Spirituális útkeresések 1968 körül
Dátum: 2008. április 18. 08:08Műfaj: SzakirodalomCimkék: rejtély, drog, filozófia, nyugat, kelet, vallás, történelem, életforma |  |
„Népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál” – dobták ki címoldalukra nagy felháborodással az amerikai lapok 1966 májusában John Lennonnak egy, a londoni The Evening Standardnak adott interjújában szereplő félmondatát.
A médiamanipuláció eme iskolapéldája mögött természetesen egy sokkal fontosabb gondolatsor lapult, amelyet a konzervatív, bigott vallásos köröknek nem volt éppen érdeke nagyon feszegetni. Lennon ugyanis arról beszélt, hogy a nyugati ifjúságnak egyre kevésbé vannak ideáljai, labilissá vált az értékrendjük. Ennek kapcsán hívta fel a figyelmet arra, hogy a keresztény egyházak nem törődnek Jézus Krisztus tanainak a fiatalok számára elérhető és befogadható módon való közvetítésére és így adódhat az a fonák helyzet, hogy a Beatles népszerűbb lehet a Názáretinél. És ez, nem számítva az olyan szélsőséges esetet, amikor Ausztráliában nyomorékokat vittek hozzájuk, hogy kézrátétellel meggyógyítsák őket, igaz is volt abban az értelemben, hogy a liverpooli négyes, bár soha nem tetszelgett a vátesz szerepében – annál több önkritikájuk és öniróniájuk volt – éveken át mintát adott nemcsak a zenében, az öltözködésben, a viselkedésben, hanem gondolkodásban és pályájuk második szakaszában bizonyos fokig spirituális értelemben is. Ha a Beatles gitárzenét játszik, játsszunk mi is. Ha bajuszt-szakállt növeszt, növesszünk mi is. Ha a Beatles meditál, meditáljunk mi is…
Mindehhez persze kellett az az eszmei-ideológiai zűrzavar, a szilárdnak hitt szellemi-lelki kőtáblák darabokra törése, amelynek nyomán éppen a legfogékonyabb korban lévő nemzedékekben keletkezett űr. A katolikus egyház óvatos reformtörekvései és a keresztény ökumenizmus helyreállítására tett lépések jellemezték az 1962-65 közötti II. Vatikáni Zsinatot, gyakorlati eredményeit, köztük az anyanyelvi misézést és a nem hívőkkel való párbeszéd szorgalmazását azonban sokallták a konzervatívok, és kevesellték az igazi megújulást követelők. Ezzel is magyarázható, hogy az 1960-as évek második felében egyre szaporodtak a hivatalos egyházakkal szembenálló keresztény közösségek és áramlatok: ekkor vált nemzetközi jelentőségűvé a fiatalok körében a 20 évvel korábban Roger testvér által alapított Taizé ökumenikus mozgalom – különösen sokan váltak híveivé a 68-as diáklázadásokat követő kiábrándulás nyomán - míg az 1968-ban a medellini latin-amerikai püspöki konferencián Gustavo Gutiérrez perui teológus által meghirdetett „felszabadítás teológiája”, amely a katolikus egyházat szociális kötelezettségeire, mindenekelőtt a szegénység elleni küzdelemben való részvételére figyelmeztette, mellesleg éppen a II. Vatikáni Zsinat szellemből kiindulva, de azon jócskán túlhaladva, alapjaiban rengette meg a kontinens klérusának tekintélyét. Nem véletlen, hogy egyik legmagasabb rangú képviselőjét, Oscar Romero salvadori érseket 1980. márciusában mise közben gyilkolták meg szélsőjobboldali halálbrigádok, és az sem, hogy a brazil Leonardo Boff atyát a Zsinat által eltörölt Inkvizíció jogutóda, a jelenlegi pápa, Joseph Ratzinger bíboros által vezetett Hit Kongregációja, 1985-ben eltiltotta a misézéstől. Az is valahol törvényszerűnek tekinthető, hogy e teológusok közül többen is megtalálhatók manapság a „no global” mozgalom soraiban, és rendszeres résztvevői a különböző nemzetközi „szociális fórumoknak”. Az irányzat diadala, hogy 2008. április 20-án Paraguay-ban, amely a 20. században átélte Dél-Amerikai egyik legsötétebb, 35 éves diktatúráját Alfredo Stroessner rezsimjével, azt a Fernando Lugo volt püspököt választották államfőnek, aki a "felszabadítás teológiája" egyik vezéralakjának, az ecuadori Leonidas Proanónak volt a tanítványa. Lugót, "a szegények püspökét" ugyan nem közösítették ki, de a paraguay-i katolikus hierarchia "lázadónak, az egyház testébe döfött tőrnek" nevezte őt...
