Szomorú komédiások
Dátum: 2008. május 20. 19:28Műfaj: PrózaCimkék: barátság, betegség, boldogság, élet, elmélkedés, érzések, felejtés, halálvágy, fájdalom, öngyilkosság, magány, halál, lélek, szerelem, depresszió, vágy, tudatfolyam, transzcendencia |  |
Négy - egymástól különálló - karakter belső mondatai. Harc a megbélyegzettség, a halál és önmagunk ellen. A halál előtti tudattalan lélekmonódiák kvintesszenciái.
Szomorú komédiások,
Csillagpor, esthajnal, mámor,
Ódon és andalgó, szerelmes, megcsaló,
Csak játszunk, játszunk, játszunk.
Szomorú komédiások
Rézbőrbe bújtatott arcok,
Szerelmes csevegés, könnyek és feledés,
Csak játszunk, játszunk, játszunk.
Szomorú komédiások,
Haragszült, csalfa ábrándok.
Cselekvés, menekvés, kárhozat, vezeklés
Mi tovább és tovább játszunk.
Dethadenthae
Azt hiszem, itt, helyben meghalni lenne a legegyszerűbb. Feltűnésmentesen, csak összeroskadni, mint a faágakról lepergő száraz levelek. A lelkem már úgyis halott. Kiirtottak belőle minden emberi érzést, minden empátiát, szeretetet, megértést, gyűlöletet és szánalmat, és minden mást, ami emberinek nevezhető. Néha megkérdezem magamtól, hogy mindez miért, hogyan történhetett, és hogy lehettem olyan gyenge, annyira enervált, hogy hagytam letiporni magam. De már minden mindegy.
Egymagamban ülök itt, a folyó menti sík lépcsősor peremén, ölemben a szokásos jegyzetekkel, és úgy érzem, szavak áradata omlik rám, szórengetegek, elcsépelt és botránkoztató, olykor semmitmondó, közhelyes szöveghalmazok, amiket, magamat ismerve, soha az életben nem használok semmire. És miközben úgy érzem, a szavak teljesen hatalmuk alá kerítenek, majd lassú, de hatásos méreggel végeznek velem, az egésznek semmi értelme. „Tipikus művész”, mondta mindig apám. „Merengve sétálgat fel-alá a szobában, néha dúdolgat, de gyakran csak motyog és motyog, mintha be lenne csavarodva!” Ő maga sosem ismerte el, hogy a művészetnek és az életnek bármiféle kapcsolata lenne egymással, és mindig verekedéssé fajuló vitákba bocsátkozott azokkal, akik nem az ő álláspontját képviselték. Apám, az erőember. Én nagyon szerettem az apám. Hiba volt. Ha ő nem lett volna, ha ő nincs mellettem, ha nem vonult volna naponta a sarkamban, minden másképpen történt volna. Még… még most is szeretem őt. Az apám egy szent, bármit is tett! Ő egy mártír, és… én a hóhér…
Már megint eleredtek a könnyeim! A fenébe, hiába próbálom visszatartani őket! Gyorsan arcul kell csapnom magam, szégyen, hogy így meg kell… Ilyen patáliát csapni a város kellős közepén! Csepereg! Húznom kellett volna esőkabátot! Nem érdekel!
Hol kezdődött minden? Talán ott, amikor anyám részegen fetrengett az albérletünk kopott kanapéján kora hajnal tájékán, s apám óvatosan és lopva besurrant a szobám ajtaján. Nyolcéves lehettem. Emlékszem, tisztán emlékszem azokra a hajnalokra, bár ne emlékeznék rájuk olyan tisztán! Éberen feküdtem. Emlékszem, a lebukó hold átvilágította a fehér vászonfüggönyt, s érdekes, groteszk alakokat festett a falra. És akkor meghallottam az ajtó nyikorgását, a padló recsegését. És akkor ő bebújt mellém az ágyba … Mint már mondtam, én nagyon szerettem az apámat. A gyermekkorom abban a tudatban telt el, hogy mindaz, amit ő tett velem, minden az ő szeretetének védjegye. Azt gondoltam, ő a tökéletes szülő, hiszen reggelente ő választotta ki nekem az aznapra legmegfelelőbb iskolai ruhákat, ő kísért le a játszótérre, az uszodába, és négyéves koromtól ő tanított írni és olvasni. Az iskolában osztályelső voltam. A tanárok, főleg a magyartanárok mindig dicsértek, előtte, mindig azt mondták ennek a kislánynak roppant jó az íráskészsége. Az apám elkötelezettségre, fegyelemre és szorgalomra tanított. Meg voltak számomra a megfelelő eszközei, amelyeket sosem válogatott meg, ha rólam volt szó. Azt hittem, ezt nevezik apai szeretetnek. Milyen büszke volt mindig rám! Az ablakból leste a pillanatot, mikor az iskolából hazajövet énekelgetve, ugrándozva rovom az utcánk köveit. És minden este ő altatott… ő altatott álomba.
Későn ébredtem rá a kegyetlen igazságra. Túl későn. És amikor végül kinyílt a szemem, halálosan megrémültem. Az apám egy vadállat volt. Fel nem tudnám sorolni, hányszor de hányszor ütött meg, azt a rengeteg napot, amikor feldagadt arccal kellett iskolába mennem, és mindig megkérdezték, hogy mi történt, és arra azt kellett válaszolnom, hogy az utcán elestem, és megütöttem magam! Azt mondta, legyek rendes kislány, és akkor jóban maradhatunk, és én legszívesebben leszúrtam volna egy késsel! Talán ez vezetett odáig, hogy tizenkét éves koromra végképp meggyűlöltem minden férfit. Az apatípus!
Fázom! Ideje lenne hazamenni! Mindegy! Bánom én, arra is tojnék, ha itt helyben elkapnék valami betegséget! Csak legyen már vége!
Igen, emlékszem, az iskolában minden fiú megbámult, csorgatták a nyálukat, és én ezért még jobban megvetettem a hím fajt! És elhatároztam, engem ugyan nem fog megdugni egyik sem! Az összes ruhámat elégettem vagy eladtam, minden dresszet, sortot, minit, mindent, és férfiruhákat öltöttem magamra. A hajamat tövig vágattam, és elhagytam a sminket. Minden csaj megdöbbent, azt gondolták, nem vagyok normális, mert kiríttam a társaságukból.
Dethadenthae! Örökké őrzöm őt! Soha nem válunk el! Soha! Ezt azóta a pillanat óta tudom, hogy… hogy először láttam őt az iskola folyosóján, abban a kék miniszoknyácskájában, amit, amit soha nem váltott le. Nem azonnali vonzalom volt ez, hanem egyre növekvő, egyre biztosabb és bizonytalanabb szerelmi kapcsolat – legalábbis részemről. Dethadenthae! Azt hiszem, ő a szíve mélyén a férfiakhoz vonzódott, legalábbis végig azt éreztem, kapcsolatunk valahol megrekedt a barátság és a testvéri szeretet mezsgyéjén.
Féltettem, mert el volt veszve, és mindezért még jobban belehabarodtam. Sorstársak voltunk, mi ketten. A teljes egyedüllét néha összekötő kapocs két ember között, és olyankor nem igazán számít a nemi hovatartozás. Engem legalábbis nem zavart, hogy ő nem úgy vonzódik hozzám, mint én hozzá. Ez tette széppé az egészet. Egyek voltunk, ő és én.
