Mert ember vagy, mert ilyen az emberi szív
Dátum: 2008. szeptember 08. 15:14Műfaj: PrózaCimkék: elválás, csalódás, érzékiség, szeretet, szerelem, magány, megbocsátás, emlék |  |
Nem ma történt…már évekkel ezelőtt,de szép volt.Nem tartott sokáig,de benne maradt.Mélyen,és kétségekkel tele.Hirtelen lett vége, mégsem haragszik Rá. Magyarázat nélkül, mégis megértette. Megértette,elfogadta,mégsem hagyja nyugodni.Talán a benne rekedt kétségek teszik… Még ma is sokat gondol Rá...
Nem ma történt… már évekkel ezelőtt, de szép volt. Nem tartott sokáig, de benne maradt. Mélyen, és kétségekkel tele. Hirtelen lett vége, mégsem haragszik Rá. Magyarázat nélkül, mégis megértette. Megértette, elfogadta, mégsem hagyja nyugodni. Talán a benne rekedt kétségek teszik…
Még ma is sokat gondol Rá. Nem telik el nap anélkül, hogy eszébe ne jutna, esténként elmormol egy fohászt a boldogságáért. Még ha őnélküle is…
Hirtelen csöppent egyhangú, szürkén biztonságos életébe. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. De közben felgyújtott maga körül mindent. És bár azóta a vörösen és veszetten lobogó lángok elaludtak, az örökösen pislákoló parázs ott motoszkál a szíve mélyén. Egyszer még talán újra tüzet fog. Tüzet fog? Talán nem véletlenül nem hunyt ki. Várja, hogy megint tüzet foghasson. Eszeveszettebben, lángolóbban és odaadóbban, mint annak előtte. De erre a tűzvészre csak Ő lenne képes… meggyújtani benne mindent, ami csak éghető. De addig csak a kérdés marad egyedüli társaként. Miért? Mindegy is; választ úgysem kap. De sejti a magyarázatot. És annál jobban fáj neki, hiszen nem ő tehetett róla. Vagy reméli…
Amikor megismerte, volt társa. Kedves, megbízható, értelmes, de mégsem tartozott hozzá. A szívében nem. Mintha a szíve előre tudta volna, hogy oda más valaki fog kerülni, vigyázott hát a helyére. Pedig értékelte, mint embert tisztelte, de szerelemmel nem szerette. Egyszerűen csak mellette volt. Talán tudatában sem volt, hogy miért. Mintha készülődött volna valamire, amihez csak a társán keresztül vezethetett az út. Amit csak a Sors, vagy a Jóisten tudhat előre.
Pedig azelőtt és azóta sem tett ilyesmit. Sosem volt együtt olyannal, akihez nem kötődött. Aki nem gyújtott benne életre egy lángocskát, aki nem fogta meg varázsával, aki nem mozgott vele közös hullámhosszon, akinek nem volt vele közös témája. Csak ez az egy alkalom alakult így, de ma már tudja, nem véletlenül. Ennek így kellett lennie, mert csak társán keresztül ismerhette meg Őt. A barátja volt, a legjobb barátja. Lelkiismeret-furdalása van miatta.
Hallott Róla már korábban is. Többször is. Társa sokat mesélt Róla, tudott hát egyet s mást. Sportoló volt; élsportoló. Akkor vívták ki a jogot az olimpián való indulásra, s társa vidáman mesélte neki, hogy kimegy szurkolni nekik. Furcsállta, hogy mindezt egyes számban mondta, mintha róla megfeledkezett volna. Persze nem akart mindenáron vele menni, de azért jól esett volna, ha eszébe jut, hogy őt is elhívja magával. Talán le is mondta volna, inkább csak a gesztus lett volna fontos. De nem. Ő úgy mondta, hogy egyedül megy.
