Szeptember VOLT
Dátum: 2008. szeptember 06. 22:52Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Te nem jöttél többé. Olyan voltál, mint egy vándormadár, mely hirtelen feltűnt életemben, egy darabig letelepedett szívemben, majd fészket bontott, s tovább repült. Így visszatekintve a múltba csak most értettem meg, hogy ez a madár mindig úton lesz, s mindig vissza fog repülni egy rövid időre
Ujjaimmal végig simogatok egy kagylóból készült fonál farkú kisegeret. Fekete gyöngy szemein okuláré, cérna bajusza, pedig pofijának ad egyfajta kedvességet. Társa egy ékszertartó dobozka, mely mellett a nap huszonnégy órájában felügyel. Első ajándék a kedvestől. Kinézek szobám ablakán a füstölgő kéményre. Odakint a fák, túlnőve az épületek tetejét az égbe tőrnek. A madarak, pedig V-alakban repülnek távoli útjukra. Idebent halkan ketyeg az óra. Telnek a percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek, boldogtalanul, magányosan, könnyekkel a szememben, vad vágyakkal a szívemben. Megint eszembe jutottál.
Korábban nem hittem benne, de ma már tudom, hogy létezik szerelem első látásra. Emlékszem az első közös pillanatunkra. Nyirkos sötét hajad a homlokodba lógott, csillogó, nevető szemeiddel, pedig egy kacsintást küldtél felém. Torkomban dobogott a szívem, remegtek térdeim, s jóleső bizsergés járta át testemet. Ó, azok a mosolygós, huncut ÉLETVESZÉLYES szemek. Ők okozták a vesztemet.
– Hogy hívnak? – kérdezted.
– B.E.nak – feleltem.
– Hogy? Borikának? – s ez maradt meg becenevemül.
Végig beszélgettük az estét. Te nagyon zavarban voltál, sokszor birizgáltad a hajadat, huzigáltad a homlokodba. Máskor meg kezed játszadozott a dobozos sör nyitókájával, s eközben viccelődtél, rám mosolyogtál. Tetszett a zavarban lévő felnőtt testbe bujtatott gyermeteg lelked. Emlékszem a lámpa fényénél, ahogy velem szemben álltál, s szomorúan csillogtak a szemeid. A következő pillanatban megöleltük egymást. Majd elindultunk gyalog kéz a kézben a vár felé. Sétálgattunk, beszélgettünk, leültünk egy padra. Amikor megszólaltam, hogy fázok, te levetted magadról a kabátod, és úriember módjára rám terítetted. Azon az estén megtudtam, hogy csak nyaralni voltál megyénkben, s Pesten jársz egyetemre. Megadtuk egymásnak az elérhetőségünket. Elbúcsúztunk egymástól. Sms-ben tartottuk a kapcsolatot. Aztán meghívtál magadhoz.
Izgatottan öltözködtem, csomagoltam az első komoly randinkra. Utólag te is bevallottad, hogy olyan izgalommal készülődtél, mint egy kiskamasz.
– Rajta vagyok a vonaton – írtam sms-ben.
– Én már itt vagyok, siess, várlak – jött a válaszod.
– Miről foglak megismerni?
– A göndör hajamról.
– Engem a narancssárga fürdőruhámról… a télikabátom alatt. OK?
Az együtt töltött uszodás nyári emlék miatt írtam neked poénból. Bár akkor télbe hajló évszak volt. Nevettünk egymás bohóckodó üzenetein. Amikor megláttuk egymást a pályaudvaron, ott folytattuk, ahol pár hónapja abba maradt.
Megöleltük egymást. Boldogan nevettünk, miközben te cipelted a táskáimat. Kipakoltunk, s egy gyönyörű gyertyafényes vacsora mellett gyönyörködtünk egymás szemében. Szavak nélkül, szerelemmel. Rátetted tenyered a kezem fejére. Olyan volt, mint egy mese, egy csodaszép álom, melyből nem akartam felébredni, SOHA. Amikor mondtam valami vicceset neked, pár apró szarkalábbal kuncogtak szemeid. Hatalmas pupillád, akkora volt, mint az egész szemed.
– Kedvesem!, mit kérsz desszertnek?
– Gesztenyepürét – feleltem meghatódva.
– Rendben. És egy kis vörös bort?