Szerettem. Szerettem, mert tudtam, az érzéki és lázongó felszín alatt egy magányos, elveszett kislány vacog. Úgy próbáltam óvni, de ő nem hagyta magát. Ő sosem hagyta magát. És mikor az anyja nyomására elment, tudtam, bár nehéz, de el kell engednem a kezét. Nem akartam! Nem akartam! Bár örökké egymásnak… Bár…
Megtudta! Az apám, aki az összes „elferdültet” nyársra tűzte volna… Nem sokkal Dethadenthae távozása után kétségbe estem. Azt tudtam csak, hogy nem akarok tovább egyedül maradni, és részegen az utca kövein fetrengeni a fagyos éjszakában, mint az anyám. „Nem, én nem ilyen életet akarok magamnak!”, gondoltam. Egyik nő követte a másikat, egyik sem tetszett különösebben, de mi mást tehettem volna?! Egy este apám szokásához híven kocsmagyűlésre ment, ahol fitymáló megjegyzésekkel illették a kormányt, az embereket, akik „arra a köcsög pártra szavaztak”, és természetesen holtrészegre itták magukat. Kihasználtam az alkalmat, amíg apám nem volt otthon, felcipeltem az éppen aktuális cicababát, és kéjmámorban úszva bújtunk ágyba. Egyszer csak a lépcsőfordulóban meghallottam apám hangját, és halálos rémület lett úrrá rajtam. Megdermedtem a félelemtől. És akkor kivágta az ajtót, és meglátott bennünket. Halálra vert, emlékszem, a sebek hónapokig nem gyógyultak be. Azóta se! Azt mondta: „Megvetlek! Nem vagy az én lányom, te kis lotyó!” Mire én azt mondtam: „Utállak, te alkoholista barom! Hogy dögölnél meg! Hogy dögölnél meg!” És akkor…
Emlékszem, még érettségi előtt írtam egy mesét egy kis rigóról, aki repülni vágyott. Aki meg akarta ízlelni a szabadságot. De az emberek gonoszsága legyűrte minden erejét. Hogy is volt?
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pici rigó. Ennek a csöppnyi madárnak, akit kikelése óta óvott, védett mindenki, egyetlen egy nagy, beteljesülhetetlennek tűnő álma, kívánsága volt, repülni. Szárnyakat, szélesre terjedt, büszkén suhanó szárnyakat szeretett volna ez a piciny madárka, akár a karvalyé, amelyik oly fölségesen emelkedik a magasba, huppan a mélybe, és szabadon vadászik az erdők, bércek apró rágcsálóira. Titokban mindig irigykedve leste rejtekhelyéről ezeket a pompás nagymadarakat, és ha ágakból összekapart ágyacskájára hajtotta fejét, mindig azt képzelte, hogy egy nap ő is, talán ő is szabadon szárnyalhatja aranytollaival a világot, felülről csodálhatja minden szépségében azt, ahogyan a hosszú és fáradt tél után a Föld új életre kel, a virágok levetik a gyász és bánat fekete csipkéit, és zöld hajtásaikkal ismét megörvendeztetik az anyaföldet. Ahogyan a nap sugarai áthatolnak látóhatár felett, kékeslila csíkot húzva az ébredő hajnali tájban. Igen, repülni vágyott ez a törékeny kismadár.
És az idő egyre telt-múlt. A nyár izzó kemencéjének külterületén a pici rigó nőttön-nőtt, erősödött más szárnyasok védelmének biztonsága által, szárnyai pedig egyre izmosodtak, egyre tollasodtak, míg végül már szárnyalásra is kitűnően alkalmasakká váltak.
Örült a parány teremtés, hogy végre ő is hórihorgasan hordhatja magát a legnagyobb madarak közt, sőt, még a sasok királyi vacsora ceremóniáján is részt vehet. Hogy nagy hatalmát rögtön körbezengje a Földön, ráugrott egy levendulafa levelére, elrugaszkodott, s szárnyait magasztosan a levegőben suhogtatva repülni kezdett.
– Kelj új hajnalra, világ! Pacsirták zengjétek az élet diadalát! Ti is, ti kotnyeles kakasok! Libák, kacsák, varjak, sirályok! Táncoljatok, daloljatok! Új élet kelt itt, a Földön! Nap gyújts örömtüzet, parázs szolgaleány, ne légy rest! Szél, csacsogd el mindenfelé az örömünnepet!
És a természet boldog volt, és a földanya arca sugárzott a büszkeségtől, hogy egyetlen kincse, kit csibekorában nagy gonddal és féltő óvatossággal dédelgetett kebelén, most végre az önállóság birodalmába lépve megvalósíthatja minden álmát.
De a nyár hamar a tél zord, gonosz hidegébe csapott át. A nárciszok cserfes nevetése hamar fagyos mosolyra váltott a hold szürke, tüskés fényének vetülésében.
A kis rigó fázott, kabátkáját, mely régi útitársa volt, régen elhagyta valahol a mord kősziklák sötétjében. És most ott didergett, egyedül, végtelenül egyedül és reménytelenül egy cseppkőbarlang fenyegető gyomrában. Miközben próbált álomra szenderülni, egyre hallgatta, amint a barlang faláról kuncogva csöppennek le a szemtelen mészcsepp-suhancok, miközben ezt dúdolták ritmusban egymás után: „Repülj-ugorj, egy-két-há’; repülj-ugorj, egy-két-há’!” A rigó már csaknem félálomban lehetett talán, mikor egy apró ihlet szállta meg pici fejét. „Igen!”, gondolta. „Nem számít, milyen rút, viharos is mostan odakinn! Felszegem mosolyom, és nem félek a sötéttől többé! Túl a viharon, talán ott vár rám az aranyos ég, amelynek oltalma alatt a pacsirta édes dallal köszön a hajladozó napraforgóknak! Holnap újra és újra nekirugaszkodom, és szembeszegülök a széllel!”
És másnap megfeszítette minden tagját, s dacolva a jeges árral, a hófuvallatokkal, szabad szárnyalásba kezdett ismét. És a harc még jobban örömkönnyekre fakasztotta őt, hogy az élet csupán játszadozik vele.
Ám időközben a közeli falvakba telepesek érkeztek, emberek, kiknek sarjai ördögi törpe lények voltak. Amint a nap már nem ragyogott annyira, és nem olvasztotta a hóbuckákat, a törpe lények fát és rőzsét gyűjteni indultak a nehéz időkre.
Már éppen az erdő határában járhattak, mikor egyikük hirtelen észrevette, mintha valami dudvát hordana ide-oda a szél. Intett társainak, azok marékra fogták az előttük tornyosuló hórengeteget, és ösztönös gyűlölettel szívükben a madárka testének hajították. A rigó, ki a sok megpróbáltatás ellenére mindig próbált a szeretet erejével győzedelmeskedni, egy darabig ellenállt a heves támadásoknak, ám gyenge kicsi szíve egyre égetőbben fájni kezdett. Az erejétől megfosztva esett a kis állat a földre, s halálítélői áldozatául. A törpe lények egyenként felkaptak egy-egy faágat, s ütlegelni kezdték vele az ártatlan mezítelen testét, mígnem kiserkent annak pirosló vére. Majd fogtak tíz deszkát, s bitófát ácsoltak neki. A kis rigó sírt, s mivel nem tudott az emberek nyelvén, csupán annyit tehetett, hogy lehunyt szemmel csendesen várakozott, hátha az anyaföld a segítségére siet.
Az anyaföld azonban nem jött, talán nem is tudott arról, hogy azok ott páran milyen csúfságot készültek elkövetni ellene. Majd jött egy következő törpe, a legvérmesebb és a legvaskosabb valamennyi közül.
Tenyerébe fogta a kismadarat, először szánakozva nézte egy darabig, majd minden emberi érzést nélkülözve, illetve annak teljében, marcangolni kezdte a kis állatot. A szerencsétlen rigó hiába hadakozott, hiába sírt, semmit nem használt a lélektelennek. A törpe először a szárnyait törte el a rigónak. A szárnyakat, amelyeket annyira vágyott, amelyeket annyit ápolt, gondozott, és amelyekre annyira büszke volt. A szárnyakat, melyek nélkül a repülés, és azzal együtt az élet is céltalanná vált számára. „Ó, drága szárnyaim! Most, hogy elveszítettelek titeket, tényleg nincs más út előttem, csak a halál!”, gondolta, és kibuggyantak könnyei. Ám a vérengző törpe nem érte be ennyivel. Ezután a madárka lábai következtek. „Ó, édes lábaim, micsoda kínlódások várnak még rám!”, gondolta a kismadár, és ekkor hirtelen úgy érezte, a föld megfordul saját tengelye körül, körülötte. Ám kínzója ekkor durván arcul ütötte.
– Ne, te, ne! — kiabálta. – Még nem végeztünk veled!
És ekkor hárman megadták neki a kegyelemdöfést.”
Csak azokat az éjszakákat tudnám felejteni! Csak azt a fájdalmat, és vele mindazt, ami az apámhoz köt! Létezik utolsó megoldás? Lehetséges lenne? Vagy menekülés mindaz, amit mi öngyilkosságnak nevezünk? Ki tudja? Minden elmúlik egyszer. Ez a perc, a múlt, a jövő, az érzelmek, a gyönyör és a mocsok, minden. És egyszer mindannyiunk, akiknek olyan sok keserűség jutott, eljut a teljes megsemmisülés felé. Egyszer én is semmivé válok. Talán holnap, talán a távoli jövőben, talán ma este.