Aztán eljött a nap, amikor először találkozott Vele; Vele, akiről korábban már annyiszor hallott. Magas volt, széles vállú, erős és nagyon vonzó. Az első pillanattól kezdve – bár még nem tudatosan – de már érezte, hogy elveszett. Pedig az arca nem is tetszett neki különösebben, de mégis volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni. Valójában nem volt az esete, mégis állandóan a közelében akart lenni. Mint az éjjeli lepke a fény körül. Akkor éjjel hárman mulattak mindvégig; kellemes és jó kedvű este volt, táncoltak, vacsoráztak, beszélgettek hármasban, de a lány érezte magán a forró pillantásokat és a láthatatlan béklyókat, amik első pillanattól a szívén kattantak… bár akkor még nem tudatosan, csak valahogy az érzékeiben, a zsigereiben, a lüktetésben és a gerincvelején átsuhanó borzongásban. Hajnalodott. Fáradt és bódult volt, persze nemcsak az alkoholtól. Attól sokkal kevésbé. De valamiféle forró öröm, kihívás és megrészegülés töltötte el, s egyáltalán nem figyelt a szürke, hajnali pillanatokra. A földhözragadt, múlandó pillanatokra, sokkal inkább a belső büszkeség és megelégedés kötötte le, s nem foglalkozott azzal, hogy mi történik abban a pillanatban körülötte. Már indultak úgyis haza. Érezte, hogy megcsókolták; jól esett, de ahogy percek múlva ott ült társa mellett az autóban, természetesnek vette. Mégiscsak hozzá tartozott.
A hajnali főváros, a derengés, a hideg és szürke utcák, a némán ébredező házak csak még jobban álmossá tették, s ahogy ott ült az autóban, alig várta, hogy hazaérjen aludni. De egy mondat élesen ott bizsergett agyában, s megelégedettséggel töltötte el. Most már igen. „Ugye Te is eljössz az olimpiára szurkolni? Nagyon örülnék neki…” Persze nem akarta társát kellemetlen helyzetbe hozni, ezért csak annyit mondott, hogy talán, majd még meglátja. De magában boldog volt, s reménykedett benne, hogy majd úgy alakul a helyzet. Ránézett most a másikra, hiszen mégiscsak hozzá tartozott. Ő is fáradt volt. Rámosolygott. A becsület és a tisztesség még nem engedte, hogy gondolatai máshol kalandozzanak, hiszen ő ennek a fiúnak a párja, hozzá tartozik. Kedveli és nyugodt mellette, és nagyon jól sikerült ez az este. Majd elrendeződik minden, megint a régi kerékvágásba kerülnek a dolgok, s a pillanatnyi felfokozott hangulat is megnyugszik. Holnap már megint minden a régi lesz... „Ugye Te is eljössz az olimpiára szurkolni?” Elmosolyodott.
Napok teltek el, egy-két hét is. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Közös programok, közös vacsorák voltak megint kettesben, nyugodt és kiegyensúlyozott volt, hiszen megbízható kapcsolata ott volt mellette. Érzelmileg ugyan továbbra is szürkécske, és kissé egyhangú, de még várt türelemmel, talán, később. Még mindig hinni akart ebben a kapcsolatban. Csupán akkor vert hevesebben a szíve – persze még mindig tudat alatt – amikor Ő került szóba; edzenek, készülnek, hiszen ekkor és ekkor indulnak. És Ő sosem felejtett el érdeklődni a lány iránt. Ez nagyon jól esett neki. Aztán jött egy szomorú telefon. Nem neki, társának. Ő volt a túloldalon, és nagyon zaklatott volt. Éppen céges rendezvényre tartottak, amikor telefonált. Meghalt a nagyanyja, akit imádott, aki felnevelte, akivel együtt lakott a szülei halála után. Társa le akarta hívni magukhoz, hogy ne legyen most egyedül a bánatával. De nem akart jönni, azt mondta, hogy most inkább máshová megy, és nagyon berúg, hátha az tompítja kissé a fájdalmát. Utóbb kiderült, oda ment, ahol először találkoztak…
Szörnyű időszakot élhetett meg, de társait, akikkel kivívta az indulás jogát, nem akarta cserbenhagyni, úgyhogy végül azért elment a csapattal. Maga alatt volt, így hallotta társától. Ők, a két fiú, azóta többször is beszéltek egymással, s Ő érdeklődött, hogy mennek-e az olimpiára nekik szurkolni? Társa biztosította barátját, hogy ő feltétlenül menni fog. De a lányról továbbra sem ejtett szót. Ez most talán még jobban fájt neki. De végül pár nap múlva mégis úgy adódott, hogy őt is elhívta, igaz, némi külső hatásra.