A „felszabadítás teológiájához” hasonló volt a megközelítése a főleg Franciaországban és Olaszországban tevékenykedő „munkáspapoknak”, akik nem csupán munkásnegyedek lakóinak lelkiéletével foglalkoztak, hanem közülük sokan aktívan részt vettek a szociális mozgalmakban is. Olaszországban a társadalmi különbségeket konzerváló oktatási rendszer ellen tiltakozó diákok körében kiáltványként körözték don Lorenzo Milani katolikus paptanár 1966-ban született írását, a „Levél egy tanárnőhöz” című röpiratot, amely egy, a körülményei miatt megbuktatott gyerek nevében állította pellengérre az olasz iskolák társadalmi érzéketlenségét. Milani akkor már tíz éve végezte magániskolai kísérletét a firenzei Barbiana külvárosban tehetséges szegény gyermekek felemelésére, de írásai még 1967-ben bekövetkezett halála után is legalább másfél évtizedig egyházi tilalom alatt voltak.
Közben a fogyasztói társadalomból „kivonuló”, az amerikai establishmenttel és a vietnami háborúval szembenálló hippik között is szép számmal akadtak olyanok, akik őskeresztény elvekhez visszanyúló kommunákat hoztak létre. Ennek látjuk egy szép filmes megörökítését az Easy Rider egyik fontos jelenetében, a vetés utáni közös imádságban. Amikor 1972-ben a mélységesen hívő katolikus Franco Zeffirelli, aki jelenleg a Vatikán filmes kommunikációjának főintendánsa, elkészítette az Assisi Szent Ferenc életéről szóló Napfivér, Holdnővér című filmet, a biztos jólétet, rangot odahagyó, a pusztába kivonuló Ferenc közösségének ábrázolását lehetett akár egy középkori „hippi-kommunának” is látni, és ezt támasztotta alá az is, hogy a film dalos narrátora a „virághatalom”, a Flower Power skót trubadúrja, Donovan volt.
Donovan maga is spirituális útkereső volt: 1968. februárjában ott volt Indiában azon a risikesi transzcendentális meditációs kurzuson, amelyet az idén februárban elhunyt Maharishi Mahesh jógi tartott többek között a Beatlesnek, Mia Farrow-nak, a Beach Boys tagjainak és másoknak. A kor Nyugaton népszerűvé vált keleti gurui közül Maharishi érkezett elsőnek, ő már 1958-tól járta a világot és a 60-as évek elején megalapította az Egyesült Államokban a Spirituális Regenerációs Mozgalmat. Igazán nagy nemzetközi figyelmet azonban a Beatles-szel való kapcsolata révén kapott és így lett az ő tevékenysége része az „ellenkultúrának”. A kezdetben „céltalan nyugati fiatalok hóbortjának” tűnő transzcendentális meditáció azonban, egyszerűsége, mindennapos használatra való alkalmassága révén lassan szerves részévé vált azok életének, akik a rohanós, stresszel teli modern életforma mellett is megpróbáltak odafigyelni önmagukra és környezetükre, és ma már a legkomolyabb orvosok, egészségügyi szakértők sem tagadják a benne rejlő gyógyító lehetőségeket.