– Engem még soha senki nem hívott ,,kedvesemnek”! Soha, senki nem mondta még.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Felkísértük egymást a szobánkba. Boldogok voltunk. Magam mellett éreztem leheleted, s bőröd kellemes illatát. Hallottam szíved szabályos dobogását. Vállamon a kócos buksidat. Mosolygok, ha azokra a boldog napokra gondolok. Olykor széjjelhagytad dolgaidat, de még a kagylóban felejtett fogkrém maradványod sem tudta kedvemet elvenni a szerelemtől. Emlékszem, ahogy álltunk egymással szemben a Margit-szigeten, és megcsókoltuk egymást. A gyerekek kergetőzve szaladgáltak, egy kisfiú futott a kerékpározó kislány után, aki nagyokat sikongatott. Ősz volt, de kettőnk szívében nagy volt a tavasz. Meghívtál egy colára, aminek dobozát eltettem emlékbe. Most is mosolygok azon, hogy csókod mily nyomot hagyott rajtam. Az állam érzékeny arcbőre kisebesedett egy picit, a te állad borostájától. S itthon mindenkinek magyarázkodnom kellett, főleg a kollégáknak, hogy bevertem az államat, s attól lett sebes. Utolsó napon kezembe adtál egy kis csomagot. Megkértél, hogy bontsam ki. Egy kagylóból készült kisegeret, s egy ékszertartó dobozkát tartottam kezeimben. Elsírtam magam.
– Kedves, ne sírj! Ha látja az egér, hogy pityeregsz, szomorú lesz. Ő majd mindig vigyázni fog rád.
– Oké – szipogtam.
– Borika! Megígéred, hogy nem fogsz sírni, s boldog leszel mindig?
Nem ígértem meg. Kikísértél a pályaudvarra, s felraktál a vonatra, csomagjaimmal együtt. Amikor elindult a mozdony, egy darabon még követtél engem. Mosolyogtál, nevetettél, majd szomorú arcomat látván te is elkomolyodtál.
– Köszönöm neked ezt a három szép napot – írtam sms-ben.
– Én is köszönöm – jött tőled a válasz.
Szomorúan néztem az ablaküvegen kifelé. Gyermekkoromban, utazások alkalmával mindig azt hittem, hogy a vonat áll, s a fák szaladnak. Ez a gondolat mosolyt csalt ajkaimra.
Hazaérve az volt az első dolgom, hogy kipakoltam a kisegeret, és feltettem a polcomra, mellé állítottam az ékszertartó dobozkát is. Elkezdtem sírni. Jöttek a vigasztaló sms-ek. Azonban sem ezek, sem a kisegér az álló fonál farkával nem tudott jó kedvre deríteni. Teltek-múltak az évek.
Leesett az első hó, elérkezett a karácsony. Mindenki ünnepi hangulatban szerettei között ünnepelhetett. Néztem a hófedtetájat erkélyünkről, miközben odabent a gyertya lángja hívogatott a meleg szobámba. Egyszer csak jött a telefonhívásod, hogy utazzak hozzátok, s töltsek el veletek egy hosszú hétvégét. Vadászatra hívtatok egy kedves baráti társasággal. Elfáradtunk a hosszú út miatt, de egymás karjai közt kipihentük az utazás fáradalmait. Megérkeztünk a szállásra.
– Ez lesz a nászutas lakosztály, mely a tiétek.
Részünkről a válasz csak egy mosoly volt, részükről egy nevetés. Átadtuk egymásnak megkésve a karácsonyra szánt ajándékainkat. És megöleltük egymást. Boldogok voltunk.
– Kérlek, üljetek le egymás mellé, hogy készíthessek rólatok egy fotót. Olyan szépek vagytok együtt.
Te ekkor megcsókoltad meztelen vállamat. S megígérted, küldesz a fotókból, melyek közül egyet, ahol ,,oly szépek voltunk együtt” a szekrényemen őrzök a kisegered mellett. Ott ismerkedtem meg a féltékenység kesernyés ízével. Azt mondják, többnyire az önbizalomhiányban szenvedő emberek féltékenyek. Van benne némi igazság. A melletted ülő nő kacagott a társaságodban és te is igen jól érezted magad vele. Ő flörtölt veled, s te fogadtad a feléd küldött jeleket. Aztán megcsörrent a telefonom, s egy kedves barátom érdeklődött felőlem. Átmentem a szobánkba, otthagyva a mulatozó társaságot. A beszélgetés végeztével nem mentem vissza hozzátok, mert már nagyon vérzett a szívem. S már így is elég sokat láttam. Utánam jöttél, próbáltál nyugtatni.