Egy olimpia mindig csodás élmény egyébként is. Most már ő is elmondhatja, hogy volt ilyenen. De Nélküle talán mégsem lett volna ennyire emlékezetes az a nap. Nem voltak kint végig, csupán négy napot, az olimpiából pedig egyetlen napot, de arra a napra élete végéig emlékezni fog. Pedig még az idő sem volt a legjobb, mert végig szakadt az eső, de azon a szombaton, azon a délutánon csodálatosan sütött a nap. Estére nagyon lehűlt a levegő, ő belül mégsem fázott. Fűtötte valami addig ismeretlen bimbózó érzés. De még mindig nem tudatosan.
Már reggel óta várta, hogy megérkezzenek a helyszínre. Várta, hogy végre ott legyenek, hogy érezhesse azt a hangulatot, hogy magába szippanthassa az olimpia illatát, érzését, s megtapasztalja azt a csodálatos eszmét, amit ez az ősi tradíció közvetít. De egy dolgot még ezeknél is jobban várt: hogy végre láthassa Őt. Tudta, hogy ez a nap ugyan nem kettőjükről fog szólni, hiszen ő máshoz tartozik, a legjobb barátjához, ugyanakkor a Másik a versenyért, a részvételért jött, és most ennek kell lennie az elsődleges szempontnak. De azért mégis nagyon várta a viszontlátás pillanatát. Hiszen az a másik érzés, ami Kettejükről szólt, még mindig csak ösztönös volt, nem tudatos.
Fent a rajtnál, ahová a belépőjük szólt – előkelő hely, VIP-páholy (még Albert, monacoi herceg is ott volt), és televíziós kamerák; ez a gesztus igen megtisztelő volt Tőle – már többen ácsorogtak, hogy láthassák az első futamokat. Jöttek a hollandok, a franciák, az olaszok, a litvánok, a németek, aztán végre a magyarok. Ott volt Ő is. Feszült volt, ideges, és koncentrált. A szemét csak a sisak nyílásán keresztül láthatta; leguggolt, amíg várakoztak, s úgy összpontosított. Végre Ők következtek. Levetették a melegítőket, felálltak a rajthoz. Csönd volt, amíg rákészültek. A lány ott állt a kordonnál az első sorban, két kamera között, és érezte, hogy a torkában dobog a szíve, s a fényképezőgépet úgy szorongatta, hogy belefehéredtek az ujjpercei. Hangos bíztatás, önmagukat hergelő kurjongatások, kolompok, kiabálás, aztán nekifutottak, s már csak a kivetítő monitorokon keresztül lehetett figyelemmel követni, ahogy a pálya végére értek. Magasba szökött a hangulat, boldog volt, és feldobódott, hiszen ez örökre felejthetetlen emlék marad, s legalább egy futam még mindig hátra van. Társáról egészen megfeledkezett; a világ leszűkült erre a pillanatra, Őrá és saját magára. Nem érdekelte a helyezés, ez most sokadlagos volt. Maga a hangulat volt csodálatos, ami csak Kettejükről szólt, mert lelke mélyén érezte, hogy most Vele volt, segítette, s ő is részese volt a versenynek. A két futam között aztán kijött hozzájuk, hogy megköszönje, hogy eljöttek értük szorítani. Ajándékot is hozott: apró olimpiás kitűzőket, aztán végre odalépett a lányhoz is, hogy a „legszebb magyar szurkolótól” kapjon szerencse-puszit. Úgy nézett a szemébe, ahogy addig még senki, s ő érezte, hogy elveszett. De boldog fuldoklás volt ez az érzelmek tengerében.
Egész úton hazafelé örömteli, és izgatott volt, s csak az olimpia legszebb pillanatai kerengtek gondolataiban; képtelen volt másra gondolni. Még két nap volt ugyan hátra, amit kint töltöttek, szép helyeken, de ő mégis csupán fizikailag volt jelen, lélekben ott maradt Vele. Gépiesen követte társát a szebbnél szebb helyeken, amelyekért máskor rajongott volna, most azonban észre sem vette ezeket. Amikor a hazafelé tartó úton a Fiú felhívta őket telefonon, szinte itta szavait, pedig nem is vele beszélt, hanem társával. De megkérdezte tőle, hogy a leányzónak hogy tetszett? És ő boldog volt.