Füst és homály
Milyen sötét lett hirtelen! Mintha gyászfátyolruhába öltözött volna a világ! Akár egy halotti tor, hát nem? Olyan… olyan visszataszító… Még csak most kezdődött minden, és már vége van… De most… A nagy este idején… Furcsa!
És most jön az előadás fénypontja… A pávatoll korona… Így jobb! Tetszel magadnak, „vénlány”! Nem vagyok babonás fajta, de ha az arc vonását veszti…
Királynőnek érzem magam! Tetszem nektek, drágáim? Mondjátok, hogy tetszem! Mondjátok, különben… különben… különben belétek marok! Haha! Úgyis tudják… tudják ők, milyen lágyszívem van! A bestiák! A kis bestiák! Rajtuk látszik… jól vagytok nevelve, kérem szépen! Egy kis rúzs… Még egy pici alapozó ide, jól van, gyönyörű vagy! Gyönyörű vagyok? Gyönyörű vagyok! Gyönyörű!
Hová tűnt a kedves hölgy,
A rózsaszínes virágtisztás,
A reszketeges, zúgó völgy?
Vajh visszatér-e még?
Vajh visszatér-e még?
Hová tűnt a kedves hölgy?
Csókot kapni, bókot adni?
Ezer hódolót fogadni?
Vajh visszatér-e még?
Vajh visszatér-e még?
Na, igen, ilyen egy igazi díva! Hódolhattok nekem! Nem hódolnak, többé… többé senki se hódol… Képzelgek csak! Mint egy magányos… magányos nimfa, aki barlangja odvában várja a hős Odüsszeuszt.
Hová tűnt a kedves hölgy?
Zárda mögé rejtőzött,
Alakját elfújta szél.
Vajh visszatér-e még?
Vajh visszatér-e még?
A magány elemészt. A magány kiszívja az erőm, mint a lassú, de biztos halál felé vezető fokozatos leépülés. Igen, én a magány betege vagyok. Egyetlen társaságom az ital, a cigaretta, a televízió, no meg ez a két kis bestia… Fifi és Csivi… a lelki társaim. Ők nem értik meg az emberi nyelvet, mégis ösztönösen képesek szeretni. Milyen fura, igaz, drágáim? Mindezek ellenére felettébb érdekes, hogy ezek az egyszerű ösztönlények olykor mennyire emberien tudnak viselkedni. Fifi például kora reggel már bújik a hónom alá, hogy ideje felkelni, megmosdatni és megfésülni. Tipikus nő, hát nem? Tipikus kiscsaj vagy, te, egy kis bestia, te! Egyszer kisminkeltem, csak úgy, szórakozottságból, de nem nagyon volt odáig érte valld csak be, Fifike, hogy rühellted! Szégyenszemre prüszkölt! A másik pedig, ez itten, ez a hóhányó, ez pedig éjjel-nappal vagy tévét nézne, vagy a hasát tömné. Egyszer elneveztem falánknak, mire ő sértődötten behúzta a farkát. Most bezzeg hallgatnak, szégyellik magukat! Hát szégyellhetitek is magatokat, annyi szent! A sorozatokért vagy a romantikus filmekért mindketten odáig vannak, és sokszor megugatják, ha egyik vagy másik színész nem a megfelelő alakítást nyújtja valamelyik produkcióban! Haha! Imádlak benneteket, kis szutykok! Igen, én szeretem az állataimat, mert minden törődést megkap tőlük az ember! Ezenkívül… ezenkívül hiányzik belőlük az irigység, a kapzsiság és a minden alapot nélkülöző pusztításvágy. Ugyanúgy szeretem őket, ahogyan megvetem az emberi társadalmat.
Hová tűnt a kedves hölgy?
Sorsütéskor, borsütéskor,
Halálórám delején
Vajh visszatér-e még?
Vajh visszatér-e még?
A magány rabszolgája vagyok. Kirekesztett. És nem bánom. Miután mindenki elhagyott, mindenki, mert az embereket csak az érdekkapcsolatok vezérlik, ötvenkét éves koromra eljutottam odáig, hogy nem kívánom az emberi társaságot, és kifejezetten feszélyez, ha öt percnél tovább kell Fifit a folyóparton sétáltatnom – Csivi nem szereti az utcai zsivajt, és elég gyakran kifáradnak a lábacskái. Olyankor senkivel nem elegyedem szóba, mélán leülök a partszéli lépcsőkre, vagy meleg időben mezítláb tapicskolok a jéghideg vízben. És miközben Fifi nyakig elmerül a habok között, lehunyom a szemeimet, és emlékszem.
Hah, de mi lesz így! Sosem jutok tovább! Egyszerűen nincs időm… magamra nincs időm… a fehér nyuszi, haha! Sosincs időm!
Hová tűnt a kedves hölgy?...
Hová tűnt a kedves hölgy?...
Igen, olyankor emlékszem… emlékszem a régen elvesztett gyermekkoromra. A bátyámra, akit mindenki úszóbajnoknak nevezett, a világkupák győztesére, a példaképemre. A bátyámra, aki megmentette az életemet. Hat éves voltam, amikor pecázni indultunk, és túlságosan közel hajoltam a csónak széléhez, hogy lássam a víz felszínén úszó, apró halakat, amikor egyszerre elvesztettem az egyensúlyomat, és beleestem a vízbe. Kétségbeesetten kapálóztam, többször elmerültem a vízben, s utána csak annyi dereng, hogy a mama szűk, füstös konyhájában ültünk, kávét ittunk, s az aznapi híreket hallgattuk.
Azok jó idők voltak, de ami most van! Csak a káosz! A fejem kezd szétpattanni! Talán még egy gyógyszerecske, vagy az túl sok lesz, Csivvants úr? No, persze, most itt szaglászol! Menj a helyedre innen!
Emlékszem, a bátyám hogy szidott mindig, mert mindig a helybeli fiúkkal járkáltam, bunkereket és sátrakat építettünk, és amelyik túlontúl szemtelen volt velem szemben, az kapott a pofájára! A bátyám azt mondta: „Így illemtudó, tisztességes lány nem viselkedik!” De persze sohasem vett komolyan. Ő soha semmit nem vett komolyan. Így élte az életét, és bár apám megvetette a léha életmódja miatt, anyám mindig a védelmére kelt. Azt hiszem szerelmes volt belé. Mi, kislányok, és az utca asszonyai is mind szerelmesek voltak belé. Amikor katonának vonult, leveleket és fényképeket küldött magáról. Az egyiket mindmáig magamnál őrzöm, ott, a hálószoba kredencének legfelső fiókjában. A leveleiben állandóan a fegyverek terén való jártasságával büszkélkedett, és részletesen ecsetelgette a havi hódításait, valamint az éjszakai cirkuszokat valamelyik utcaszéli kocsmában.
Á, így ni! Már kezd hatni a szer! Már mindjárt nem olyan rossz, ugye, Csivvants úr? Mindig így hívom, haragszik is érte! De vacsorát ma nem kap! Rosszalkodott, betörte a kisszobában a kakukkos óra üvegét! Pedig hányszor fel akartam tenni a falra! De idegesít! Megállítottam az ingáját! A házamban egyetlen óra sincs! Piszkálnák az agyam az állandó kattogásukkal!
Pontosan emlékszem a halála napjára! Július tizenkettedike. Abban a kegyetlen és hideg közönnyel átitatott halotti üzenetben az írták, az orosz rulett iránti szenvedély oltotta ki az életét. Anyám beleőrült a tudatba, hogy egyetlen fia egyik napról a másikra odalett. Hisz hogyan lenne képes az anyai szív kibírni ekkora veszteséget?
