– Látod? Ő a papa. Mindig ezt a szürke nadrágját hordja, mert a mamiéknak nincs elég pénze megvásárolni egy újat.

– És ki van itt középen? – érdeklődtem.

– Ő a testvérem. Még pici, az anyu gondozza. De a mami attól még szeret engem, hogy kevesebb ideje jut rám… miatta.

– És ilyen szép házban laktok?

– Igen. Óriásira nőtt. És nagyon sokan lakunk benne. Lehetnek úgy százan is. És magas, sok-sok emelettel. Ez itt a miénk – felelte az egyik megrajzolt barna ablakra mutatva. A családunk is szép. A papa mindig szomorú, mert a mama estére be szokott lázasodni. Beteg. Sokat kell dolgoznia. De nekünk soha nem szabad észrevennünk, a szomorúságot. Ezt édesapa mondta. Arra kért bennünket, hogy ez legyen a mi titkunk. S még azt is mondta, hogy ezek olyan dolgok, amik nem tartoznak a külvilágra. Van két babám is, akik mindig éhesek. Elárulok egy nagy titkot. Olykor szoktam nekik kihozni egy picit a kevéske vacsorámból. Ezt láthatod az asztalon, éppen most rajzolom.

– Ki ez a hölgy itt, a jobb alsó sarokban?

– Ő az Editke. Ő szokott vigyázni ránk a hétvégén, amikor a mamiék dolgoznak. Sokat vannak a munkahelyükön, mert a bank kölcsönadott nekünk sok-sok pénzt a lakásunkra és azt mondta édesapa, hogy felnőtt leszek, amikor már nem kell többé fizetniük a pénzt.

– Hol szoktál játszani? – tettem fel érdeklődő kérdésemet.

– Itt, a játszótéren. A házunk mellett. Már rajzolom is. Hatalmas fák vannak, rajta sok kismadárral. Ők mindig dalolnak. És van egy barátnőm. A Móni. Mindig copfba van a haja. És hosszú. A haja hosszú neki. Én is növesztem. Látod? – mutatja büszkén a kis hajfonatát, miközben folyatja a beszélgetést. A barátnőm nyáron a mamájánál van. Az enyém meghalt. Nem ismerhettem, de édesanya azt mondta, hogy nagyon kedves ember volt. A Móni, az szerencsés. Mert van mamája most is – itt egy picit elcsuklott a kislány hangja. Majd kis szünet után folytatta a mesélést. A barátnőmnek van egy másik barátnője is. A múltkor pici pénz feldobásával döntötte el, hogy kivel megy játszani. Vele ment. A Petrával. Szomorú voltam. Anyukám kérdezte, hogy miért nem mentünk hárman játszani. Én nem tudtam.

– Hamarosan jön a karácsony. Mit szeretnél kapni a Jézuskától? – tettem fel óvatosan a kérdést.

– Sokat. Szeretném, hogy a mami meggyógyuljon, hogy a papi mosolyogjon. Szeretném, ha sokat lennénk együtt. Ha a Móni többet játszana velem. A babáknak jó lenne egy kisbútor. Ha minden olyan lenne, mint régen volt. Amikor nem adott nekünk sok pénzt a bank. És az anyu még egészséges volt. Szeretném, ha kevesebbet dolgoznának. Miért kérded? Te mit szeretnél? – érdeklődött.

– Ha mosolyt láthatnék a kis arcodon – feleltem. Válaszul ott mosolygott egy pálcika ember feje, amit ő rajzolt a kis kezei által. Pár másodperc múlva az ő arcán is ugyanezt véltem felfedezni.

–™

Békéscsaba, 2009. 06. 30. Kedd 14:30