Aztán megint jöttek a szürke hétköznapok, a szürkén biztos kapcsolatban, s ő kötelességszerűen várta, hogy visszaálljon megint minden a megszokott, régi kerékvágásba, hiszen ez a normális, és ő ide tartozik. Van társa, aki szereti őt. Szereti? És ő viszontszereti? Az olimpia emlékei, az izgalmas, bizsergető és kellemes élmények meg majd természetszerűleg elhalványodnak, hiszen ez az élet rendje. Ahogy telik az idő, egyre halványabbak lesznek, s ő sem érez majd lelkifurdalást. De nem halványultak el.
Ő pedig egyre többet gondolkodott azon, hogy ez lenne a normális? Lassan már csak ezzel volt elfoglalva, és érezte, hogy ez nem jó így, nem érzi jól magát a bőrében. De még mindig nem volt szíve és bátorsága, hogy ezt beismerje magának. És a társának sem. Úgy érezte, mintha kényszerzubbonyban feszengene, s nem tud szabadulni a helyzetből. A gondolatai pedig minduntalan vissza-vissza reppentek az olimpiára, és Őrá, amikor egy kis boldogságra vágyott. Most már viszont tudatosan.
Közeledett a Fiú születésnapja. Nem találkoztak azóta, lassan egy hónap is eltelt már. Érezte, hogy tennie kellene valamit, hiszen hiányzott neki, és tudta, hogy a Másik vevő lenne egy kedves gesztusra. Ugyanakkor már nem volt lelkifurdalása, hiszen az utóbbi egy-két hétben úgy érezte, hogy társa eléggé elhanyagolja. Megérzett volna valamit? Vagy részéről is kezd kihűlni a dolog? Nem valószínű, ő egyszerűen csak ilyen, kissé önző, kissé figyelmetlen, vagy egyszerűen csak éretlen. Számára. Elment úgy külföldre – igaz, csak 4-5 napra, és ő tudott is róla – hogy nem köszönt el tőle. Még ha nem is hosszú idő, és nem ment a világ túloldalára, akkor is természetes, hogy az ember elköszön a párjától. Ez bosszússá és sértetté tette, de megérlelte benne a döntést, hogy tennie kell valamit. Úgyis itt volt az alkalom…
Üzenetet küldött hát Neki, amelyben megköszönte az olimpiai meghívást, és köszöntötte a születésnapján. S Ő nem volt rest azonnal válaszolni. A csiklandó, fülledt hangulatú üzenetek pedig ettől kezdve folyamatosan váltották egymást. Minden nap úgy ment be dolgozni, hogy fél méterrel a föld felett lebegett, s izgatottan várta, hogy aznap milyen kedves sorokat fog kapni. Látni akarta, vágyott Rá, hiányzott neki, s ezen az érzésen az üzenetei sem enyhítettek. Sőt. Ő is randevút kért, mert Ő is látni akarta végre. Gyomrában az izgatottság ólomsúlya lassan növekedett, de ott motoszkált benne a kétség is; vajon szabad ezt? Szabad ezt megtenni Vele, és szabad megtenni a társával? De a társa keltette lelkifurdalás lassan-lassan a homályba veszett, köddé vált, s már nem érdekelte, hogy szabad-e vele ezt tenni. De a Másik, Ő nagyon fontos volt számára; úgy akart Rá vigyázni, mint a hímes tojásra, mint a legszebb kincsére. Tudott róla dolgokat; tudta nagyanyja halála miatti érzékenységét, fájdalmát, tudta, hogy szüleit is elvesztette, és azt is tudta, hogy még soha sem volt komoly kapcsolata. Futó dolgok, kalandok váltották sorra egymást, de olyan még nem volt a Fiú életében, aki igazán szerette volna. Emiatt tartott is tőle, de szíve mélyén mégis érezte, hogy rá nem így tekint. Érezni akarta…
Találkoztak hát. Ideges volt, hogy milyen lesz. De jóleső idegesség volt, hiszen a délutáni üzenetváltások alapján Ő is várta már a találkát. „OK, akkor este folytatjuk… most már lassan megyek haza.”- írta Neki akkor szívdobogva, amire azonnal jött a válasz - „Kicsit várom az estét…” - „Csak kicsit???” - „Titok marad mennyire…” Édes titok volt. Sorai között már érezte a fojtott erotikát, a kíváncsiságot, és azt a csodálatot, amit a legszebb, legjobb nőknek tudnak csak ajándékozni, s ez magabiztossággal és elégedettséggel ruházta fel. Tőle megkapta azt a fajta figyelmet, amit társától sosem remélhetett. Már tudta, hogy azzal a bizonyossággal találkozhat Vele este, hogy a régi kapcsolattal dűlőre jutott; amint hazajön, lezárja viszonyukat. Régóta döglődő dolog volt, nincs értelme tovább rágódni rajta. Hiszen még el sem köszönt tőle… És végre itt volna Valaki, akinek arra lenne szüksége, amit ő tudna, sőt, szeretne ADNI.
