Sztrapacska élni kezd
Dátum: 2010. január 05. 17:35Műfaj: NovellaCimkék: kezdet élet novella |  |
- Hahó! Zavartan felnézett: - Hahó... -mormogta bátortalanul. Egy fiú állt fent a korlátnál. Talán két... vagy inkább három évvel lehetett idősebb nála. Ismerte már valahonnan, most mégis zavarba jött, meg egyébként is: jobban szeret ilyenkor egyedül várakozni. Mert hogy várt valakit.
- Mi újság? - szólította meg őt ismét a srác. Szőkésbarna haja volt. Már elég magas volt ahhoz, hogy rá tudjon könyökölni a korlátra. Furcsán, elnyújtottan ejtette a szavakat, míúújság, mint mikor a bátyja trombitáján beragad az egyik billentyű, vagy gomb, vagy micsoda.
- Minden remek. - mondta álderűvel a jól beidegzett mondatot, és zavartan babrálta ruhája ráncait, azt kívánva, hogy bár végre békén hagynák. De ő ott fent nem nagyon látszott venni a lapot.
- Marha meleg van bent - így mondta, maaarha -, betűz ez a nap, és nincs egy redőny, amit le lehet húzni. Még itt kint is jobb, komolyan.
A lány tétován bólintott, és inkább nem nagyon nézett föl, a földet kaparászta cipője orrával, eszébe se jutott, hogy hogy kikap majd otthon ezért, hogy nézel már ki kisslányom, hát nem tiszta mocsok ez a lány megint?
Csakugyan fülledt, meleg nap volt.
- Hallod nem kell ám félned tőlem... Mármint ki se tudok menni a házból, hogy megverjelek, vagy ilyenek...
Most nézte csak meg őt jobban. Kicsit nyeszlett volt, talán mostanában sokat nőtt, de mindent egybevetve nem úgy nézett ki, mint aki verekedni szokott, mint az a gonosz feketés hajú a suliból. Annak ekkora széles vállai voltak, ő itt inkább olyan, mint az egyetemista unokatesója, aki tanul meg olvas meg iszik. Bár ezt az utolsót nem igazán értette, mármint hogy mi is azzal a baj, ha valaki iszik, eddig úgy tudta, mindenki szokott. Azóta ő is csak titokban csinálja, nehogy anyukája mérges legyen, bár az esti kakaóról nehéz volt lemondani.
- Nem tudsz kijönni? - emelte rá kérdő tekintetét.
- A szüleim bezárták az ajtót, amikor elmentek.
- És ha tűz lesz?
A srác megvonta a vállát, mint egy szuperhős, akit még egy csapat meteor sem tud izgatni, nemhogy egy kis tűz, de azért látszott rajta, hogy erre még nem is gondolt.
A lány véletlenül belenézett a szemébe. Kék szeme volt, de olyan folyton változó, mint a tenger volt az olaszoknál, vagy az a fura folyadék a tolltartóban, amit a boltban látott.
- Hány éves vagy? - kérdezte tőle a fiú.
- Kilenc leszek. És te?
- Tizenegy múltam.
A fiú most leült és kilógatta a lábait a korlát alatt, a csövek között nézte a lányt és lóbálta a lábát, olykor jó nagyot belerúgva, hogy konduljon egyet az üreges cső.
- Mit szoktál csinálni, ha egyedül vagy otthon? - szólalt meg ismét.
- Még nem nagyon voltam egyedül otthon. Van egy bátyám meg egy nővérem.
Most kicsit szégyellte magát, biztos kis vakaréknak fogja ezek után tartani, biztos nem is akar majd vele beszélgetni, hogy megtudta, hogy még nem merik egyedül hagyni, kis hímes tojás, de kár, pedig most kezdte megkedvelni.
A fiú bólintott, mint aki érti.
- Hát akkor csak úgy egyáltalán... Mit szoktál otthon csinálni? Tudod én nagyon béna vagyok, csak mászkálok itt bent egész nap, mint valami légy.
- Hát...- örült meg a lány, hogy nem nézik le - én történeteket találok ki magamnak.. -de amint kimondta, már meg is bánta. A fiú ugyanis felpattant, mélyen kihajolt a korláton, szinte kiesett.
-Ez az! - mondta ragyogó szemmel - Isteni!
A lány elmosolyodott, folytatta:
- Vagy akár le is írhatod...
- Nem! Nem! - szakította őt félbe - félreértesz. Azt szeretném, ha te mesélnél nekem.
A lány füli vörösödött, majdnem olyan piros lett, mint a szoknyája. Legszívesebben elfutott volna.
- Én?- nyögte ki végül.
- Igen! Fogadok, tudsz egy csomót.