– Kedves, ne légy féltékeny, semmi okod rá.
A női ösztönöknek nem lehet bizonyos dolgokat megmagyarázni. Talán csak akkor értetted volna meg, ha te lettél volna ebben a szituációban. Ha egy férfi nevetgélt volna szorosan mellettem ülve.
Másnap elmentünk vadászni, felmentünk a lesre, s még a lélegzetünket is vissza kellett tartanunk, hogy láthassuk a vadat. Csodaszép volt a táj. Így utólag azért bevallom, hogy titokban szurkoltam a vadnak, hogy el tudjon menekülni előlünk. Sajnos nem sikerült. Fénykép is készült az elejtett állatról. Este nevetgéltünk, zene mellett ettünk finomakat. És a sarokban félre vonulva figyeltem ezt a családias hangulatú kis csapatot, melynek rövid időre a tagja lehettem. A legcsodálatosabb érzés számomra, azonban a te szerelmed volt. Álltunk egymással szemközt, miközben néztem arcod minden részletét.
– Neked kiáll az állad!
– És az baj?
– Tudod miért kiálló a te állacskád?
– Nem.
– Azért, hogy csókolózáskor beleilleszkedjen az én államon lévő gödröcskémben.
– Most már tudom, miért szeretlek téged.
Nevettünk. Megcsókoltuk egymást, és én még hosszú órák elteltével is számban éreztem csókod ízét. Magamon pedig – ölelkezésünket követően – még másnap is éreztem bőröd illatát. Délután figyeltelek, ahogy aludtál az ágyadban összekuporodva, mint egy védelemre szoruló kisgyermek. S én őrködtem az álmaid felett. Amikor bekapcsolt az autód riasztója, te hirtelen felpattantál, de megnyugtattunk, hogy csak mi jártunk az autódban. A lányok mesélték, hogy vidáman dalolásztál tusolás közben, ők meg kint nevettek rajtad. Te is boldog voltál. Boldogok voltunk együtt. Talán…
Egyik ott készült fotótok a napokban került kezeim közé, ahol hatan álltok egymás mellet. ,,Osztály vigyázz…!” – írtam a kép alá. Hetente kétszer-háromszor tartottuk telefonon a kapcsolatot, és napi szinten sms-eztünk. Soha nem felejtem el, hogy egyik este álmomból felébredtem a csuklásomra. Megéreztem, hogy sms-t írtál nekem. Ez az állapot továbbra sem akart elmúlni, ezért bekapcsoltam telefonomat. Akkor megpillantottam az üzeneted, melyet akkor írtál nekem, amikor felébredtem álmomból a csuklásom miatt. Ekkor kezdtem el hinni a csodákban. A sorsszerű véletlenekben, bár ha ezt másvalaki mesélte volna, csak elnevettem volna magam. Viszont te is mesélted, hogy párszor foglalt volt a telefonom, mint utólag kiderült, azért, mert én is éppen abban a pillanatban próbáltalak hívni.
Egyszer elmentünk együtt kirándulni Debrecenbe. Délelőtt bementünk a nagy templomba, és az ott tartózkodásunk emlékére beleírtál valamit a nagy könyvbe. Este a gyertya lángja mellett, elfogyasztottuk a szépen megterített romantikus vacsoránkat. Az asztalunkhoz akartad hívni a virágárus lányt, de nem vett minket észre. Pedig többször odaszóltál neki. Tél volt, s kint hideg. Emlékszem arra is, hogy blicceltünk a helyi tömegközlekedésen. Hatalmasat nevettünk, bohóckodtunk, mint két kamasz, akiknek az sem számítana, ha elkapná őket a jegyellenőr. Csak mi magunk számítottunk egymásnak. A szobánkban meleg volt. Szerettem a bőröd illatát, a csókjaid ízét. A karjaid erős szorítását. A bohóckodásaidat. Te mindig nevettél… és nevettél… és nevettél… Így élsz ma is emlékeim között.
– Borika!, igyál egy kis bort.
– Nem kérek, én sosem iszom.
– Jó kedved van, kedves?
– Igen. Mesélsz a gyermekkorodról?
És neki álltál szűkszavúan beszélni magadról, testvéreidről, édesanyád haláláról. Szomorú dolgokról. Meg az életedről.