Az este édes volt. Végre csak kettesben lehettek, s most nem törődött azzal a keserű, le nem zárt dologgal, bár arra azért nagyon odafigyelt, hogy amíg ki nem mondja, hogy vége, még a gyanúja se merüljön fel a megcsalásnak. Pláne a legjobb baráttal… annyit azért elmondott Neki, hogy részéről már lezárt dolognak tekinti a régi kapcsolatot, bár addig, amíg a másik haza nem jön, ’hivatalosan’ még vele van. S Ő ezt tiszteletben is tartotta. Még a kezét sem fogta meg, pedig érezte Rajta, hogy minden idegszálával rá koncentrál, és a tekintetével szinte felfalta. Vibrált közöttük a levegő, s mindketten tudták, érezték, hogy egymást akarják. Spirituálisan, érzelmileg, fizikailag. Mindezt pedig úgy megvalósítani, hogy egymáshoz sem érhetnek, nos, ez volt maga a művészet. Romantikus este volt, Várral, Halászbástyával, hosszú sétával és az Alagút tetején való üldögéléssel, pedig korábban idegenkedett a romantikától… Tőle mégis jólesett, kellemes és borzongatóan finom volt. Úgy repültek el az órák, mintha vágtató, suhanó másodpercek lettek volna. Vele még egy örökkévalóság is rövid lett volna. Amikor éjszaka ágyba került, szédülten, lázasan pergette vissza magában az este minden részegítő pillanatát. És már várta a másnapot, a kedves üzenetváltásokat…
És jöttek-mentek az édes üzenetek valóban… „Már annak örülni fogok, ha újra láthatlak…” - „De édes vagy…” - „’néha’ az is tudok lenni” - „Szerintem nem csak néha” - „Szerintem meg tegnap annyira Hozzád értem volna…” – megborzongott, és szíve hevesebben kalapált. „Mennyire?” - „Csak úgy édesen persze…” - „Nem is feltételeztem máshogy…” - „Ellenkeztél volna?” - „Szerinted?” - „Csak remélem, hogy nem…” - „Azt hiszem, tényleg nem…” - „Ezt örömmel olvasom…” - Másnap estére megint randevút beszéltek meg, s már akkor úgy várta, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről. Tudta, hogy a kedves évődések folytatódnak, de nem is akarta máshogy. - „És kapok valami ’jóvátételt’ is?” – kérdezte Ő, - „Mit szeretnél? A találkát ajánlottam…” - „1 érintést…” – jóleső érzés futott át rajta, ahogy ezt olvasta, és elmosolyodott - „Azt megkapod. Csak úgy grátisz.” - „Várom azt a grátisz-érintést…” - „De nem lesz csak úgy durr-bele-bumm… még a grátisz-érintésekhez is hangulat kell…” - „Nincs durr-bele-bumm… hangulatot meg majd csinálok…” - „Visszajött az édes éned?” - „Este édes legyek?” - „…még igen, nehogy elijessz…” - „ez (is) tetszik…” Persze hogy érezte, hogy most még nehezebb lesz Neki ellenállni, így, hogy mindketten tudják, mit akar a másik … amit mindketten akarnak… hiszen semmit sem szabad elkapkodni. Ezért a Drága Kapcsolatért mindent megéri elviselni. Ki fogják bírni, mert akarják egymást. Éppen ezért.