- Neem, én nem. sajnos mindig elfelejtem őket..
Rosszul füllentett.
A srác elkomorodott. Megint visszatelepedett, úgy mondta:
- Nem kell hazudnod, megmondhatod, hogy nincs kedved. Vagy békén hagylak, ha nem akarsz barátkozni. Apukám úgyis elvisz innen hamarosan. Ő sarkkutató, és most Kambodzsába vezet expedíciót. Elefántokkal, meg minden. Engem is elvisz magával. Nem is látsz többet.
A lány egy kicsit még tépelődött, majd elkezdte:
- Volt egy ember, úgy hívták, hogy Sztrapacska.
- Sztrapacska?- derült fel a fiú arca - Hát ez haláli jó.
- Sztrapacska Lóránt, egész pontosan.
Fura kis ember volt. Alig volt egy méter magas, de fekete kürtőkalapja legalább akkora volt, mint ő maga. Sztrapacskát zavarta, hogy az emberek mindig bámulják termete és fejfedője miatt. Éveken át éldegélt így, míg egy szép napon meg nem unta a sértéseket. Elhatározta, hogy megkeresi a mélységes mély barlangokban éldegélő varázslót, akit ezer éve se élő, se holt nem látott, és megkéri, hogy segítsen rajta: hisz nem akart örök életében magányosan és nyomorogva élni.
Bepakolta hát a legszükségesebbeket a kalapjába. Egész sok minden elfért abban: beletette a sövényvágó handzsárt, kedvenc teveszőr pokrócát, egy hatalmas görögdinnyét, álomport és ezer, üvegbe zárt trákiai lepkét. Hátast is választott a nagy útra, kedvenc szélteknősét, Izsákot. A szélteknős megszólalásig hasonlít az igazi teknősre, csakhogy nem olyan lomha állat, olyan gyorsan szalad, mint a szél.
Sztrapacska Lóránt első útja a gumifák alatt vezetett. Hiába sietett Izsák, már két napja haladtak a rengetegben, s csak nem akartak a fák elfogyni, a görögdinnyét viszont Lóránt már rég megette. A harmadik nap reggelén rémülten rántotta meg a gyeplőt: egy vénséges vén öregasszony nyöszörgött keservesen az egyik gumifa szobányi odvában. Sztrapacska odament, köszöntötte, s kérdezte, mi bántja?
- Háromezer éve éldegéltem itt egyedül, magányban, míg a földszellem egy lányt hozott ide. Vigyáznom kellett rá, egy nagy király lánya volt, akit el akart ragadni a tarajos gőte, hát ide rejtették őt, hozzám, az erdőbe. Ó, én szerencsétlen vénasszony, nem tudtam vigyázni rá, ma reggel megtalálta őt és elvitte magával...
Sztrapacska vidáman ajánlkozott, hogy egyet se féljen, majd ő visszaszerzi az ellopott királyleányt,s már indult is a gőte fészke felé, amerre az asszony mondta, az erdő legmagasabb fájához. Felkapaszkodott a hatalmas ágakon, egészen a fészekig. Már látta is a gőtét, hatalmas villás nyelve félig kilógott a szájából, pikkelyes mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett: aludt. Most előnye származott pöttömnyi alakjából: zaj nélkül osont az állatig, kikapta kalapjából az álomport, és mire a gőte megérezte a szagát és feleszmélt, már zutty! zúdult a fejére, orrára, szemére a por, s a gőte ezeréves álomra szenderedett.
Lóránt felkapta az ájult királylányt, és lemászott vele a fán. Ott látta csak, hogy a lány éppoly kicsi, sőt kisebb mint ő. Mondanom sem kell, hogy amint a lány kinyitotta a szemét, s Lórántot megpillantotta, belé szeretett, s Lóránt úgyszintén. Lett nagy fogadkozás, örök szerelem, s a lány Sztrapacska ujjára húzta gyűrűjét, hogy szerencsét hozzon neki a nagy úton.
Aznap estére csodák csodájára kiért az erdőből. Sivár, szürkés pusztaságon találták magukat Izsákkal, ahol úgy süvített a szél, hogy felkavarta a port, és látni is alig láttak. Örült Lóránt, mikor a távolban pislákoló fényt pillantott meg, nyugvóhely reményében arra indult.
Csak arra nem számított, hogy a tűznél nem valami barátságos lény ült, hanem egy hezita. Vándor példány lehetett, ugyanis a heziták esőerdőkben élnek, és köztudottan vérszomjas fenevadnak számítanak. Sztrapacska sem sokat tűnődött, csak előkapta a handzsárt, és huss-huss! és máris négybe hasította a megtermett hezitát, hisz a királylány gyűrűje emberfeletti erőt adott neki. Mikor a hezita már négy darabban hevert, látta meg a hatalmas ládát a tűz mellett. Megfordította a kulcsot a zárban, s mikor kinyitotta, csodát látott: a heziták híres aranydinárjai feküdtek a ládában halomra. Fel is erősítette a ládát Izsák hátára, s másnap reggel indultak tovább.
