Mégis, egy olyan társadalomban, melyben a gazdaság legfőbb alapját a rabszolga-munkaerő adta, nem feltételezhető, hogy Pompeii, vagy akár Herculaneum csak a gazdag emberek városa lett volna. A szegény szabadok, a rabszolgák és a felszabadítottak tetemes hányadát képezték a társadalomnak, mégis lakásaiknak nem igazán lehet nyomára bukkanni. Talán a legvalószínűsíthetőbb magyarázat az lehet, hogy a legnagyobb tömeget kitevő rabszolgák uraik majorjaiban, a villák rabszolgaszállásain, vagy a házak tövében felhúzott tabernák emeleti helyiségeiben kaptak helyet. A kevés szegénynegyed adott otthont a középrétegeknek; a bérmunkásoknak, kézműveseknek és a hajdani rabszolgáknak, akik sohasem tudtak teljesen függetlenné válni régi uraiktól. Hogy mégis fenntartható volt a belső egyensúly, és csak igen ritkán robbantak ki társadalmi feszültségek, annak a birodalom hatalmi apparátusa mellett, a római társadalom sajátságos mobilitása volt a magyarázata. Az, hogy elviekben lehetséges volt a meggazdagodás és a felemelkedés egy jobb lét felé, a gyakorlat azonban azt bizonyította, hogy ez csak nagyon keveseknek adatott meg.
Az elpusztult campaniai városoknak még ma is az esztétikum, a művészi kifejezés oly humánus megnyilvánulási formája adja meg azt az életszerűséget, amitől ezek a városok halott mivoltukban is elevennek hatnak. A modernkor embere, akit elrontott az ipari méretű tömegtermelés személytelensége, szinte már nem is képes megérteni azt a szeretetteljes alkotást, amivel az ókori emberek szükséges használati tárgyaikat és épületeiket ízlésükkel és szépérzékükkel egyesítve, mint szerves egészet megjelenítették. A művészet sokrétű alkalmazása adta meg ezeknek a városoknak a lelkét, az érzelemvilágát és szellemiségét.
Pompeiinek három elkülönülő építészeti periódusa volt. Az elsőről, az archaikus-kor építészetéről még ma is igen keveset lehet tudni. A következő a samnis kori város jellemző architektúrája volt, mely két jellegzetes periódusra különült: az úgynevezett „mészkő-periódusra” és a „tufa-periódusra”. Mindkettő az építészetben felhasznált alapanyagairól kapta elnevezését, de míg az előbbi egyszerű, puritán kifejezésmódot jelenített meg, addig a „tufa-periódusra” a hellenisztikus építőművészet gazdagsága volt jellemző. A Kr. e. II. század második felében már ez a stílus vált a mértékadó római művészet vezető irányává, mely egyaránt megjelent a középületeknél és a magánházaknál is. Legjellegzetesebb példája a Casa del Fauno, melyre a kifinomult elegancia, a csodálatos díszítés és az egész görög-római világban elterjedt épületszerkezeti megoldások lenyűgöző belsőtér-sorozata volt jellemző (pompeii I. stílus – A . Mau rendszerezése alapján). A magánrezidenciák kialakítása a leggazdagabb fejedelmi paloták mintájára történt, ez mindenekelőtt a csodálatos padlómozaikok elterjedésén tükröződik. Mintázatuk általában hellenisztikus festmények másolatai voltak, s a leghíresebb korabeli mesterembereket hívták meg, hogy elkészítsék őket. Ilyen volt a nevezetes Nagy Sándor-mozaik is, mely eredetijét feltehetően Philoxenosz görög festő készítette, s amely ma a nápolyi Nemzeti Múzeumban található.
