Porszem
Dátum: 2009. február 20. 21:29Műfaj: PrózaCimkék: porszem, isten, egyedül |  |
Sokszor egy hiba, egy véletlen ahhoz vezethet, hogy az ember magába zárkozik, és nem tudja feldolgozni a történteket. Az emberségét azonban nem veszítheti el, főleg akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá. A félelmei azonban ettől még nem tűnnek el végleg...
- Én csak egy porszem vagyok Isten saruján! – szólt, s lehajtott fejjel indult haza, legalább is, amit ő annak nevezett. Egy lepusztult, gondozatlan, múlt század közepén épült vasutas őrház volt lélektelen otthona.
Magányosan élt már három éve. Felesége elhagyta egy jobb képű, pénzesebb, magabiztosabb és szebb szavú férfiért. Elválásuk előtti pár hónapban már teljesen elhidegültek egymástól. A nő lelkes volt, tettre kész, egyre új és új blőd ötletekkel állt elő, amelyekről azt állította, megoldást jelenthetnek helyzetükre. Ő nem értette gondolatmenetét, lelkesedése dühítette, és egyre idegenebbnek érezte magától. Felesége egyszer csak elhallgatott. Egyre szótlanabbul kerülgették egymást, majd egy váratlan alkalommal arra érkezett haza, egyedül maradt.
A lakást nem tudta egyedül fenntartani, így kiköltözött egy őrházba, ami ott állt lakatlanul már vagy 7 éve.
Fiatal korában sokat járt társaságba, szabadidejének 99%-át a haverokkal töltötte. Zenélgettek, ittak, nőket csábítgattak, buliztak… Jó volt nem gondolkodni, csak élni, élvezni az élet adta lehetőségeket, mindent kipróbálni, amit csak lehet. Boldog időszak volt az.
Szülei vallásos nevelésben részesítették, áldozott, bérmálkozott, s minden vasárnap elmentek családostól a misére. Isten számára egy ősz és bölcs öregúr volt, akit minden jó indulata ellenére időnként fel lehet bosszantani, és akkor nincs menekvés, bűnhődni kell. Bár, ha valaki elég bátor volt és meggyónta vétkeit, feloldozást nyert. Sokat hallott olyanokról, akik loptak, csaltak, hazudtak, verték gyermekeiket, mégis a vasárnapi mise után megüdvözülten tértek haza… Nem értette, de szülei elmondták, Isten könyörületes. Nem firtatta.
Szerette az állatokat. Mindig volt egy kis négylábú kedvence. Hol egy kedves kutyus vagy egy bájos cicus. Felelősséget érzett irántuk, míg éltek, óvta, táplálta, pátyolgatta őket, s valódi, komoly temetést rendezett, ha valamelyik átköltözött a túlvilágra. Szabályosan elsiratta és gyászolta őket hosszú ideig. Nem érdekelte, hogy ettől gúny tárgyává vált barátai által. Úgy gondolta, ők is Isten teremtményei, és semmivel nem érdemelnek kevesebbet, mint bármelyik felsőbbrendűbbnek ítélt élőlény. Hitte fontosságukat a természetben.
Orvosi diplomájával egyidőben érkezett meg életébe Ő. Okos, vidám és gyönyörű volt. Határozottsága lenyűgözte, lendülete, összefogottsága elképesztette. Nő volt a maga legtermészetesebb, legintuitívebb és legcsodálatosabb módján. Csodálta és irigyelte őt. Számára minden olyan magától értetődő, egyszerű és könnyű volt. Sosem értette, miért van az, hogy Ő bármihez nyúlt, az jó és tökéletes volt…
Sebészként naponta találkozott szerencsés és menthetetlen esetekkel. Az idő vagy a beteg pénztárcája volt a lényegi tényező a túlélésben. Néha más is, de az számára talány maradt, pontosabban egy olyan rejtvény, melyet soha nem állt szándékában megfejteni.
Felesége pszicho-terapeutaként segített a hozzá fordulókon. Gyakran beszélt hozzá regressziós hipnózisos problémáiról, persze nevek említése nélkül, de segítségre, tanácsra várva, ami csak addig volt szükséglete, míg le nem festette az esetet. Utána, mint valami áramütés, érte a felismerés. Mindig.