A következő emlékképeimből az maradt meg, ahogy néztük egymás társaságában a Balatont. Ültünk egy kishajón a mindent elnyelő csodaszép kékségben. Alattunk a hajót ringatta a magyar tenger, s hagytuk szemeinket gyönyörködni a táj szépségében, s egymáson.
– Képzeld el kedves, hogy gyerekkoromban, azt hittem, a Balaton, egy helység. Tehát nem tudtam, hogy van Siófok, Füred stb., s amikor megkérdezték, hogy Balatonon belül, hová gondoltam az utazást, nem tudtam válaszolni.
Kuncogtál. Egy felnőtt kiskamasz ült mellettem.
– Én meg gyermekkoromban a szüleimmel minden évben menetrendszerűen jártunk nyaranta a Balatonra, de már vagy tíz éve nem voltam. És nyaralni sem.
A hajókázás után beültünk egy italra, s majd hazamentünk. Az autódban fáradtam borultam a nyakadba, s te próbáltál vezetni. Feltettél egy zenét, és szomorúan meredtél magad elé. Halkan elkezdtél énekelni. Nem tudtam miről szólt a zene, csak sejtettem, hogy valami nagyon szomorú lehetett a dal mondanivalója.
– Nagyon elszomorodtál. Mi bánt.
– Semmi.
– Látom, hogy valami fáj – te mosolyogni próbálkoztál.
– Nem. Elfáradtam. Sötét is van, koncentrálok a vezetésre.
– Miről szól ez a dal?
– Szomorú. Egy párról. A fiú megkéri, hogy válassza a másik utat, mert ő soha nem teheti boldoggá.
Este elbúcsúzkodtunk egymástól. Másnap siettél hozzám, pedig nagyon elfoglalt voltál. Ép csak egy puszit adtunk egymásnak, s már rohantál is tovább. Este boldogan öleltük meg egymást. Meggyújtottam egy gyertyát (a csonkját máig őrzöm emlékbe). A lángját láttam a szemeidben. Megmasszíroztalak, mert nagyon fáradt voltál. És közben hallgattunk egy csodaszép zenét. Szétnéztél a szobámban, majd megszólaltál:
–… de gyönyörű. A zene, a gyertya fényében a szoba, és még te is itt vagy mellettem.
– Kedvesem, örülök neked. Olyan vagy, mint egy gyerek, akit beengedtek egy játékboltba, s tágra nyílt, elkerekedő szemekkel nézi a sok csodát, játékokat.
– Ez csodálatos.
– Szeretlek.
A kezedbe adtam két félbe tőrt, szívmedált. Egyik oldalára megismerkedésünk dátumát, másik oldalára, pedig becenevünket gravíroztattam.
– Kérlek, tegyük el emlékbe! A te neved nálam, az enyém nálad lesz. Egy emlék. A kettőnké.
Amikor hazamentél, én néztem utánad a sötétbe, a távolodó alakod után. Felvettem két kavicsot a földről, melyen keresztül autód elviharzott. S bele véstem három szót mindhárom oldalába. Egy dátumot, egy nevet, egy várost.
Az egyik kavics nálam, a másik nálad maradt.
Mint mindig akkor is sírtam a búcsúnál. Még mondtad is, hogy a férfiak nem szeretik a sírós nőket. Megcsókoltuk egymást. Figyelted a hangosbemondót, hogy mikor indul a vonat. Mára már tudom, a férfiak ki nem állják a búcsúzkodást, s minél hamarabb szeretnek távozni a búcsú helyszínéről. És talán, nekik is vannak érzései.
Integettél a távolodó pontszerű vonat után, miközben én ajkaimon éreztem könnycseppjeim sós ízét. A fejemben pedig a következő Ady sorok zakatoltak:
,,Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.”
…
Nem találkoztunk többé, nem tudtuk, hogy akkor utoljára integettél a távozó vonat után, s hogy utoljára csókoltuk meg egymást. Nem jött több sms. tőled, sem karácsonykor, sem név-, és születésnapomkor. Egyszer postán elküldtem neked a kedvenc verseimet begépelve, könyv formájában beköttetve. A lapjai közé bele tettem egy kis sárga virágot, és egy lila ibolyát leszárítva. Nem jött rá felelet. Sokszor a némaság a legtöbbet elmondó válasz. Pár év elteltével megláttalak téged egy háttal álló férfiben. A lépései, a haja, a testalkata, magassága a tiéd volt. Csodálkoztam is, hogy mi sodort téged ide, oly messzi távolból. Aztán rájöttem, hogy csak illúzió volt az egész. A férfi megfordult és nem TE voltál az. Zokogtam befelé.