A Kr. e. I. század elején a többszínű festéssel színezett és plasztikailag is erősen tagolt I. faldekorációs kifejezésmódot felváltotta az úgynevezett II. pompeii stílus rendszere. Eltűntek a plasztikai kiemelések, ugyanakkor kiformálódott a csupán festői megoldásokkal elkészített faldekorációs ornamentika. Színek, árnyalatok, fény-árnyék megoldások fejezték ki a kor emberének igényét az építészet perspektivikusan kibővített és továbbfejlesztett látványára. Olyan látványt nyújtottak ezek a falak, mintha a szobákból a falakon túli épületekre, palotákra, ligetekre, vidéki tájakra vagy akár a tengerre lehetett volna kilátni. Ez is hűen tükrözi a római uralkodó osztály szükségletét a lugasok, kertek és a természet közelsége iránt. Ehhez a dekorációs stílushoz tartoznak még a jellegzetes vörös háttér előtt elhelyezett nagyméretű figurális festmények is, melyek a boscorealei villában, vagy a Villa dei Misteri bacchikus képsorán is láthatók.
A császárság kialakulásától az első század közepéig volt meghatározó a III. faldekorációs stílus, mely már teljesen eltávolodott az előző architekturális festészeti iránytól. Az egyszínű falmezők közepét most görög mintára, táblaképszerűen kialakított betétek foglalták el, s olyan hatást keltettek, mint a falakra akasztott festmények. Ezáltal megszűnt a korábbi fejedelmi pompát utánzó stílus, hogy helyét átadja az egyszerűbb és bensőségesebb hangulatú irányzatnak. Az előző, a helyiségeket optikailag kitágító ornamentika helyett ismét elterjedtek a szobákat bezáró, intim hatású megoldások. Ez valószínűleg a politikai irányváltásnak volt köszönhető; Augustus mértéktartó szemlélete, a puritán stílus és életmód vált a birodalom követendő szempontjává. Jellemző volt a részletek miniatűr méretekben történő cizellálása, ugyanakkor a háttereken és a díszítő szalagokon továbbra is megmaradt a természetszeretet kifejezése, ábrázolása.
A IV. pompeii faldekorációs stílus a nagy földrengés után alakult ki, elsősorban Nero és Vespasianus uralkodása idején. Ez a kifejezésmód ötvözte a II. és a III. stílus jellemzőit, egyszerre törekedtek a falak zárt hatásának megőrzésére, és a falakon túli álomvilág ábrázolására. Ez a könnyed, légies kifejezésmód tükröződik a Casa dei Vettii faldekorációján is. A császárság első százada volt a római festészet csúcspontja, egybeolvasztott minden korábbi dekorációs módszert és motívumot, a fantázia világának varázslatát álmodta meg. Az álomszerű alakok és tájképek a fényhatások játékos alkalmazásával lettek megjelenítve, s ezt kihangsúlyozta a háttér síkszerű hatása, valamint egyszínű kialakítása. A tér irreális ábrázolása, valamint a részletek illúziót keltő megoldásai mesevilágot varázsoltak az épületek falaira. A látványt egyedül a fényhatások rafinált alkalmazásával, a színek kontrasztjával és kombinációjával fejezték ki, ugyanakkor eltűntek a kontúrok és a plasztikai formák megjelenítései.
A változás a mozaikdíszítés alkalmazásában is jelentkezett, a padozatborítás kizárólagossága után most már egyre szívesebben használták a mozaikot a kerti tricliniumok, díszkutak, vagy egyéb helyiségek falának díszítésére is.