A színház! A színház! Úgy emlékszem a színházra, a kulisszák mögötti féktelen dorbézolásokra, a vágyra, hogy elmeneküljek otthonról, az otthoni őrülettől, a köznépi parasztemberek világából, hogy főnixmadárként szárnyaljak a luxus és reflektor világa felé! És hamar megtanultam a leckét: ha valamit igazán el akarsz érni az életben, és gyorsan, de hatékonyan akarod elérni a célod, akkor minden lehetséges eszközt, ami a rendelkezésedre áll, fel kell használnod a megfelelő helyen és időben! Járj mindig magas tűsarkú cipőben, húzz necc harisnyát, öltözz a legrikítóbb színekbe, és mindig pakold ki a cuccost, mert akkor bármerre jársz, a hímnemű egyedek istennőként bálványoznak majd! Áldozat, áldozat, de nem tehettem mást! És nem is akartam másként tenni, az az igazság! Tehát, a színházzal egyetemben hamar megismertem a férfitermészetet, és egy bizonyos idő után könnyedén kitapasztaltam őket. Szívtipró, ezerarcú bajkeverő, elfoglalt üzletember, aki állandóan a karóráját vizslatja, piszkos kis pénzcsináló, muszkliagy, forró szerető… Mindegyikhez volt szerencsém. Szerelem? Nem, egyiket sem szerettem sosem. Az én két felejthetetlen szerelmem a bátyám és a színház voltak.
A színház. Hogyan tudnám felejteni azokat a perceket, az előadás előtti komor, néma csendet, azután a morajlást… függöny fel… és egyszerre kiviláglik a színpad… és akkor királynői szoborszerűséggel bevonulok a palotámba, a színtérre… odaát tenger rajongó morajló suttogása… Ophelia, Tatjána, Júlia, Kleopátra, Gertrúd és az összes tragika, akik magukban hordozzák a felséges bukás dicsőségét…
„S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomási mézét,
Most e nemes, fölséges észt, miképp
Szelíd harangot, félreverve látom?
Nyílt ifjúsága ártatlan vonásit
Őrült rajongás által dúlva szét.
Ó, jaj nekem,
Hogy amit láttam, láttam? És viszont,
Hogy amit látok, látom az iszonyt!”
Öngyilkosság… majd tapsvihar és rózsaáradat! Hogyan tudnám feledni? De az igazgatóság ízlésvilágának „túl előkelő, túl finomkodó” voltam, valamint azt sem nézték jó szemmel, hogy a színház fejedelemasszonya viszonyt folytatott egy táncos fiúval – aki mellesleg nem csak a színpadon művelte kiválóan a koreográfiát! Majd mikor hírét vették, hogy nevezett táncos gyerek előbb teherbe ejtette a város egyik legelismertebb személyiségét, alaposan gondjaikba vették mindkettőnk jövőjét. A színház kegyetlen szakma.
Két hónappal később összeházasodtunk. Eljárogattunk, ramazurikat csaptunk, nem törődtünk vele, hogy… hogy kitették a szőrünket! Most persze… nem járogathatunk már el! Ő mondta: „Minek fested magadat annyit! Már így is a szájukra vettek minket!” A férjem, az a majomarcú balfék! Gyűlöltem őt. Gyűlöltem, pedig látszólag semmi okom sem volt rá. Mégis undorodtam tőle, mert eltökélt szándéka volt a bátyám helyét átvenni, elfoglalni az imádat és a megbecsülés trónusát. És mert minden áldott éjszaka, amikor az ösztönei felülkerekedtek rajta, pókujjait lassan végigcsúsztatta a térdhajlatom alatt, és olyankor nem hadakozhattam ellene, mert aki szembeszegül a nyers és ádáz férfierővel, bizony pórul jár! Mindmáig felfordul a gyomrom tőle, valahányszor rágondolok, hányszor alázott meg így! De nem menekülhettem előle! Hogyan is menekülhettem volna? A kislányom már megszületett, és nem akartam, hogy apa nélkül, félárván nőjön fel! Így tűrtem a megaláztatásait! Vannak asszonyok, akik azt gondolják, ők semmit sem számítanak! Akik készséggel adják fel a szabadságot a házassági eskü iránti elkötelezettség érdekében. És ebbe a típusba sorolt engem is. Ellenem fordította a fegyverét. Elmondhattam volna neki, hogy minden érzelem, ami valaha hozzákötött hazugság volt csupán! A vágyaimat a karrierről, utazásról, a szerelemről! Hogy a legmerészebb rémálmaimban sem láttam magam rózsaszín babaruhákat kötögetni, Raffai Sarolta vagy Erica Jong romantikus regényeit olvasgatni, és naphosszat zagyva telenovellák nézésével pocsékolni a drága perceimet. De mindezt magamba fojtottam, és hagytam, hadd sodorjon az élet.
Mintha telefoncsörrenést hallottam volna! Vagy a kapu volt? Ma még csak be se jelentkezett hozzám senki! Utálom a hívatlan látogatókat! És mindig annyi van! De most nem érek rá! Készülnöm kell… Gyorsan… Úgy nézek ki, mint egy romhalmaz… Talán több alapozó kellene… Igen, több alapozó…
Mikor a lányom betöltötte az első életévét, úgy éreztem, nem bírom tovább, én így tovább nem élhetek, nekem más jövőt szánt a sors. Féltem is tőle, nagyon féltem, ezért a lehető leghamarabb gyerekestül átpakoltam a lehető legtávolabbra eső albérleti lakásba. Egy rövid lélegzetű üzenetet hagytam csak neki: „Ne keress!” Pár nappal később visszamentem hozzá. Hiányzott, de legfőbb indokom inkább a sajnálat volt. Tudtam, hogy egy magányos férfi a lehető legbefolyásolhatóbb, és könnyen áteshet a ló túloldalára. És én ezt nem akartam.
A betegsége, az a rengeteg kínlódás, amikor már mozdulni sem tudott, és mindenütt fájdalmak gyötörték… Mellette maradni az utolsó órában volt a legnehezebb, játszani a hűséges, odaadó feleség szerepét, miközben legszívesebben az arcába köptem volna: „Nesze, te szemétláda, rohadj meg, ahol vagy! Én kilépek ebből az egészből, te pedig haldokolj csak! Soha többé nem tartozom hozzád! Soha, soha!” A rózsaszín álom! Levegőre vágytam! Éheztem a függetlenséget! Ám maradtam. És vele együtt éltem meg minden keservet. Átéreztem a kínlódásait, és egyre imádkoztam, bár lenne vége mindennek, hamar és zökkenőmentesen, bár ne érné meg a holnapot, mert minden egyes nap egyre sanyarúbb és sanyarúbb volt mind neki, a haldoklónak, mind nekünk, a haldoklása szemtanúinak. És a fények végül kialudtak. A lányom… A lányom ott volt… látta… Olyan borzasztó volt!Hogy tehette ezt az a gané? Hogy lehetett olyan szemtelen, hogy pont abban az időben kegyeskedett a másvilágra vonulni, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá? Évekig képtelen voltam megbocsátani… És minden egyes héten elmentem a sírjához, leróni előtte minden vétkemet, és fohászkodni könyörületért, ezenkívül szemrehányásokat tenni.
És azóta… azóta a lányom is elment. De nem bántam meg. Soha nem voltam rossz anya, és sosem hittem, hogy mindazt a bántást, amit tőle kaptam, megérdemeltem volna. Cafatka! Emlékszel, Fifike, te se szeretted a fiúit, mindig rájuk akartál ugrani! És nagyon kelendő árucikk volt az én kislányom! Őt én üldöztem el, de kénytelen voltam, egyszerűen túl sok volt már belőle, és úgy gondoltam, az én kislányom már eléggé érett nő ahhoz, hogy saját maga döntsön arról, melyik életutat kívánja választani. És döntött. Kilépett az életemből – végleg.
Ha a függöny lemegy… ha minden… és mindenki aludni tér… mi is… velük tartunk… velük… Sokat álmodom mostanában. A bátyámmal. Mindig ugyanazt. Álmomban visszarévedek gyermekkorom egy-egy halovány emlékképe felé, ahogyan a bátyám ott ül a papa dohos dolgozószobájában, s miközben hátradőlve a karosszékben barnatölgy pipáját pöfékelve, csukott szemmel dúdolja a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, bajusza alatt füstgomolyag száll fel a pállott levegőbe. Néha szól hozzám, a kezét nyújtja felém, de a füst és az évek leküzdhetetlen akadályokat gördítenek közénk. Kiáltani próbál felém, de a hangja a homályba vész. És zokogni kezdünk, mi, a testvérpár, akiket elszakított egymástól az élet és a halál közötti vasrácsos kapu.
