vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Sorstársaimhoz

Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek

Nekem ez jutott, a másiknak sokkal több és sokkal súlyosabb betegségek.” Ez erőt ad. És a pozitív gondolkodás, hogy soha nem szabad elcsüggedni. Semmim nincs, de van egészségem és van hitem önmagamban. Az egészségnél nincsen nagyobb érték, rajtunk múlik, hogy mennyire vigyázunk rá. Akkor érzékeljük

     Szobám falai között ülök, a tizenöt éves anyagcsere állapotom társaságában. 1993. 06. 23.-án diagnosztizálták betegségemet. Kezdetekben gyermekfejjel nagyon nehéz volt elfogadnom, ezt az új élethelyzetet, mellyel meg kellett tanulnom egy életen át együtt élni. Akkor az egészből csak annyit értettem meg, hogy a cukorbetegség azt jelenti, soha többé nem ehetek cukros édességet. Talán ezt volt a legnehezebb elfogadnom, s nem azt, hogy szurkálnom kell magamat. Ma már csak mosolygom az egészen, felnőtt fejjel látva önmagam, ahogy tizenöt évesen ügyetlen, félsz mozdulatokkal ,,böktem” hasamat. Szemeim előtt látok számtalan kedves emlékeket a múltból. A ,,Peti és a fecsi” témájú újság cikkeket. Az emlékbe eltett legelső inzulinos fecskendőmet. A combomat megszemélyesítő mullpólyát, melyen a legelső inzulinbeadás próbálkozásait sajátítottam el. Hogyan felejthetném el a nővérke dicsérő mosolyát, amivel megjutalmazott, legelső szurim beadását követően, s az orvos nyugtató szavát mellyel lelket öntött belém? A legelső rossz, majd jó eredmények könnycseppjeit? Anyám arcát, mint megrémült szülőét, aki félti gyermeke egészségét? A rendszeres kontroll vizsgálatokon való megjelenéseimet, a rendszeres életmód kialakításának próbálkozásait? Meg kellett tanulnom azt, hogy inzulinbeadását követően MINDIG ennem kell! A napi életbe pedig rutinszerűen beépítve kellett megállapítanom az elfogyasztott élelmiszerek szénhidrát tartalmát. S azt is, hogy cukrot mindig magamnál kell tartanom!

     Szerencsésnek mondhatom magamat, mert cukorbetegségem soha nem volt számomra szégyen tárgya, nem származott belőle hátrányom munkavállalás területén, s egyéb más élethelyzetben sem. Nem néztek máshogyan rám, ugyanolyan ember voltam, mint bárki más! Mégis minden diabéteszesben megvan egyfajta bizonyítási vágy, saját magával szemben, hogy ,,érek én annyit, mint az egészséges, el tudom látni munkámat úgy, mint a többiek, meg tudom tanulni a dolgokat úgy, mint bárki más… sőt… lehet talán jobban is”! Nem hiszem, hogy másképpen néznek ránk egészséges társaink, hiszen a földön millióan élnek ebben a megváltozott anyagcsere állapotban, amit véleményem szerint nem is helyes cukorbetegség néven nevezni. Ez csak egy állapot, mellyel meg kell tanulni együtt élni! KELL és LEHET is együtt ÉLNI! Ugyanúgy sportolok, eszem-iszom, dolgozom, édességet fogyasztok, csak édesítőszerrel teszem, s megtanultam a rendszerességre való odafigyelést. Abban különbözök a többiektől, hogy az inzulint nekem kívülről kell szervezetembe jutatnom egy kis készülék segítségével, melyet követően étkeznem kell. S mindig, még munkahelyemen is követnem kell vércukrom alakulását. Jobban vigyázok egészségemre, mint a nem diabéteszes társadalom, hogy állapotom szinten tartsam, s ne romoljon. Ez a kulcsszó. SZINTEN TARTANI, az állapot rosszabbodást megelőzni. Ha betartom mindezt, akár életem végéig is szövődménymentes életet élhetek, amikor a most még egészséges lakosságnak betegségei alakulhatnak ki az idő előre haladtával.

     Munkám során, amikor látok magam körül súlyos betegeket, gondolatban mindig megjegyzem magamban: ,,Milyen szerencsés vagyok, milyen jó, hogy én csak cukorbeteg vagyok. Nekem ez jutott, a másiknak sokkal több és sokkal súlyosabb betegségek sorozata.” Ez erőt ad. És a pozitív gondolkodás, hogy soha nem szabad elcsüggedni. Semmim nincs, de van egészségem és van hitem önmagamban. Az egészségnél nincsen nagyobb érték, rajtunk múlik, hogy mennyire vigyázunk rá. Akkor érzékeljük fontosságát, amikor már elveszítettük. Látok magam körül fiatalon felelőtlenül dohányzó, és mértéktelenül alkoholt fogyasztó embereket. Ilyenkor csak szomorúan elfordulok. Magyarországon az egészségkultúráltság nagyon gyermekcipőben jár. És szavakkal sajnos nem lehet meggyőzni az embereket. A körülöttem élőket megfigyelve arra a megállapításra jutottam, hogy sokszor a diabéteszes egészségesebb életmódot folytat, mint a nem diabéteszes.