Olyan jelentéktelennek érezte magát mellette, olyan tudatlan és értéktelen senkinek, mint egy mikroszkopikus fogaskerék a nagy szerkezetben. Tudta, hogy léte fontos, de nem helyettesíthetetlen, mint azok a nagy és jelentős fogaskerekek, melyek egyediségük és helyzetük folytán szinte pótolhatatlanok… Porszem volt csupán, aki tette a neki kiadott feladatot becsületesen és maradéktalanul. Köszönetet, hálát soha nem kapott érte, igaz nem is várta el. Tette, amit tennie kellett, a nap 24 óráján keresztüli készenlétben, csöndesen és türelmesen. Úgy gondolta, ha mindig minden tőle telhetőt megtesz, saját és környezete élete kiegyensúlyozott és boldog lesz. Tévedett.
A tőle telhető legtöbb egyszer csak kevéssé vált. Hiába ismerte az emberi test legapróbb sejtjét is, a biokémiai és -fizikai, patológiai törvényszerűségek és esetek többségét kívülről, a komplex ember számára egy több-ismeretlenes egyenlethez volt hasonlatos.
Megtörtént az, amitől minden orvos retteg, egyik páciensének érthetetlen halála. Mindent megtettek megmentéséért, úgy tűnt, átmenetileg sikeres is volt próbálkozásuk, ám három nap múlva, ismeretlen okokból kilehelte lelkét.
A beteg családja, a kórház vezetése őt okolta. Úgy érezte, kollegái és ismerősei is lenézik, megvetik. Persze a történtek után ezen nem csodálkozott. Ő csak sebész volt, nem isten!
Felesége szavai is darabonként egy-egy tőrrel értek fel.
- Nem a Te hibád! Tudom, hogy mindent megtettél! Hidd el, nem lehet mindenkit megmenteni, ha ő maga nem akarja!
- Miért nem akarhat valaki élni, áruld el nekem?! Semmi különleges nem volt ebben az esetben, rutinműtét volt az egész, és mégis… Miért?! Nem volt műhiba, minden teljesen szokványosan zajlott…
- Nincs szokványos eset, Roland! – szólt a nő, majd fal felé fordult és aludt, mint egy csecsemő.
A férfi soha többé nem volt képes szikét venni a kezébe. Többé nem bízott a kezeiben, a tudásában, önmagában. Végképp bezárkózott. Gyakran visszatérő rémálmaiban mindig az a pillanat zajlott le, amikor az a bizonyos egyenes vonal jelenik meg a monitoron, és az a sípolás, egyre hangosabban…Eszelősen ugrott ki ilyenkor az ágyból, izzadt testét hideg zuhany alá állította, de utána már nem mert elaludni.
A kórházból hamarosan elbocsátották. Nem volt bizalomgerjesztő sem a múltja, sem jelenlegi fizikai kinézete zavaros, lila karikás szemeivel, ideges mozdulataival és zaklatott, összefüggéstelenné alakuló beszédstílusával.
Már vagy egy hónapja munka nélkül rótta az erdei és réti ösvényeket, mikor az őrház közelében fekvő bányató mellett vitt az útja. Gondolatok nélkül szemlélődött, andalgott, hisz roppant ráért. Alig tudatosult benne, hogy a part mellett a fűben fekszik valaki. Mikor feleszmélt, orvosi ösztöne azonnal odarántotta az élettelennek látszó testhez. Egy 13 év körüli fiú feküdt ott, minden látható külsérelmi nyom nélkül. A gyermeknek még volt pulzusa. Ahogy forgatta a testet, a hosszú ujjú ing alól felvillant egy seb a fiú csuklója fölött. Roland pillanatok törtrésze alatt diagnosztizálta az esetet: kígyómarás. Nem bízott már abban, hogy a kiszívás elegendő lenne a méreg eltávolításához. Bicskáját mindig magával hordozta, új hobbija a fafaragás volt. Sosem gondolta, hogy valaha másra is használja majd. A mindig vigasztaló társaként magával hordott vodkával lemosta a bicskát és a seb környékét, majd gyakorlott mozdulattal kikanyarította a mérgezett részt. Felkészült remeteként a magával hordott gyógynövények és vodka elegyéből készült borogatás remek utókezelésnek bizonyult. A fiú fél óra múlva magához tért, s nem sokkal később az apja is előkerült egy a helyszínre robogó fekete Mercedesből.
Az először ijedt, majd boldog apa rengeteg pénzt és biztos karriert ajánlott fel az orvosnak hálából, ám ő csak a fejét csóválta.
-Én csak egy porszem vagyok Isten saruján! – szólt, s lehajtott fejjel indult haza, legalább is, amit ő annak nevezett.
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pigniczki Ágnes (#7853) | 2009. február 24. 18:26 |
Fejbekólintós írás. A Vágyakozás c. film részeges mexikói orvosa jutott róla eszembe, Gerard Philippe felejthetetlen alakításában. Tudom, az élet téged igazol, mégis "szimpatikusabb" a film befejezése. | |
| |