Majd Fifi szüntelen vinnyogása szertefoszlatja az álomképeket. És akkor rájövök, hogy életem értelmei ők, és boldog vagyok, repdesek, amikor Fifi a kis frufruját nyújtja a fürdőszobában, hogy ideje megigazítani, amikor Csivit az ölembe kapom, és végigkeringőzöm vele az egész lakást. És olyankor végre nem érzem többé egyedül magamat. Tudatosul bennem, hogy mindig ezt akartam, kivonni magamat a társadalomból, a periféria hűs árnyékában pihengetni. Nincs szükségem semmi másra. Gazdag vagyok, emlékekben és társakban gazdag és értékes ember. És uralkodó a saját birtokomon.
Hová tűnt a kedves hölgy?...
Hová tűnt a kedves hölgy?...
Hová tűnt a kedves hölgy?...
Káin
Asszem, most megint kattant valami. Mindig, amikor félálomban vagyok, hallom, egy szünet, két kattanás, két kattanás, két szünet, egy kattanás, és csönd. Nehéz… nehéz néha kivárni, szenvedek tőle, belehalok, és addig, de addig iszok, amíg meg nem hallom az első kattanást, majd a másodikat, és így tovább. Részeg vagyok. És, talán rohadtul furcsa, de nem szégyellem magam emiatt. Nem, nem és nem, a kurva életbe! A pia gyógyít! A pia… a pia megvált… a társam… és jólesik a napi kemény meló után!
Izzadok, mint a ló… viszket a hátam… bűz árad mindenhonnan, a ruhámról, amelyiket csatakosra vert az eső, a hajamból, a fogaim közül, a bőrömről… mindenhonnan. A körmeimre rászáradt a szar. Igen, én egy szarvájkáló vagyok. Ez a munkám. Naponta ezerszer kitisztítani a tömlőket, ellenőrizni a rendszert, a kocsit elszállítani… Nem mondhatnám, hogy ízletes munka, s nem is szárnyalok a boldogságtól, ha dolgozni kell! Igazából… igazából nem is szeretek dolgozni! A munka csak arra jó, hogy ne dobjanak ki az utcára! Ezért csinálom én ezt az egész szart! És ha hívnak, indulni kell! Ez így működik! Én… nem szeretek beszélni róla!
Ma éjszaka nem megyek haza. Ma éjszaka csak itt fogok feküdni, itt, a híd lábánál, a betonon, és várok. Már annyit készültem rá! Igen, vendégeim lesznek! Mindenki csak baszogatott emiatt odabenn! Már ott tartottam, hogy kitépem a heréiket, és beleharapok a torkukba, de ma este nem vagyok verekedős hangulatban! Ide jöttem, kerítettem magamnak ezt a vékony kartonfedelet, és azóta itt fekszek. És itt fogok feküdni, ameddig meg nem jönnek! Márpedig egyszer csak eljönnek, a kurva anyjukat!
Már megint pofáznak! Mit pofáznak ezek, baszd ki! Ha nem lennék itt… így… mindig ezt csinálják… hülye rockerek! Vagy a hátsó kapunál rejszolnak, ami még rosszabb! Lerúgom a töküket! Csak jöjjenek ide!
Taknyosok! Kinyalt seggű kis újgazdag seggfejek! Tudnák milyen az, ha az ember az utcán hánykolódik! Az anyjuk és az apjuk biztos tejben fürdeti őket, és kiskanállal eteti őket,baszd meg! Tudnák, milyen az… milyen a vörös ház belülről! Soha… soha többet nem megyek vissza a vörös házba… előbb döglök meg…
Bár több lenne… De nincs semmi… Már a játék sincsen… Pedig mennyire az volt az, ami rávett mindarra… Játszani, játszani, játszani! Játszani az életet. Belevetni magam mindenbe, játszani a szenvedélyt, a rajongást, játszani az istenkirályt, mindez mennyire klassz volt! Amióta az eszemet tudom, mindig, de mindig ez volt a az álmom! Soha nem kívántam semmi mást annyira, mint középpontban lenni, megmutatni magam, használni a tehetségemet, hajtani, csonttörésig, izomszakadtáig hajtani és hajtani. És szép kis izmaim fejlődtek az évek során. Mára már ellaposodtak, négy hónap se kellett hozzá! Már nem vagyok a tollával ékeskedő kakas! Megérte az a rengeteg küszködés? Nem tudom. Már semmit sem tudok.
A kurva anyját neki, már megint az érzelgések! Ilyen ez a hótrészegség állapota, baszd meg! De nem tehetek róla! Nem akarok tenni róla! Inkább magamba filózok, minthogy valamelyikük előjöjjön az ordítozásomra! Márpedig, ha részeg vagyok, hótrészeg, akkor mindig ordibálok! Ez a megszokott tőlem! És úgy is hívnak, hogy az „Ordítós”! De nem nagyon ajánlom nekik, mert ha bármelyikük még egyszer ezen a néven nevez, annak kiütöm a fogsorát, baszd meg!
Mindjárt hányok! Pedig nem szoktam hányni! Bármennyi ital után se… Strapabíró vagyok… Öcsi bá’… Volt egy nagybátyám… emlékszek, Öcsi bá’-nak kellett hívnunk… minden hétvégét nálunk töltött… ő úgy szopta a piát, mint csecsemő az anyatejet, baszd meg… és mindig azzal kérkedett, hogy ő soha nem tud részeg lenni… hogy bármeddig is itat-… itathatjuk, ő soha nem bír részeg lenni! Egyszer apámmal olyan kurva részegre piáltattuk, hogy órákon át rókázott kifele a teraszablakból! Az ablakunk alatt elhaladt egy hatvanéves szipirtyó, na ő is kapott a pofájába… Feljött a lakásra… dörömbölt, rikácsolt, ahogy az ilyen banyák szoktak… Apámmal jót röhögtünk az egészen… Zsír fej volt az öreg!
Akkora dorbézolások folytak ott nálunk… a lakásban… még a húgom meg se született… anyám pedig minden hétvégét Norvégiában töltött… azt mondta, az idegei miatt… persze, mi tudtuk apámmal, régen kitaláltuk, hogy nem az idegei, még csak nem is az egzotikus tájék miatt utazgatott minden áldott szombaton és vasárnap… Tudtuk, mert apámnak mindenhol voltak ismerősei, baszd meg… nagyon befolyásos ember volt ő… nagyon elismert… Szóval, tudtuk, hogy anyámnak szeretői voltak odaát… hogy megdugatta magát… Apám így mondta: „Az üres muffot meg kell tölteni!”
Asszem, most meg akarom őket… Meg is teszem, ha el nem hallgatnak, az anyjuk picsáját! Csak hallgatnának már! Hideg van… jéghideg! Már a pia se hevít fel!
Igen, amikor anyám Norvégiába ment… napokra, néha hetekre… amikor minden szó nélkül távozott, és senkit érdekelt… akkor kezdődtek a bulizások… tizenöt éves voltam… nagydumás… a tanárok rühelltek, mint a szart… a dolgaim miatt… egyszer rajzórán lepicsáztam az egyiket… és azok is voltak… mind egytől egyik hülye ribanc… jobb jegyekért tessék szépen nyalni... az anyám nevelőbe akart vinni… az apám meg mondta neki: „Ide figyelj, hülye kurva, örülj, hogy luk van a seggeden, aztán fogd be a pofád!” A rohadt ringyó meg másnap felhívta az igazgatót, és pampogni kezdett…
Tudom én, mivel lehet mindenkit padlóra küldeni… sose voltam szívbajos… minden muff betömésre várt… volt, akit a szünetben, a folyosón… Ó, volt nálam minden, baszd meg… lógások a városligetben a zavart lelkű tinilányok szemrebegtetésétől kísérve… Egyszer odamentem az egyikhez… a haverok röhögtek… leültem mellé a zöld deszkapadra… előhúztam egy óvszert… mondtam neki: „Hé, bébi, ki akarod próbálni?”… és ki akarta próbálni… és ki is próbálta… Hülye picsák!