A hinduizmus ősi hagyományaira alapozta tanításait Sri Chinmoy spirituális tanító, költő és zenész, akinek béke, és Egység- és szeretet-filozófiája milliókat meghódított. Ő 1964-ben telepedett le az Egyesült Államokban, egy évvel Bhaktivedanta Swami Prabhupada, a Krishna-tudatosság Nemzetközi Társaságának alapítója előtt. Tanaik elterjedésében szintén fontos szerep jutott az “ellenkultúra” képviselőinek: a jazz szaxofonos zsenije, John Coltrane élete utolsó éveiben a Sri Chinmoy hirdette “legfőbb szeretet” (A Love Supreme) jegyében kutatta a zene mélységeit, az ő követője lett néhány évvel később később Carlos Santana és Mahavishnu John McLaughlin is; Swamijinek pedig nem más segített létrehozni a Krishnások első San Franciscói templomát, mint Allen Ginsberg. A beat-költők, főleg Ginsberg és Jack Kerouac nagy érdeklődést tanúsítottak a keleti filozófiák, mindenekelőtt a buddhizmus iránt, dalaik, verseik szerkezeteiben ott vannak a mantrák nyomai, előadásukhoz pedig gyakran felhasználtak indiai harmóniumot, tablát és különböző csengőket. Mindhárom indiai spirituális irányzat rövid időn belül világméretű hálózattá vált, Sri Chinmoy és a Maharishi többször bejárták a világot (Sri Chinmoy az 1990-es évektől háromszor is felkereste Magyarországot) követőikkel együtt meditációs központokat és iskolákat hoztak létre, de csak a Krishna-tudatúakból vált valódi vallási közösség, amelynek csoportjai külsejükben, öltözködésükben is adoptálva a hagyományokat, látványos utcai énekléssel, jellegzetes tánccal, mantrázással hívták fel magukra a figyelmet. Az ő népszerűsítésükben megint csak nagy szerepe volt George Harrisonnak, aki Maharishitól átpártolt a Krishnásokhoz, és Swamiji egyik legközvetlenebb munkatársa lett. (Halála után vagyona egy részét a Krishnásokra hagyta, hamvait pedig a Gangeszbe szórták). Hagyományos értelemben vett “hittérítést” azonban ők sem végeztek, de Prabhupada könyveivel, mindenekelőtt a Bhagavad-Gita szanszkrit szent szöveg 700 versének magyarázataival - amelyeket “adományok ellenében” osztogattak - valamint utcai beszélgetésekkel igyekeztek híveket szerezni a mozgalomnak. Később pedig humanitárius tevékenységük is ismertté vált.
Amikor már az egész világon megvetették a lábukat ezek az irányzatok, ellenségeik gyakran vádolták őket “agymosással”, a Maharishinak pedig állítólagos adócsalási ügy miatt kellett székhelyét áttennie az Egyesült Államokból Hollandiába (itt is halt meg), de egyik esetében sem vált bizonyítottá sem az, hogy az egyszer megszerzett híveket “örök szolgaságra” ítélték volna, vagy hogy összefonódtak volna nagyhatalmú politikai-gazdasági érdekszférákkal. Ugyanakkor tény, hogy e keleti tradíciók nyugati megjelenése új gondolkodási és életminőséggel gazdagította a “fejlettnek” mondott világot. Tagadhatatlan, hogy mindezeknek fontos szerepe volt például a vegetarianizmus fokozatos elterjedésében (és itt ismét meg kell említeni két Beatle, Paul McCartney és George Harrison “példamutató” szerepét), a jógának, mint az életkortól függetlenül kialakítandó egészséges életmód, illetve a belső harmónia fontos elemének milliók általi gyakorlásában. Sri Chinmoy mondja, hogy a “béke a csenddel kezdődik” – erre pedig a legkülönbözőbb, nemcsak szó szerint, hanem spirituális értelemben is számtalan zajártalomnak kitett 21. századnak égető szüksége van. E felfogás sokaknak segített a természethez való viszonyuk átalakulásában, és ezáltal a környezettudatos gondolkodásban is. Segített továbbá újra felfedezni a több ezer éves kínai és indiai ajurvédikus orvoslást – a mai természetgyógyászat keleti alapjait. Napjainkban már egyáltalán nem ritka az olyan, “nyugati” típusú gyógyítást tanult orvos, aki jártasságot szerez az alternatív medicinában is. Arról nem is szólva, hogy e kulturális hagyományok sok fiatalt késztettek arra, hogy “zarándokútra” induljanak Indiába, Nepálba, később Tibetbe, és személyes tapasztalatokkal gazdagítsák világlátásukat, amelyek nemcsak abban merültek ki, hogy olcsóbban és szabadabban juthattak hasishoz, mint Amerikában vagy Európában. (1971-ben Dev Anand indiai rendező Hare Rama, Hare Krishna címmel örökítette meg a hippi-inváziót a “virággyerekek” új szent városába, Katmanduba). Éppen ezért nem lehet elmenni szó nélkül ama neokonzervatív, valójában “fundamentalista” keresztény felfogás mellett, amely eleve elveti, sőt, kiátkozza a keleti spiritualitást, és vele együtt a jógát is, arra hivatkozva, hogy a buddhizmus, a hinduizmus a Jó és a Rossz egységének tekinti a világot, ahelyett, hogy élesen szembeállítaná őket.
A saját nagyvárosi létüktől megcsömörlött, a hippi-életmódot választó fiatalok számára önmagukban is vonzóak voltak ezek az “egzotikus különcségek”, amelyek egy, a polgáritól élesen eltérő magatartásformát és sok esetben “bizarr külsőt” is feltételeztek, és sokan találkozási pontot véltek felfedezni az ezekben az években elterjedt “drogkultúrával”, miután mindkettőben alapvető a belső világ, a tudat kitágítása, új, a hétköznapi ember elől elzárt dimenziók felfedezése. A kulcsszó az “utazás”, a “trip”, amellyel nemcsak a kábítószer, elsősorban a szintén indiai eredetű kenderszármazék, a cannabis sativából készült marihuána, az Albert Hofmann svájci biokémikus által létrehozott és az amerikai orvos-pszichológus Timothy Leary révén kultikus eszközzé vált hallucinogén anyag, az LSD, vagy a mexikói indián sámánok “szent gombái” teremtette víziókat, hanem a minden ismeretlen felfedezésére irányuló törekvést is jelölték. Leary a “kapcsolj be, hangolj rá, vonulj ki” (Turn On, Tune In, Drop Out) elmélettel a belső istenség revelációját hirdette, és a “fű”, vagy a “sav” élvezetének közösségi rítusa lépett a hagyományos “istentiszteletek” helyébe.
Fontos közös nevező volt számukra a zene is: úgy érezték, hogy a drog által érzékelt “lebegést” az indiai ragák, a szitárok, tablák hangja fordítja le a legtökéletesebben a zene nyelvére, ezért is próbálkoztak nyugati zenészek ezeknek a hangszereknek az elektromos gitárok melletti megszólaltatásával, holott a klasszikus indiai muzsikusok szinte szerzetesi fegyelemmel tanulnak, hasonlóan a leendő spirituális tanítókhoz vagy akár a keleti harcművészekhez. Akadtak azért olyan nyugati rock-muzsikusok, mindenekelőtt a Grateful Dead, de egyes darabjaiban a Pink Floyd is, amelyeknek erősen koncentrált hallgatása hasonló transzcendens élményeket nyújthatnak, mint például egy Ravi Shankar-darab annak ellenére, hogy ők csak rock-hangszereken játszottak: egyes darabjaikban ugyanis el tudták érni a hangzással, a zene bizonyos statikusságával azt az “időtlen” hatást, amely az indiai zenére jellemző. A Dead leghíresebb darabjára, a nagyrészt instrumentális rögtönzésekre épülő Dark Starra mondták, hogy “annyi ideig tart, ameddig a hallgatóban megszólal: lehet egy perc, lehet egy egész nap”.
Csakhogy a különböző szerek okozta “módosult tudatállapotok”, - bár valóban sokat kihoztak a belső rejtelmekből, és különleges művészi alkotásoknak adtak ihletet - mégsem jelenthettek tartósan olyan spirituális fejlődést, mint a valódi meditáció és az indiai mesterek által hirdetett tanok, amelyek a “tisztaság” fontosságát hangsúlyozták. Épp ezeket a tévutakat ragadták meg a kor olyan irodalmi-publicisztikai alapművei, mint Tom Wolfe Savtesztje (The Electric Cool-Aid Acid Test, 1968) vagy Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegas-ban (1972) című könyvei. Így aztán gyakran állt elő az a nem is annyira paradox-helyzet, hogy a drogos “utazásokból” kitörni próbálók, megtalálták az utat a valódi, tiszta meditációhoz, vagy egy bizonyos fokig ugyanolyan végletes, bár hívei szerint örömteli aszkézishez, mint amit például a Krishnások vallanak.