Természetesen nem csak a festészet és a mozaik-művészet volt rendkívül kedvelt a campaniai városokban; a római polgárok szívesen díszítették otthonaikat szobrokkal, és egyéb plasztikai alkotásokkal is. A Vezúv környéki városok ettől függetlenül nem rendelkeztek olyan igényes kőfaragó iskolákkal, mint a görög művészeti központok, mindenesetre a helyi műhelyek az építkezések architekturális díszítéseinek igényét ki tudták elégíteni. A klasszikus görög szobrászművészethez képest a korai samnis kor alkotásai elmaradottnak tűnhetnek: kezdetleges, naiv figurális ábrázolás jellemzi, jóllehet öntudatosan törekedtek a görög ábrázolásmódtól való elkülönülésre, saját ízlésviláguk megformálására. Egyszóval nem akarták utánozni görög mestereiket, csupán a művészet tematikáját vették át. A Kr. e. II. század második felében már jóval kifinomultabbak, művészi színvonalukat tekintve is igényesebbek lettek a díszítmények. Campania művészete bekapcsolódott az egész Itáliában elterjedt úgynevezett italo-hellenisztikus stílus irányvonalába, melyet a szabadabb és kötetlenebb előadásmód, valamint a formák könnyed és szemléletes kezelése jellemez.
A hellenisztikus világtól eltérően a rómaiak nem annyira a középületek faragott díszítését tartották fontosnak, mint inkább a sírok és a magánépületek dekoratív figurális plasztikáit. Nagy divat volt a régi görög mesterek műveinek a másolatát gyűjteni, több előkelő házban egész galériákat rendeztek be ezekből a szobrokból. Sok híres, klasszikus görög szobor másolatát mindennapi használati cikké alakították át, s asztalláb, vagy kandeláber lett belőle. De a leggyakrabban, - elsősorban a kisebb méretű szobrocskák - a peristyliumok és kertek díszítéséül szolgáltak.
A szoborleletek legszemléletesebb részét a portrék képezik. Általában az uralkodóknak és a császári család tagjainak több szobra is állt a városokban, ezekből azonban – Livia császárné márványszobrán kívül – nem igazán maradtak fenn jelentősebb példányok. A portrészobrok másik nagy csoportja az előkelőek síremlékei számára készültek, vagy a magánházak atriumaiban helyet kapó ősök képmásai közé kerültek. Ez az arisztokrácia öntudatát fejezte ki. A mértékadó irányzat a portrék minél élethűbb ábrázolásmódja volt, ami ebben a korban természetesnek vehető, ugyanis a racionális látásmód és a konkrét tények iránti tisztelet jellemezte a társadalmat.
A campaniai városok díszítőművészetében természetesen előfordultak a tömegtermelés számára előállított, gyenge minőségű tucatáruk, melyek a görög mintaképek megváltoztatott, igénytelen másolatai voltak. De a művelt gazdagok, akiknek volt megfelelő anyagi bázisuk, igazán szép és ritka kollekciókkal rendelkeztek, s ez nem csak a plasztikákra, a festményekre és mozaikokra vonatkozik, hanem a kulturális gyűjteményekre, az irodalmi és filozófiai könyvtárakra is. Így lehetett csak teljes a szellemi kultúra kibontakozása a klasszikus civilizációt a görögöktől továbbító Római Birodalomban.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#9549) | 2009. június 18. 09:44 |
Majdnem elfelejtettem: nagyon szívesen beszélgetek a témáról, ha érdekel, biztosan meg tudjuk oldani. Ha kérdéseid vannak, azokat is nyugodtan tedd fel. És az iráni utamról képeket itt találhatsz, hátha kiegészítik a barátnőd által mesélt témákat: http://titkosperzsia.extra.hu Szeretettel: Persepolis | |
Válasz kaktusz hozzászólására (#9540). |
|
2. Persepolis (#9548) | 2009. június 18. 09:40 |
Kedves Anna, én is hasonlóan gondolom, talán ez az, amiért még mindig nem fejeztem be az írást és a történelem kutatását. Mivel végzettségem szerint ezt tanultam, így vmilyen módon "kénytelen" vagyok/voltam több időt szentelni a témának (persze egyáltalán nem bántam!), de ma már az egyetlen megnyugtató kikapcsolódást és feltöltődést jelenti számomra. Meg is őrülnék, ha nem csinálhatnám, ezért képes vagyok éjszaka is fent maradni, mert nekem is leginkább csak ekkor van időm írni. | |
Válasz kaktusz hozzászólására (#9540). |
|