Miért van az, hogy annyi pina mászkál a földön?... Az edzőnk mondta mindig: „A nő és a labda egy bizonyos tekintetben azonos csoportba sorolható! Mindkettőt idomítani kell, meg kell tanulnunk, hogyan tegyük magunkévá, s azután kedvünkre irányíthatjuk őket!” Igaza volt. Mindegyiket elég csak egyszer megdugni… Különböző férfiak a nők más és más pontjaikért vannak oda… Van, aki a seprűnyelekért rajong, másokat a kicsi, feszes popsi vonz… megint mások megállás nélkül nedves buja aljnövényzetű puncikban turkálnának… de engem… engem… engem az emlők nyűgöznek le… minél duzzadóbb, annál megfelelőbb… két kerekded labda tapintásának gyönyöre… És annyi bigét megdugtam!... Fel se bírnám sorolni… Így tartja a mondás: „Aki a pályán nagy játékos, legyen az ágyban is az!” Mindegyiket „éppeni”-nek neveztem el… egyik hétről a másikra, mihelyt az egyik kifakadt, hogy vele nem törődöm eleget, hogy ő többet érdemel, rögtön jött a másik. Nem voltam soha szívbajos… ebben a tekintetben. Nem tehetek róla… a hosszú távú kapcsolatok valahogy nem nekem valók!
Volt egy „éppenim”… mindenki csak a megtestesült kotonreklámnak nevezte el… az ajkai túlontúl teltek voltak… le akarta szívatni őket „plasztikálisan”. Erre én azt mondtam neki, hogy engem kurvára nem zavarnak az ajkai. Mondtam neki: „Engem csak az emlőid izgatnak, bébi!” Két hónapon keresztül járkált a sebészetre… végül dobtam… meguntam… jött egy másik… „A szerelem betege”, így hívta magát… fogszabályzót viselt… zavart a csókolózásban… felsértette az ajkaimat… két nap után dobtam. Valahogy nem bírom a „fémes szájú” bigéket… a másik barátnőmnek öt nap után mondtam búcsút, mert a pirszing a nyelvében mindig a fogaim közé akadt. Csajban ne legyenek fémek! Az olyan érzés… mintha egy zsemle közepébe pénzérmét csempésznének!
Csajoztam, és… tizennyolc évesen már koraérett lettem… Akkoriban úgy termeltük az anyagot, mint a… mint a… Emlékszek, egész szép kis kenderföldje volt egyik haveromnak… Aztán őt elvitték… Majdnem meghalt… És nem láttuk… Többé nem láttuk… Akkoriban új tag érkezett a bandába… rendes tag… én nem bírtam… mindenki úgy odavolt érte… Ennek ellenére megpróbáltam megkedvelni… de, tényleg… akkoriban halt meg az apám… vészes volt… és ez az új tag odajött hozzám… és megölelt… ellöktem… azt mondtam neki: „Figyelj, ember! Te buzi vagy, vagy mi van? Az vagy, vagy nem vagy az?” Hátba böktem… röhögött… az a nevetés… mindig elfúlt a hangja… mindig elfúlt a hangja röhögés közben… És nagyon sokszor megölelt, ez olyan szokás volt nála… És sokszor jólesett… De nem bírtam. Emlékszem, mindig együtt balhéztuk teli a kocsmákat, a „Julika néni kifőzdéjét”, mert azokra a helyekre rengeteg csöves jár… és imádtunk rumlizni a csövesekkel… Egyszer az egyiknek betörtem az orrát. Másszor pedig én kaptam a pofámra, baszd meg… azóta is itt éktelenkedik az a seb az arcomon. Rendes volt az új tag… kár, hogy nem kedveltem különösebben… Talán, ha egy kicsit jobban megszeretem, akkor nem… akkor nem… Egyszerre eltűnt… a rendőrség is kereste… végül ráakadtak a holttestére… a folyó vetette ki… valahol! Megfulladt! Mindenkit… az egész sulit… behívták… az őrsre! Engem is behívtak! Faggatózni kezdtek! Azt kívántam… bár hagynák már abba! Rosszabb volt minden kiabálásnál… amit most ezek a koszos rockerek csapnak! Forrt bennem a méreg… egyre csak gyülemlett… és gyülemlett… ahogy most… az ökleim összeszorultak, és akkor… kérdezték… rendelkezek-e alibivel. Anyám igazolt. „Úszóedzés!”...
Elállt az eső! Isten szeret! Csak ne üvöltenének! Mindjárt betörök, és szétcsapok közöttük, baszd meg! Büdös rockerek! Mindig visonganak, bassza meg! Állandóan visonganak! Teli van tőlük a fejem! Megfagyok! Megfagyok!
Szóval, senki se… senki se tudta kideríteni… mi vagy ki okozta… a halálát… Gyilkosság volt? Senki sem tudta kideríteni! Talán az volt a hiba benne… hogy túl szép volt… és mindenki őt szerette, baszd meg… és engem nem szerettek! A kurva isten bassza meg! Hát hogy lehet, hogy engem senki se tudott szeretni… még az apám se? Nem tudom. Nem tudom, de… idegesített… és most már nem idegesít többet… Jobb… jobb volt neki úgy! Legalább… legalább már… senki sem… hallja… azt az ocsmány röhögését… azt az elfúló hangot! Én se hallom… soha többé… és jobb ez így… Akárki tette… akárki tette… jót tett vele neki… neki és… a társadalomnak! Már nem nevet… legalább!
Italozni kezdtem… A suliban… a suliba… hordtam be… a piát! Szétosztogattuk… egymás között! Jó buli volt… Következő félév végén kidobtak… az iskolából… a pályáról! Nem… lehetek… soha… többé… focista… Az álmaim csődöt mondtak!
Anyám… kitette a szűröm… szar alaknak nevezett… Azt mondta: „Olyan alkoholista balfasz vagy, mint az apád! Hát menj csak, menj isten hírével! Soha többé ne lássalak! Takarodj!” Pofán csaptam… Szegényke! Rohadt ringyó! Olyan hálás vagyok neki! Még most is belereszket a kezem!
Szarok mindenre! Nincs lelkifurdalásom semmi miatt… Kellene lennie? Bárhogyan fordulnak a dolgok… le kell szarni… le kell szarni az egészet!
Hajnalodik. Holnap talán… talán minden másképpen lesz! Talán holnap minden… minden megváltozik! Talán… holnapra… mi is… megváltozunk. Eljön egy új nap… új álmokkal… reményekkel. Talán… talán holnap hazamegyek. Talán itt maradok… örökre… ezen a vékony kartonlapon. Lehet, hogy itt az otthonom… mindig itt lesz… Mindjárt… mindjárt alszok… olyankor… megnyugszok. Az alvás… nyugtatószer. Jobb… mint a fű… vagy a pia. Már alszok. Már alszok…
Már nem ordítanak… már nincs semmi… nem fázom többé… csak egy kósza fény… talán a nap fénye… megszűnt minden zaj… már a folyót sem hallom többé… alszok… alszok… és ilyenkor… már nincs semmi… már nincs semmi… már nincs semmi… már nincs semmi… Egy kattanás… három szünet… két kattanás… egy szünet… két kattanás… két szünet… egy kattanás… négy szünet… egy kattanás… egy szünet… egy kattanás… egy szünet… egy kattanás… és csönd…
Vágytemető
Milyen párás a levegő! Köd van… sűrű köd… mindaz, amit magam mögött hagytam… a lakás… eltűnt a lakás… Minden eltűnt… Talán majd egyszer… nem is tudom… De most… most elérkezett a pillanat, hogy… csak ne lenne olyan nehéz… Csak egy… Milyen gyönyörű barázdákat vet a cikázó szellő a zúgó víztükörre! Miért lehet, hogy eddig nem tettem meg ezt az utat, a híd közepéig, csak ezért a csodáért! Különös! Annyiszor… most annyiszor érzem úgy, hogy le kell hajolnom, különben elszédülök, mert már nem bírom sokáig, a fejem túl nehéz! Mintha zakatolnának odabenn!
„Te nem vagy erre a világra való! Te… túl sok vesztenivalód volt! Karrier, autó, lakás, pénz, pasi, minden egy csapásra odalett. Egyetlen hónap… egyetlen rohadt hónap alatt!”
