Kevergetem a sötét italt. Még álmos vagyok, s ügyetlen. A csésze arany szegélyén ott csillog, remeg egy csepp. Az éjjel esett az eső, hűvös a levegő. Nap melegére vágyom. Kiviszem a kávét a széles teraszra, ide kelet felől süt a nap, tekintetem fürdik a fényben.

Messze látok. Előttem a város. Kis háztetők, távolabb a templom, ahova mindig betérek érkezéskor, régi, szép  műemlék.

Ki vagyok én? Egy álmodó, aki önmagát keresi, múló évekkel egyre kevésbé találja.

Nemrég kivágták a városban a Babits utcai gesztenyefákat. Most egyetlen kicsi növekszik helyettük. Fák, bokrok a Séd patak felett, Babits Mihály szülőháza előtt...

Pár házzal odébb a sarkon egy... kocsma... nem ez a neve, mégis olyan. Mély bordó vörös bora nem palackozott. Neves termelőtől kerül a pohárba.

Hogy kerültem oda az este? Jó néha beszélgetni, felejteni a pohár mellett, akkor nem gondolok rá, hogy - ki is vagyok én?

 Pedig az utóbbi időben gyakran eszembe jut. Mit keresek annyira a világban, mi űz, hajt idegen tájakra? Idegen emberek közé?

A megismerés vágya, annak tudata, hogy rövid az életünk, a tudás is véges, amit ezalatt megszerezhetünk...  A látvány, a tájak szépsége?

A világot egységes egészben szeretném látni, de ez lehetetlen, csak morzsákat tudok csipegetni országunk szép tájairól. Néhol megpihenni.

Határt átlépve, messze utazni, látni más emberek életét, szokásait... Emberek... mennyiféle elképzeléssel élnek? Mindenki azt gondolja, az ő felépített élete jobb. Én már nem hiszem ezt magamról. Azt biztosan tudom, hogy soha nem fogok annyit megismerni a világból, mint szeretnék.