A hippi-kultúra és a Hair musical révén vált közkeletűvé az a hiedelem, hogy beköszönt a Vízöntő-korszak, az ember magasabb szellemiségének kora. Ez jelentette a jobb híján New Age-nek nevezett “mozgalom” születését, amely valójában semmi újat nem talált ki, hanem a legkülönbözőbb vallásokból, spirituális tanításokból merít mindmáig. Közös nevezőjük talán csupán az, hogy mindegyik a mai, túlságosan materiális világtól való elszakadás mellett fő motivációjaként az emberiség nagy kérdéseinek megoldását távoli mítoszokban, rejtélyekben, keresi. A judeo-keresztény hagyomány éppúgy megtalálható a New Age-ihletők között, mint az újpogányság (ismét felfedezték a Wicca boszorkány-rítusokat, megjelentek a nap és tűz-imádók, kultusza lett a 20. század első felében működő angol mágusnak, Aleister Crowley-nak), szinte vallásos tisztelet kezdte újra övezni a vulkánokat, vagy az olyan “szent kőépítményeket”, mint amilyenek Dél-Angliában a Salisbury-fennsíkon állnak és a gyógyító kristályok is visszakapták – nemcsak a New Age-hívek körében – korábbi rangjukat. Ez utóbbiak használata különösen a számítógépek és más elektronikai eszközök uralkodóvá válása mellett vált hasznossá, a vészesen növekvő elektroszmog miatt.
Újra keletje lett az Atlantis-legendának és más elveszett földrészek, kultúrák (Mu, Lemuria) iránti nosztalgiának. Ekkor kezdődött meg John Ronald Reuel Tolkien regényeinek, mindenekelőtt A gyűrűk urának máig tartó diadalútja, amely új mítoszt teremtett a hobbitokkal és Középföldével. Persze Tolkien sem volt teljesen “eredeti”, mert történeteiben a különböző kelta és germán mítoszok, az Eddától az Arthur-legendán át a Nibelung Gyűrűéig számos motívuma fellelhető.
A “New Age” azóta már követhetetlenül szerteágazott. Hirdetői, ideológusai közül alig-alig lehet kiszűrni a valóban ragyogó elméket és a sarlatánokat, és természetesen ebből is óriási üzlet lett, mert egyre többen vannak olyanok, akik valamelyik “ágában” megtalálják azt, amit éppen keresni hisznek. Megszülettek a műfaj best-seller szerzői is: a pilótából lett író Richard Bach Jonathan Livingstone, a Sirály (1970) című könyve a szabadságvágy, a végtelenség meglátásának páratlanul szép megfogalmazása, méltó párja egy korábbi neves pilóta, Antoine de Saint-Exupéry remekművének, A Kis Hercegnek. (Sikerére jellemző, hogy Jonathan Livingstone-nak szobrot állítottak a katalóniai Tossa de Mar tengerpartján…) Ugyanakkor egyre több olyan könyv és elmélet jelent meg, vagy elevenítődött fel, amely azt sugallta, hogy az emberiség történelmének meghatározó tényeit titkolták el, vagy hamisították meg. Umberto Eco A rózsa neve című regénye ugyan nyíltan vállalja a “történelmi fikciós krimi” műfaját Arisztotelész állítólag elveszett komédia-könyvének történetében, de James Retfield Mennyei próféciája, vagy Dan Brown Da Vinci-kódja már olyan ügyesen egyensúlyoz a fikció és a valóság mezsgyéjén, hogy olvasók millió és az érintett egyházak egyaránt komolyan vették őket. Újra pedzegetni kezdték Izráel elveszett tíz törzsének elméletét, amelytől csak egy lépés Jézus “ismeretlen éveinek” és indiai utazásának kutatása. De még az olyan “vad” elméleteknek is rengetegen adnak hitelt, amelyek szerint a középkorból “elcsaltak 300 évet”, és Nagy Károly császár valójában nem is létezett, csak a korabeli hatalmasságok találták ki őt és birodalmát önmaguk igazolására…
Ezek a tények is alátámasztják azt az összegzésünket, hogy az 1968 körül megindult spirituális útkeresésekből, miközben a Földön belüli távolságok minimálisra csökkenésével, a társadalmi-gazdasági-politikai és kommunikációs globalizációval megvalósult a Marshall McLuhan által meghirdetett “világfalu”, nem alakultak ki olyan jól körülhatárolható új szellemáramlatok, amelyek akár csak a világ egy részének utat mutathatnak. Ami ennél sokkal szomorúbb: e spirituális sokféleség nem tette a világot toleránsabbá az elmúlt 40 évben. Az Isten- és ideálkeresés tehát még egy ideig napirenden marad.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