Az alkohol és a cigi kiszívta a véremet. Huszonnégy éves vagyok, egyedülálló nő. Egy szingli! Egy nő, akit használtak, azután eldobtak, mint egy szutykos papírzsebkendőt. És most, huszonnégy évesen arra a pontra jutottam, hogy kész, ennyi elég, hogy már mindent megéltem, amit egy magamfajta nő megélhetett. Senkim sincs. Tizennyolc éves voltam, amikor abortuszon estem át. Fájt. De akkor úgy éreztem, meg kell tennem. Befolyásolható kis liba voltam, akinek minden férfi azt mondta: „Drágám, ha szülsz, viseld a következményeket!” Micsoda hülye voltam! Olcsó pasiduma, hogy aki elkötelezi magát, örök boldogtalanságra van ítéltetve. Mind disznók, egytől-egyig! Már senkim se maradt, csak a telefon, arra az esetre, hogyha néha megéhezem, viszonylag könnyen és gyorsan tudjak pizzát rendelni valamelyik közeli gyorsétkezdéből, vagy arra, hogy havonta egyszer felhívhassam anyámat, hogy minden rendben, még élek, még nem fojtottam kádba magam. Kiégett szörnyeteggé váltam.
Szerelmes voltam… Szerelmes voltam egy fiúba… És ez teljesen meggyötört… Bár tudnék magyarázatot adni rá… logikus magyarázatot… de lehetetlen… minden lehetetlen…
Már nem vagyok fiatal. Ha manapság minden reggel a tükörbe tekintek, egy barázdákkal övezett, száraz, rideg arc bámul vissza rám. Az eltelt évek – akarva-akaratlanul – megkeményítettek. A felnőtté váláshoz vezető ingoványos út könnyekkel és lemondásokkal teli ösvényen át vezetett. Annak idején túl hiszékeny, túl tapasztalatlan voltam az élet megpróbáltatásaihoz, s naiv fejjel hittem az egyetlen, igaz szerelem erejében. Anyám megvetett, szánalmasan romantikus típusnak nevezett. És igaza volt. Mennyire igaza volt! Túlzottan romantikus voltam, egy reménytelen ábrándokkal játszadozó tizenéves. Egy ostoba kislány, aki rózsaszín felhőkről álmodott. Színésznő akartam lenni, a világ deszkáin illegetni a pihekönnyű testemet, miközben zúgó tapsvihar és rózsaáradat fogad a közönség soraiból. Magamat örökké abba a titkos illúzióba ringatva baktattam végig az utcákon, hogy valamelyik átjáró zugában felfigyel rám egy filmproducer, és szerepet ajánl egy készülő produkcióban. Mindig úgy éreztem, ez a túl idegen, és ijesztően korlátolt valami, amit valóságnak nevezünk, egyfajta zárt és áthatolhatatlan kalitkaként vesz maga körül, melyben nagydarab, csúnya pókként vergődtem, aki csápjaival hiába kapaszkodott sötét cellája vaskos rácsaiba.
Az emberek, bár néha eleresztettek egy-két kedves megjegyzést a frizurámat, az alakomat vagy az arcomat illetően, többnyire furán tekintettek rám. Sosem jártam bulizni, a baráti társaságot, ami körülöttem alapult, visszataszítónak találtam. Minden közösségből kivetettek. Magányos és zárkózott gyerek voltam.
Milyen nyugodt minden! Hallok egy hangot! Valaki sírdogál! Oda kellene mennem hozzá! Ki sírdogálhat ilyenkor, estefelé, egy híd tövében? Olyan, olyan kívülálló lehet, a társadalom kivetettje, akár én!
Én mindig megértetlen voltam. Mindig! És akkor, azon a bizonyos szeptemberi délutánon, ahogy egymagamban üldögéltem a zöldellő liget kopottas padján, hónom alatt kissé feszélyezetten tartogatva az aznapi tananyagot, rám talált a szerelem.
Tizennyolc-húszéves éves lehetett. Egy embercsoport közepén álldogált, s a barátaival szabályos kört alkotva, csípőre tett kezekkel éppen magyarázott valamit. Bizonytalanul feltápászkodtam, s közelebb osontam a tömeg felé, hogy jobban megszemléljem őt. Gyönyörű volt. Vörös futballsapkát viselt, mely alatt sűrű fodrokban terült szét fekete, hullámos haja. Emlékszem, izmos, kreolbarna teste volt, lenyűgözően széles vállai, és átható fekete szemei. Visszafojtott lélegzettel vártam, vajon mikor néz felém, vajon mikor néz a szemeimbe. De ő egyetlen pillantásra sem méltatott. Csak beszélt és beszélt, miközben karjaival egyre nagyobb és nagyobb íveket rajzolt a levegőbe. Ezután rám emelte a tekintetét. Majd lassan közeledni kezdett felém. A szemei, azok a kéjmámorban úszó fekete üveggolyók… Nem tudtam szabadulni tőle! Nem akartam szabadulni tőle! Én… én nem tudom, miért történt meg kettőnk között mindaz, ami megtörtént. Hiszen nem is ismert! És én se őt! Mégis, volt benne valami… valami ocsmány érzékiség… És meg akartam alázni! Meg akartam alázni az összes hímet, aki a környezetemben létezett! Szikra volt ő, ihlet… és szerelem. Megérintett. Ő érintett meg először. Az elején próbáltam elmenekülni előle, próbáltam elmenekülni a szemei elől… De a vágy maga alá rendelt.
Aznap éjszaka, igen, aznap éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az íróasztalomnál üldögéltem, s egyre azon tűnődtem, ki lehet ez a kiváló hímnemű egyed, aki már a puszta megjelenésével lángra gyújtotta a szívemet. Akkor, azon az estén újból végigjártam a délután történt kalandunk minden apró pontját. Csodálatos érzés volt! Olyan, amilyen fajta örömforrásnak egy hozzám hasonló, éretlen tinilány képzeli a szexualitást.
Másnap, temérdek sminkkel az arcomon, elhatároztam, hogy közvetlenül iskola után ismét a parkon keresztül megyek haza. Azt gondoltam, akkor talán ismét láthatom őt, hogy ismét részese lehetek a varázslatnak. De ő nem jött el. A harmadik és a negyedik napon sem. És a hiánya egyfajta megfoghatatlan, misztikus képet alakított ki róla. Egyik fiú iránt sem vágytam ekkora hévvel, pedig az osztály csőstül volt a gimi „bikáival”, akik bármelyik csajt viszonylag hamar le tudták dönteni. Velem is próbálkoztak, de mindaz csak próbálkozás maradt. Utána hamar lemondtak rólam, s telepedtek rá a következő áldozatukra. Én maradtam a tökéletes férfiról szőtt álmaimnál. Otthon éjszakákba nyúlóan, a másnapra feladott leckét félredobva, az ágyon szétvetett lábakkal terpeszkedve merengtem arról a fiúról, s arról a furcsa találkozásról. Még a nevét sem kérdeztem meg… mekkora naiv kis liba voltam… hercegnek neveztem el, és különféle lelki tulajdonságokkal ruháztam fel őt, már amilyenekkel, akkori fogalmaim szerint egy álompasi rendelkezhetett. Volt, mikor herceg leküzdhetetlenül hiányzott. Volt, mikor úgy éreztem, belehalok, belehalok, ha nem látom őt újra, mint akkor, azon a napon, abban az egyetlen pillanatban. De az idő és tér közötti mélységes szakadék elválasztott tőle. És minden lucskos utcasarkon az őrület fakó árnyalakja csalogatott édes szavakkal.
Utolsó kívánság? A fejem… a fejem lüktet… Én… én már… miért van az, hogy a legnagyobb szerelmek… beteljesületlenek? Miért, miért? Nem igazságos… én nem bírom tovább… Belerokkanok… Valahogyan… valahogyan véget kell vetnem… már régóta… régebb óta… évekkel ezelőtt… meg kellett volna tennem…
De hát akkor még ki tudhatta volna, hogy soha, soha nem lesz vége? Hogy hiába minden erőlködés, minden… hiába minden. Igen… minél inkább telt az idő, a vágyaim annál jobban megsokszorozódtak. A reménytelenség és magány tudatos elutasítása szülte őket. És herceg alakját a múlt csalfa ábrándjai emlékfoszlányokká szabdalták szét. Mindennek ellenére azonban egyre inkább kívántam őt, éheztem utána, a teste után. S bár a herceg utáni vágyakozásom a következő évek alatt egyre fokozódott, egy idő után egyre kínosabbá kezdett válni, hogy míg osztálytársnőim, azok az ócska ribancok, folyton a hódításaikkal büszkélkedtek egymásnak, nekem két év alatt nem volt semmi kapcsolatom fiúval. Tizenhét évesen szántam rá magam, hogy végre szerzek magamnak valami szerencsétlen kirakatbábut, aki egy ideig befogja a környezetem mocskos száját. Azután jött a többi hím. Egyik a másik után. Volt, amelyikkel csak szimpla karriervágyból vállaltam egy-két alkalmat. De igazából egyik sem tudott igazi kielégülést nyújtani. Azok a férgek áldozati bárányként bántak velem, volt, amelyik szimplán élvezte a szenvedést. Volt, amelyiket egyszerűen gusztustalan tahónak könyveltem el magamban, de az elismertség legfelső tornyához vezető úton magas lépcsőfokokat kellett megmásznom. Én a szexet sosem éltem meg úgy, ahogy azok a szenvedéllyel túlfűtött szerelmes regények írják. Sosem volt mámortól izzó levegő. Az én dolgom csak ennyi volt: szétvetni a lábaim, és a többi ment magától.