     Egy kedves szó, egy mosoly és a biztató szavak, eredményesebb terápiával bírnak, mint a gyógyszerek. Magamon is tapasztaltam, hogy a betegségnek, még ha az csak egy állapot is, személyiségformáló hatása van. Másképpen éli meg a cukros minden egészségét veszélyeztető helyzetet, próbál vigyázni magára, a szövődmények riadalmában élni. Ezzel szemben az egészséges nem értheti mindezt, mert nekik nincs fennálló hiányállapotuk, amit az orvosi latin diabétesz mellitusz anyagcsere betegségként említ. Cukorbeteg sorstársaimon is azt látom, hogy szomorkásabbak vagyunk, mint a többiek. Nekünk az egész életben meg kell tanulnunk, s el kell fogadnunk, hogy kötéltáncos módjára élünk. Olykor-olykor megbotlunk a kötélen való lépegetéskor, diétánkban hibázunk, de megyünk tovább… viszont ha nincs anyagcserénk kordában tartva, akkor mi ugyan a kötéltáncossal ellentétben nem azonnal, csak tíz–húsz év múlva eshetünk le a mélybe. Ezért mindig a normoglikémiás értéktartományban kell ,,kötél táncoskodnunk”, s akkor sok örömünk lehet az életben. Rossz eredmények esetén, egy évtizeden át úgy éltem, hogy ,,Úristen magas értéket mértem meg fogok vakulni…” – mire megértettem a szövődmény nem máról-holnapra kopogtat be ajtónkon, hanem öt–tíz–tizenöt év rossz eredmény vezethet a kialakulásához. Sokat köszönhetek mindezek megértésében kezelőorvosomnak is. Mára már sikerült elfogadnom, s egy-egy kiugró eredmény esetén sem esem kétségbe, csak arra gondolok, hogy ma nem volt jó a képernyőn megjelenő érték, de holnap már jó lesz. Igyekszem, akarom, hogy jó legyen s ennek érdekében mindent meg is teszek!

     Meg kell találnunk azt a kikapcsolódási formát, amiben örömünket leljük, sikereket érhetünk el, s feltölt. Én a sportban és az írásban találtam meg. A sportnak rendkívül jó a vércukorra gyakorolt hatása, mindazon túl, hogy testet-lelket edz: erősíti immunrendszerünket, szívünk állapotát karban tartja, csökkenti vérnyomásunkat, jobb lesz kedvünk, stressztűrő- képességünk és az állóképességünk. Az érrendszerekre is kedvezően hat, pont arra, ami diabétesz miatt fokozott (rizikó) veszélynek van kitéve. A sport emeli a védő koleszterinszintet és csökkenti a veszélyes koleszterint. A sport szeretete már egészen gyermekkoromtól kezdve jelen van életemben. Mosolyogva gondolok vissza, a játszótéri mászókán anyukámnak bemutatott gyakorlatokra, amit egy tornász lánytól tanultam meg. A kézen álló versenyekre, s a késő estig tartó tollasozásokra, az ezer feletti leesés nélküli labdaütögetésekre, a famászásokra. Évek óta kerékpárral járok dolgozni télen-nyáron. Amire talán a legbüszkébb vagyok, hogy 2007. március 20.-án másfél óra alatt, megállás nélkül lefutottam Békéscsaba-Gyula közötti távot. S arra, hogy 2007. 09. 22.-én részt vehettem egy kilenc órán át, tartó Erdélyi túrán a Bihari-hegyekben, ahol hétszáz méteres volt a szintemelkedés, és a harmincöt főből sikerült legelsőnek célba érnem. A meredek hegyről már futva jöttem le, s a cél előtt egy fiúval kellett megküzdenem az első helyért. A diabétesz nem gátolja meg a jó eredmények, teljesítmények elérését!

     Egyszer egyik kedves ismerősömnek azt tanácsoltam, ,,…írd ki magadból a bánatodat, ne mutasd meg senkinek, s amikor jó kedvű leszel, olvasd vissza, majd töröld ki! Nevetni fogsz az egészen… meglátod ez majd segíteni fog!” Pozitívan kell gondolkodni, ebben a stresszel teli világban. Jó lenne bánatban is csak nevetni… nevetni, kinevetni magunkból a fájdalmat, a magas vércukoreredmény okozta szomorúságot! A nevetés fiziológiailag pozitív hatással bír az emberi szervezetre. Nem is olyan rég egy másik barátomnak a következő sorokat írtam: ,,Ha rosszkedvű vagy, mosolyogj rá egy fára és meglásd, az vissza fog mosolyogni rád!” 

     Kedves sorstársaim! Vigyázzunk saját magunkra és egymásra, mert mindenkiből csak egy van! Sportoljunk és nevessünk nagyon sokat! Remélem, hogy még harminc év múlva sem lesznek szövődményeim, s hogy fizikailag is ilyen aktív leszek, mint jelenleg a sportnak, és az írásnak köszönhetően.

http://mek.oszk.hu/06500/06569/

&

http://mek.oszk.hu/03400/03436/

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket