Sik-lóka
Dátum: 2010. április 25. 12:28Műfaj: PrózaCimkék: ralpa, siklóka, egyperces |  |
Sikamlós Sikló Vilmos élte mindennapjait, ahogy minden valamirevaló Sikamlós tette. Nappal csúszott-mászott, esténként pedig egy jól elrejtett helyen átvészelt. Telente? A teleket pedig átszenvedte.
Családja és barátai büszkék voltak rá, sőt valószínűleg minden felmenője is az lett volna. Igazából egyetlen egy Sikamlós volt, aki nem felelt meg a siklói elvárásoknak: ő Vilmos dédapja, Sikamlós Sikló Gedeon volt. Róla azonban az egész család mélyen hallgatott, így mi hogy is vehetnénk a bátorságot, hogy a nagyérdemű elé tárjuk életét és csúf halálát?
De Vilmos nem volt ilyen hebrencs. Megfontoltan táplálkozott, megfontoltan csúszott, megfontoltan mászott, egyszóval élete minden perce maga volt a kiszámítottság.
Nyaranta egy dús, növényzettel sűrűn benőtt rétecskén éldegélt, mely egy kis tavacskával egyetemben eszményi életteret kínált siklói vágyainak. Vilmos imádott itt élni. Elképzelni sem tudott remekebb, siklósabb életet, mint e dús, növényzettel sűrűn benőtt rétecskét. Emlegette is gyakran a maga furcsán pösze nyelvén:
-Ó, ha sszüleim nem ide sszülnek, asz bissztossz sszenvedésszt sszülne!!! – Majd még hozzátette, mintegy a nyomaték kedvéért: -Sssz!
De Vilmost szülei ide szülték, így boldog volt, határtalanul boldog. Csak felnézett a kék égre reggelente és felszisszent a gyönyörtől:
-Sszuper! Ma issz sszütnek a Napocskák! Sssz!
Valahogy sosem vágyta, hogy megtudja, mi van, mi lehet a réten (és a tavacskán) túl. Itt voltak a barátai, a rokonai és persze az ellenségei is, de hát nélkülük az ember (állat) elpuhulna.
Márpedig Vilmos nem szeretett volna elpuhulni. Nap, mint nap edzette testét, s erre bíztatta a fiatalabb siklónemzedéket is. Reggelente és esténként fél óra egyhelyben tekergőzéssel és sűrű körbekémleléssel tartották meg fizikai és szellemi erőnlétüket. Igaz ugyan, hogy soha senkit nem fenyegetett soha, semmilyen veszély, de ez a tény valahogy eltörpült az ösztönök ereje mellett. Sem Vilmosnak, sem rokoni/baráti körének nem tűnt fel, hogy azt az egyetlen, nem emlegetett esetet leszámítva, minden egyes társuk végkimerültségben szenvedett ki.
-Sszerencsefiai vagyunk! Sssz! Van esszünk, ha akarunk esszünk, ha akarunk isszunk! Sssz! – magyarázta volna Vilmos a felmerülő kérdéseket.
Siklóagya és szervezete az élete során megszokták a csodálatos, meleget és fényt adó Napocskákat, melyek vörösen izzottak a rétecske felett. Siklóagya és szervezete megszokta a napos és éves ciklusokat, melyek meghatározták biológiai egyensúlyát. Ez így volt jó. Sőt! Siklóagya lassan-lassan hozzászokott a nem látható, de napi rendszerességgel hallható istenük hangjához is, mely mindig a nap ugyanabban a szakában szólt hozzájuk. Persze egyikük sem értette soha, amit mondott, de oly megnyugtató volt a hangja:
-Na, kedveseim, etetés! Mi újság, nem zaklattak ma Titeket a látogatók? – kérdezte az Állatkert öreg gondozója, Józsi bá’. Mindig beszélt az állatokhoz, mert vallotta, hogy a névadás mellett, a személyes kapcsolat lelket ad az állatoknak.
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. ralpa (#25833) | 2012. szeptember 30. 12:39 |
Prózőri szabadság. | |
Válasz Zseva hozzászólására (#25763). |
|
2. Zseva (#25763) | 2012. szeptember 28. 07:21 |
Csak azt nem értem, hogy jutott az eszedbe a Vilmos nevet adni a siklónak? | |
| |
3. emillio (#25761) | 2012. szeptember 28. 05:35 |
Bájos! Gratula! | |
| |