De egy kellemetlen epizód még hátra volt. Időközben a másik is visszajött, s hívta telefonon; estére mozit akart vele megbeszélni. S ő most csak hebegett-habogott a telefonban. Hiába erősítette meg magát korábban, hiába tervezte el, hogy megmondja neki, fejezzék be, most mégis képtelen volt kimondani, csak tologatta azt a mozit, azt a találkozást. Pedig tudta, addig, amíg vele van, a Másik nem lehet az övé teljesen. Senkivel sem lenne korrekt, és volt társa sem érdemelné ezt meg. Még mindig tisztelte, holott ez már nem az volt, amiről eleinte szólt… de annyira akarta az esti boldogságot, a függetlenséget és a felszabadultságot, hogy erőt vett magán. Volt társa egy emelettel lejjebb dolgozott, így hát egy gyors döntést követően leszaladt hozzá, és röviden, őszintén megmondta neki, hogy szakítani akar. Őszintén sajnálta, és szíve szerint inkább magára vette volna annak csalódottságát, csak kevésbé fájjon neki. De tudta, hogy mindenkinek ez lesz a legkíméletesebb és legegyenesebb. Csak azt az egyet nem mondta el, hogy a legjobb barátjával találkozik a mozi helyett. Persze ő úgy gondolta, hogy ehhez volt társának már semmi köze sincs, hiszen nem csalta meg, és mégcsak nem is barátja miatt akart szakítani (ezt utólag már maga is belátja, akkor csupán saját magát akarta ezzel áltatni; hát persze hogy Ő volt az oka a szakításnak, kár is lenne tagadni, bár nem csak rajta múlt).
Most már szabad volt, és független, nyugodt lelkiismerettel várta az ígéretes estét, a mámorító éjszakát; de persze még mindig tudta, hogy mindennek ellenére semmit sem szabad elkapkodni, hiszen ez az egy lehetősége van. Fontosabb volt Ő számára, semmint felforrósodott és pattanásig feszült testi vágyai, állatias ösztönei és szédült szerelme, ami már mindenáron be akart volna teljesülni. És izgalmas volt, lüktető, és sokat ígérő. Egy teaházba ültek be beszélgetni, s még mindig meg bírták állni, hogy csak egy baráti, üdvözlő puszi legyen az a maximum, amit adhatnak egymásnak. Izgalmas volt játszani az érzékekkel, a vágyakkal, kifeszíteni őket, amennyire csak lehetséges, miközben gondolataik már olyan titkos helyeken jártak, szárnyaltak, amit egymásnak sem mertek volna elmondani. Csupán sóvárgó tekintetük árulkodott erről a leplezett és visszafojtott vágyakozásról. De amikor kiléptek a teázóból, s Ő átkarolta a vállát, és magához vonta, hogy kevésbé érje a metsző március végi hideg, már tudta, hogy ez az önmegtartóztatás talán csak az autó védett magányáig fog tartani. Izgatott volt, kívánta, várta már, de azért tartott is a helyzettől. S valóban minden úgy lett, ahogy azt előtte már megérezte. Mielőtt megcsókolta volna, azért megkérdezte tőle, hogy szabad-e? Ez is olyan kedves és udvarias gesztus volt, amely arra utalt, hogy Ő sem akar elrontani semmit. Hát persze, hogy szabad. Sőt! De talán ez volt az utolsó olyan pillanat, amit még vissza tudtak fogni. És ekkor mintha valamiféle gát szakadt volna át…
Meleg, puha és szédítő csókja ismerős volt… Hiszen azon az első estén, amelyen megismerkedtek, Ő volt az a vakmerő, aki vette a bátorságot, s így búcsúzott tőle… és akkori társa mindezt nem látta? Hol lehetett ekkor? De persze mindegy is, ő már a múlté. Tudat alatt hát az az első merész csók erősítette benne mindvégig a kitartást, és azt a láthatatlan köteléket és vonzalmat, melyet hetek óta képtelen volt elszakítani. Mindez hát nem volt véletlen.