Többször elmentem azokra a helyekre, hol együtt voltunk négy évvel ezelőtt. Immár egyedül, magányom társaságában. Az emlékezetemben én még a mai napig őrzöm a legelső találkozás emlékét, a sötét hajad, ahogy nyirkosan a homlokodra tapadt, a nevető, kacsintó, huncut szemeidet a sarkukban megbúvó szarkalábakkal, az erős férfias orrodat, az ívelt ajkaidat s körülötte a nevetéskor meghúzódó barázdát, ami markánssá, férfiassá tette arcodat. Beleégtek emlékezetembe boldogságunk letűnt pillanatai, mely most egy fényképről mosolyog vissza rám csendesen, mellette a kisegér és az ékszertartó dobozka társaságában.
Te nem jöttél többé. Olyan voltál, mint egy vándormadár, mely hirtelen feltűnt életemben, egy darabig letelepedett szívemben, majd fészket bontott, s tovább repült. Így visszatekintve a múltba csak most értettem meg, hogy ez a madár mindig úton lesz, s mindig vissza fog repülni egy rövid időre a tőlem távoli fészkébe.
...
*** Minden év szeptember 04-05-06.-ájának emlékére... ***
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 16 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Evelyne Langerh (#6274) | 2008. december 07. 20:04 |
légyszíves ne kelljen már 5.jére is törölnön a hozzászólást, sok a munkám nem érek rá törölgetni. | |
Válasz hozzászólására (#6266). |
|
2. Evelyne Langerh (#6270) | 2008. december 07. 11:33 |
feladjam mailbe, mert a TÉT: egy könyvkiadás 2 fő részére. Tudom, hogy nyerni LEHETETLEN!!!!! De megpróbálom, veszíteni valóm nincs. Igaz nyerni valóm sincs :) he he he.... :) | |
| |
3. Evelyne Langerh (#6269) | 2008. december 07. 11:31 |
Jó reggelt! Igen részleteknek is mondhatnám. Érdeklődő lenne e kis amatőr írásokra, csak a legolcsóbb könyvkiadás ami 50-100 db-os is ott van 80.000 ft, de írok pályázatokat, egyiknél például a tét 2 főnek a könyvkiadása. Beadom még ma oda a soraimat. *** Igen arról a vizsgáról írtam. *** Minden úgy történt, ahogy leírtam, ezért is tettem azt a kijelentést: ,,My life writes my short stories." - vagyis az életem írja a novelláimat. Van, hogy nem szó szerint tudtam leírni a másik beszédét, mert az lehetetlen lenne, DE a tartalom, Lényeg az mind megtörtént velem. Semmi túlzás, semmi félrebeszélés, csak mondom, hogy a beszélgetések személyekkel, lehet nem szó szerint vannak leírva. Nem ismerem "C"-t, itt ismertem meg. Miért kérdezed? Nem szeretek semmit más háta mögött mondani, mert nem tudom ő mit szeretne magáról hallani, vagy, hogy mit mondott. MINDEN IGAZ, AZ AMATŐR ÍRÁSAIMBA!!! Semmi nem kamu. Még túlzás sincs benne... *** Megyek írni, hogy még ma feladja | |
Válasz hozzászólására (#6266). |
|
4. Evelyne Langerh (#6259) | 2008. december 06. 23:20 |
,,De látom ezek nem friss művek." - de ezt még ma is írtam, minden nap egy fejezetet, kivéve akkor, amikor készültem a vizsgára, szóval minden nap növekszik az oldalak száma... Már 314 oldalnál tartok és még van 10 fejezetem hátra. Szóval aránylag frissek, csak régmúlt eseményeket dolgoztam fel benne, de a MA korában. *** ez a ,,he he he c mondata is *** Ha tudnád: ,,és az a „e” a végén az „E” " - ezt már annyian szóvá tették más helyen, más időben, más emberek...*** ,,Kíváncsi voltam miért vagy kedvence annak cnak." - és megtaláltad rá a választ??? :) | |
Válasz hozzászólására (#6256). |
|
5. Evelyne Langerh (#6250) | 2008. december 06. 20:56 |