Most egy faluba értek, amely a varázsló hegyének lábánál feküdt. Teremtett lélek nem volt még sehol, aludhattak, korán volt még. Csak egy embert látott később Lóránt a kútnál, aki - láss csodát - olyan pöttöm volt, mint ő. Meg is szólította:
- Adjon Isten! Milyen falu ez?
- Sztracskafalva, kedves uram. Tán rokon?
Akkor nézett csak körbe Sztrapacska: közben kitódultak a házakból a lakók, aki csak ébren volt, vagy épp nem volt beteg, s egytől egyig olyan aprók voltak, mint Lóránt.
Kiderült, hogy közéjük való, csak egy napon valahogy eltűnt a nagyvárosban, mindenki halottnak hitte, s most végre megkerült. Szülei sajnos már nem éltek, de ott voltak testvérei: Fanni és Emil. Sztrapacska kimondhatatlanul boldog volt. Díszvendégként kezelték: villásreggelit készítettek, körtáncot jártak, énekeltek. Délben pedig Lóránt elővette kalapjából az üveget, kiengedte belőle az ezer trákiai lepkét, melyek a tömeg üdvrivalgása közepette az égbe emelték őt, fel egészen a legmagasabb barlangig, ahol a varázsló lakott.
Sztrapacska Lóránt óvatosan tapogatózott egyre mélyebbre a vaksötét barlangban, míg meg nem látta a varázsló körvonalának szürkés derengését.
Hirtelen valami fény gyúlt.
- Hát te ki vagy, és mit keresel itt? - kondult visszhangozva a varázsló tízezer éves hangja.
- Sztrapacska Lóránt vagyok, és azért jöttem...
Itt Lóránt elbizonytalanodott. Végül is miért is?
- Miért hallgatsz? - kérdezte őt az öreg.
- Hirtelen nem tudom, mit kívánhatnék. Hisz mindenem megvan: a királylány, a kincs és az otthon. Mit akarhatnék egyebet?
A varázsló felnevetett:
- Látod, Lóránt, beértél te is. Hisz én voltam, aki elindított az úton, s ott voltam mindvégig veled: a gumifák sűrűjében, a gyűrűben a kezeden, a vidám tábortűzben. Bármi történt, ott voltam, s amíg engem kerestél, ott voltam mindenütt. De ide kellett érned, be kellett járnod az utad, hogy kívánságod teljesüljön. Most menj, és élj boldogan.
Itt a lány abbahagyta a mesélést. Szája egészen kiszáradt a sok beszédtől, nem is mert a fiúra nézni, hátha már rég otthagyta, vagy hülyének nézi.
- Ez nagyon jó volt... Van még ilyened?
- Rengeteg. - mosolyodott el a lány.
Most látta, hogy nyílik a szomszéd ház ajtaja, kilép rajta a nővére és búcsúzkodni kezd.
- Mennem kell. -mondta a fiúnak- A nővérem végzett, hazamegyünk.
- Visszajössz még mesélni?
A lány komolyan bólintott.
- Tudod igazából nem megyek Kambodzsába.. Itt lakom, ebben a házban, valószínű itt is maradok. Visszajössz jövő héten?
- Igen.
- Becsszó?
- Persze.
- Na hahó - közeledett a lány felé nővére - bocsi, a néni ma különösen beszédes volt. Nem unatkoztál?
- Nem, egyáltalán.
A lány fölnézett az erkélyre, de már nem volt ott senki. Lassan elindultak hazafelé.
- Sztrapacska jól van? - kérdezte mosolyogva a testvére.
- Igen. - felelte, és elgondolkodva fogta meg a kezét.
Majd még utoljára visszanézett arra a házra. Úgy rémlett, két igen kék szempár leselkedik utána az ablaküvegen át.
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Glosoli (#16913) | 2010. január 10. 19:48 |
Aztamindenit, igazán szemfüles vagy! Bevallom becsületesen, hogy eredetileg csak egy pár szemnek lenne helye abban az ablakban, csak elírtam, és egészen eddig észre sem vettem... De igen, valószínűleg lesz folytatás ;) | |
| |
2. ultraviolet (#16832) | 2010. január 07. 19:12 |
Imádom a sztrapacskát!:) Gondolom, ez csak a kezdete egy mesekönyvnek. (a két szempár... lehet, hogy volt egy tesója is a kis srácnak?) | |
| |