Ott egy csónak. Fehér csónak. Különös. Ezen a partvidéken nem szoktak kikötni. Vajon miért? Integetnek. Mennem kell! Mennem kell!
„Mindenem”! „Mindenem”! „Mindenem”… A vállain, azokon, a megértő, szerető vállakon pihentethettem szikkadt és meggyötört arcom. Annyira, annyira szerettük egymást! Ő volt a nővérem, a barátnőm, a szeretőm, az anyám… Ő volt… ő volt az én mindenem. És így is hívtam. „Mindenem”. Utálta! Utálta, de elviselte… szerelmes volt. Ez nem egy szerelmi kapcsolat volt közöttünk… Több volt annál… egy elszakíthatatlannak tűnő kötelék, egy szövetség, amely a közös sors és a közös jelen tudatában kötődött kettőnk között.
Nekem… nekem soha nem volt apám… Túl kicsi voltam, amikor meghalt… A csontrák kegyetlen betegség, és hamar… hamar elment. Nem fájt. Nem értettem… nem értettem semmit. Anyám egymaga nevelt fel. Minden reggel, munka előtt kiment a temetőbe, és hosszasan imádkozott apám sírja előtt. Soha azóta nem lépett férfi az életébe. Ő talán úgy gondolkodott, egymaga meg tudja adni mindazt a szülői szeretetet, amit az utódok a saját apjukban keresnek. A dirinő, az… az a mocskos kurva… hogy utált… egyszer behívatott az igazgatóiba… miniszoknya… mindenki rajtam röhögött… az egész iskola… azután pedig… az iskolaév vége felé felhívta anyámat munkahelyén, és figyelmeztette, hogy a kedves kislánya jegyei az utóbbi időben rohamosan romlottak, és anyám… teljesen kiakadt. Hogy az ő lánya! Azt mondta, én egy szégyen vagyok az ő életében, igen, ezt mondta! És én hallgattam! Mindig csak hallgattam a hülyeségeit! Aztán pszichológushoz vitt, aki megállapította, hogy az iskolakerülés, a rossz jegyek, a barátok hiánya mind-mind egyfajta elfojtott apakomplexus eredményei. „Nagyobb törődést érdemel!” Az eredménye mindennek az lett, hogy anyám elkobozta a füzeteimet, és azt mondta, kiírat az iskolából, és akkor lehetek a magam ura. „Hát csináld, baszd ki!”, mondtam neki rezzenéstelenül. És másnap már nem jártam többet suliba. Nem kifejezetten izgatott. Akkor még… akkor még… nem tudtam, hogy az iskola elvesztésével „Mindenem” is örökre távozik az életemből. Az egyetlen… az egyetlen ember, aki… Nevetséges az egész!
Annyit sírtam! Otthon, amikor a sötétben, a szobám biztonságot nyújtó, meleg falai között az ágyam sarkában kuporogtam egymagamban, gyakran kitört belőlem a zokogás. Én nem tudom, miért… Csak úgy… Még most is sokszor előtör belőlem… És nem szeretem… de magától jön, és kész!
És akkor jött az orvosi jelentés… felcsináltak. Akartam ezt a gyereket… kívánkoztam utána, ugyanúgy, ahogy herceg után. Emlékszem, anyám mekkora patáliát csapott belőle… Azt mondta, elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy megismerjem az élet minden oldalát… Ezzel kidobott a házból, a házunkból, amit apa a halála után hagyott ránk… Nem érdekelt… A pasimhoz mentem… Ő azt mondta, ha megszülöm, vége… Választanom… választanom kellett… Nem tehettem mást. Pedig annyira akartam! A végén pedig ő is elhagyott… felszedett valami Pamela Anderson-féle szösszenetet… Azt mondta, nem tud velem mit kezdeni! Az utcára tett!
Engem pedig hajtott a méreg, és a bizonyítási vágy… „Igenis, én is ki tudok hozni magamból mindent, amitől a hímek padlót fognak”, ezt mondtam magamban. Ez vezetett idáig, így lettem olcsó pornómagazinok címlap sztorija, egy szánni való, olcsó kurva, akit bárki bármikor felhasználhat! Hogy megvetem magam! Hogy megvetem őket!
Azután, azután minden elveszett: a munka, a pénz, minden. És a pasik ódzkodni kezdtek tőlem. Egyetlen társam a telefon, és a vigasz, hogy mindez nem tart már sokáig. Hogy fordult minden így? Hogyan történt? Nem tudom. És bánt, mert fogalmam sincs róla. De már mindegy. Azt hiszem, mi, nők, a szerelem tévhitében mindannyian kockáztatjuk az életünket. Feláldozzuk, és nevetségessé tesszük magunkat, és amikor pofonok csattannak az egyik orcánkon, mi rögtön nyújtjuk a másikat. A férfiak uralta világban így működik a rendszer, és ha nem tanulunk meg alkalmazkodni, az eredmény a teljes idegösszeroppanás.
Meddig tart egy álom? Ma vége lesz. Ma… ma… ma én… megteszem, amit már régóta… már több éve… akkor, amikor megláttam őt… ott, a ligeti fák tövében… abban a pillanatban… abban az egyetlen boldog pillanatban… Ma… ma nem leszek többé gyáva… nem fogok többé menekülni előle… fáradt vagyok… pihenni akarok… pihenni… Hogy lehettem… ? De ma… többé már semmi sincs hátra. Semmi, egyedül egy hajnali séta a parkban, a híd korlátja tövében… Olyan szép minden… minden olyan szép… ez a perc… ez az utolsó perc… a folyó sodrása… a halászmadarak utolsó, szomjas tekintete… a víz kéklőn haragvó hullámverései… Ez minden. Azután… azután… azután… néma csend.
Szerelem
A nap, a hold, a csillag, az ember
Az érzékek szikár összehangoltsága
Isten léte, nemléte, uralkodása
Zongora a távoli csöndben
Sejtelmes, vad éjszakák
Aggófüvek egy kihalt réten
Csoda és vergődés, ábránd és pusztulás
Átkozott álmok, ezek a sorsunk
Innen indultunk, ide jutottunk
Játék
Vesződés és csoda, vágy és pusztulás,
Vezető fáklyafény a vaksötét éjszakában
A napkelti levegő, a felkelő nap vöröslő sugarai, Az illatok, amiket a tavaszi ébredés idején
Sodor, sodor, sodor és sodor a szél.
Menetelés a vértől ázó csatatérre.
Átkozott álmok, ezek a sorsunk,
Innen indultunk, ide jutottunk
Szenvedély
Halkabb és zengőbb mámor, vesztőhely
Örökké tartó, tovatűnő világ,
Édes és keserű bor
Dús, buja, néma, komor
Szőlőhegy a Golgotán,
Távoli gyermekhangok
Kacaj, feddés, sirám
Forgó több ezer év,
Háromszög, csonthalmazok
Átkozott álmok, ezek a sorsunk
Innen indultunk, ide jutottunk
Halál
Habjaid közt örökre elveszünk
Habjaid közt új életre lelünk
Kebleid közt örökre elveszünk
Kebleid közt új életre lelünk.
Átkozott álmok, ezek a sorsunk,
Innen indultunk, ide jutottunk
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Jones Brigitta (#24086) | 2011. június 26. 23:23 |
Hú, de tömény volt! | |
| |