Még csak annyit, hogy jó kritikus lehetsz, vagy csak jó érzéked van hozzá, DE pont ez a három írásom jelent meg Amatőr írók könyvecskéjében: ,,,Az Úr és én és a Szeptember Volt de jó a Tanárnő..." :) :) :) | |
Válasz hozzászólására (#6246). |
|
6. Evelyne Langerh (#6247) | 2008. december 06. 20:51 |
Kedves Bernhardt József! Szívesen fogadom mind a negatív mind a pozitív kritikákat, annál is inkább, mert ettől CSAK fejlődik az ember. ***,,nagyon sok a közös, végig olvastam az összes írásod..." - kiben sok a közös? - Atya Isten, Te elolvastad az összeset? :) *** ,,nem te vagy..." - a műfaj minden szálát ki kell próbálni, mert különben beskatujázódz... és elindulsz a középszerűség felé... (ez utóbbi 2 szó csak szerényen vicc...) Köszönöm, minden esetre. Üdv. e. | |
Válasz hozzászólására (#6246). |
|
7. Mano Manoka (#5823) | 2008. november 23. 18:31 |
Ez is egy csoda, hogy ti találkoztatok lehetnétek akár testvérek is…???! | |
Válasz Jocc36 hozzászólására (#3555). |
|
8. Mano Manoka (#5822) | 2008. november 23. 18:25 |
Nagyon szép és fájdalmas történet, szóval, erről beszéltem én neked múltkor…. Biztos, hogy ennél is jobbat fogsz kapni, csak nyisd meg a szíved kapuját, a kopogtatónak. Csak nézz bele a szemében és beszélgess vele, enged hogy beszéljen és te hallgasd meg a szívednek füleivel. Ölellek | |
| |
9. Jocc36 (#3565) | 2008. szeptember 09. 05:34 |
Én most fejeztem be az írást, legyen neked is szép napod kedves E. :))))) | |
| |
10. Evelyne Langerh (#3556) | 2008. szeptember 08. 20:19 |
aranyos vagy, szépek a gondolataid, éppen írok, angol tanulás helyett... pedig most nagyon kellene tanulnom... :( szép napot, jó éjt!!! | |
Válasz Jocc36 hozzászólására (#3555). |
|
11. Jocc36 (#3555) | 2008. szeptember 08. 20:08 |
A csoda maga a találkozás, az egymásra találás, és ahogy írtad a megérzések (sms, telefon, gondolatok) ez lelki összefonódás, de maga az érzés is, ha olyan mély, tiszta akkor feltétlen csoda. Vagyis természet feletti jelenség, meg nyílt egy másik dimenzió, ahol a lángoló szív korlátok nélkül mozoghat. Én éreztem, amikor butaságokat tett, vagy éppen bajban volt vagy csak gondolt rám, és bizony volt, hogy hajnalban. De ez kölcsönös volt. És akkor fogtam a telot és meg kérdeztem, hogy mi a helyzet éppen. | |
| |
12. Evelyne Langerh (#3548) | 2008. szeptember 08. 18:40 |
a nagyszerű csoda-t mire értetted? az érzésre??? Köszi a szép szót. :) E. | |
Válasz Jocc36 hozzászólására (#3546). |
|
13. Jocc36 (#3546) | 2008. szeptember 08. 18:22 |
Igen… ez egy nagyszerű csoda, gratulálok írásaidhoz. | |
| |
14. Persepolis (#3511) | 2008. szeptember 08. 13:04 |
Sajnálom az osztálytársadat, hogy még sosem érzett igazán... | |
| |
15. Evelyne Langerh (#3508) | 2008. szeptember 08. 12:34 |
azt hiszem mindannyan átérezzük legalább egyszer ezt a fájdalmat... a napokban beszélgettem egyik osztálytrásnőmmel a fájdalomról. Ő azt mondta, hogy a fizikai fájdalom sokkal fájdalmasabb, amire én azt feleltem, hogy a lelki az. Mert egy fejfájásra ott van a fájdalomcsillapító és megszünteti, s az a fájdalom csak órákig tart, de a pszichikai az egy életen át fennmarad és nem gyógyítja semmi, csak az idő enyhíti. Nincs az a gyógyszer... és a lelki sebek milyenek is?, fájóak... | |
| |
16. Persepolis (#3503) | 2008. szeptember 08. 11:38 |
Nagyon szépen írtál, és ez az érzés nekem is nagyon ismerős. Átérzem fájdalmadat. | |
| |