Szinte elmerültek egymásban, de Ő nem sürgette. Nem akarta leigázni, eltiporni, majd skalpjával végleg eltűnni. Csak gyöngéden kényeztette, átölelte, s összebújva beszélgettek. Hiszen még csak most ismerkedtek egymással.
És kínkeserves volt minden pillanata az elválásnak. Csak a másnapban reménykedett, amikor az egymásnak küldött forró, lüktető üzenetekben volt minden reménye…
És most sem csalódott... ilyen este után… „és még nem is történt semmi…” – „Semmi? Hát mire számítsak később?” – „Ez csak a fantáziádtól függ… kíváncsi vagy a határaidra?” Szíve kalapált, érzékei lángra gyúltak e sorokat olvasva, s még korántsem volt vége. De ő is egyre jobban felbátorodott… Tudta, érezte, hogy valami olyan érzékiségbe csöppent, amilyet korábban még sosem élt meg. Olyan vágyak kerítették hatalmukba, amilyet azelőtt még nem tapasztalt, s azt is tudta, hogy végre emberére akadt. Csak meg kell szelídítenie… de nem leplezte előtte érzékenységét sem, s ezt még jobban tisztelte Benne. Hálás volt azért, hogy sebzett lelkével, őszinte, emberi pillanataival, gondolataival is megajándékozta. Őszintén beszélt neki azokról a tragédiákról is, amelyek érték. A lány most érezte igazán, hogy ez a Fiú mennyire érzékeny, mennyire sebzett és milyen magányos… hiába próbálja meg leplezni mindezt fülledt érzékiségével, neki most őszinte és tiszta szeretetre lenne szüksége.
„Csak arra gondoltam, hogy hagyom magam, és… átadom a testem Neked…” – más helyzetben ez felhívás lett volna keringőre, ő azonban tudta, hogy itt nem erről volt szó. - „Azt hiszem, az most Neked nem lenne elég… előbb a lelkedet kellene átadnod…” - „Ki tudja?” - „…félted a lelked?” - „egyre jobban…” - „Tőlem is?” - „nem Tőled, lassan már mindenkitől, de talán csak átmeneti…” - „Tudod, rám bármikor számíthatsz…” Úgy ült a gép előtt, hogy legbelül az összes vészcsengője visított. Mi volt ez? Segélykiáltás? Korábban még sosem tapasztalta, hogy egy határozott, magabiztos pasi ennyire kimutassa az érzelmeit. Igaz, ismerte a körülményeket, ezek némi magyarázatot is adtak viselkedésére, mégis meglepte ez a nyíltság. De most tudta, érezte, hogy komoly krízis van… El kellett indulnia, holott nem szívesen hagyta magára éppen akkor, amikor végre megnyílt, s talán először tárhatta fel őszintén valaki előtt a lelkét.
Telefonját – habár korábban sosem hagyta éjszakára bekapcsolva – most nem kapcsolta ki, hátha szükség lesz rá… nem mondta ugyan Neki, de a kimondatlan gondolatok is célba érnek, ha nagyon fontos. Ő pedig úgyis tudta, hogy számíthat rá. S ismét jók voltak a megérzései… éjszaka sorra kapta a lázas üzeneteket Tőle, hogy most azonnal indul érte, vele szeretne aludni, s szinte könyörgött neki. De ő hajthatatlan maradt, s igyekezett lebeszélni a Fiút erről az „őrültségről”. Talán saját magában sem volt biztos. Ő ezt még korainak tartotta volna, ha viszont belemegy, tudta, hogy nem tudnak vágyaiknak megálljt parancsolni. Márpedig sem trófea, sem egy érzelmi tévedés nem akart lenni. De az is lehetséges, hogy éppen ezen bukott el. Mégsem számíthatott tehát rá? Ma már mindegy, hiszen csupán az emlékeiben él, de talán megnyugtatóbb lenne számára is, ha tudja a választ a miértekre…
Eddigi élete legfelkorbácsoltabb érzelme kielégítetlen maradt hát, sosem tudta meg, hogy mi lehetett volna, ha… de talán nem kell sajnálni. Ez után még egyszer találkoztak, és talán egyszer-kétszer telefonon is beszéltek, de az már „kapcsolatuk” indiánnyara volt csupán. Eltűnt anélkül, hogy bármit is mondott volna. Otthagyta a lányt kétségei béklyójában, s szívében egy ki nem hunyt parázzsal.
Nem ma történt… már évekkel ezelőtt, de szép volt. Nem tartott sokáig, de benne maradt. Mélyen, és kétségekkel tele. Hirtelen lett vége, mégsem haragszik Rá. Magyarázat nélkül, mégis megértette. Megértette, elfogadta, mégsem hagyja nyugodni. Talán a benne rekedt kétségek teszik…
Még ma is sokat gondol Rá. Nem telik el nap anélkül, hogy eszébe ne jutna, esténként elmormol egy fohászt a boldogságáért. Még ha őnélküle is…
„De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepett megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, mert ilyen az emberi szív.” (Márai Sándor)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 7 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Veronai (#5044) | 2008. október 24. 23:13 |
Tudod, hogy milyen az, ha fájóan őszinte valaki? Csak egy példa, amit én át éltem 15 évesen. Szerettem egy lányt. Több hónapja már. Nem tudtam mi tévő legyek. Így szerelmesen, így fiatalon fogalmam sem volt. Csak "szemeztem" vele. Egyszer volt egy alkalom és "hazakisérhettem". A kapuban állva, más nem tudott kijönni a számon, búcsuzáskor, hogy "Szeretlek!". Nem hitte el, illetve, nem én kellettem. Ma már megtanultam. 30 év után. Kinek mondhatod ki és kinek nem. Szeretlek egyet jelent, hogy megmondod: Feltétlen! ...és ez így igaz. | |
| |
2. Persepolis (#5010) | 2008. október 24. 11:18 |
Kedves Veronai! Megmondom őszintén, vártam már a véleményedet erről az írásomról, mert korábban pedzegettük ezt a témát. De kicsit féltem is tőle, mert mindig "fájóan" őszinte tudsz lenni, azonban örülök, hogy nem okoztam csalódást. :) Hogy boldog lennék? Hmmm... szeretnék tényleg az lenni... | |
Válasz Veronai hozzászólására (#4982). |
|
3. Veronai (#4982) | 2008. október 22. 23:24 |
Szóval szereted a történelmet. :-) Helyes. Örülök, hogy megírtad. Örülök, mert éreztem, hogy van valami benned. Íme, most olvasható. Megragadó. Átéltem én is "hasonlót". Tudod, mindenkinek a saját életét kell élni és csak "remélni" lehet, hogy boldog lesz. "Az életet előre éljük és utólag értjük meg." Szerintem Boldog lehetsz! Üdvözlettel: Veronai | |
| |
4. Persepolis (#3747) | 2008. szeptember 15. 10:10 |
Kedves Györgyi! Örülök, hogy tetszett írásom. | |
Válasz Györgyi hozzászólására (#3668). |
|
5. Györgyi (#3668) | 2008. szeptember 12. 16:20 |
Örülök, hogy rátaláltam erre az írásodra. Köszönöm, hogy olvashattam. | |
| |
6. Persepolis (#3585) | 2008. szeptember 10. 10:02 |
Köszönöm Liz, valóban szép érzés ez, még akkor is, ha fájdalmas... de ezt meg kell élni. | |
| |
7. Persepolis (#3570) | 2008. szeptember 09. 09:19 |
Köszönöm. Örülök, hogy nem olyan véleményt írtál (persze azok is lehetnek racionálisak), hogy baromság nem elfelejteni. Hogy előre kell nézni, és nem hátra. Pedig vannak ilyen esetek is... ettől még az ember nem megy a Dunának, nem fog vakon közlekedni, de ha egy ilyen érzést kitörlünk magunkból, akkor sosem lesznek szép, vagy fájdalmasan szép emlékeink... Örömmel töltött el a kritikád, pedig nagyon féltem megírni. | |
Válasz Janó hozzászólására (#3563). |
|
