vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Szubjektív- Szabad gondolatok az emigrációról

Műfaj: NovellaCimkék: gondolatok, élethelyzetek, szerelem, világ

Szabad gondolataim az ismeretlenről, más világokról, más életekről, saját magamról. S minthogy még nem ismerem őt, hogy megismerem-e, szintén nem tudom. Csak barangolom...

Búvárkodom a szemétben, fölöslegesnek tűnő levelek között keresek valamit, ami talán felkelti az érdeklődésemet.
Persze kapok is ilyet meg olyat. melyek egy részét nagy flegmán odébb lököm, a kedvesekre esetleg írok pár sort, de többségre rá se hederítek.
Bár idővel bűntudatom lesz amiért nem válaszolok, időnként meg is akolbítanak nemtörődömségemért- a helyzet azonban tulajdonképp változatlan marad mindenféle körülménytől eltekintve.
Amikorra ez azonban bekövetkezik, a teljes letargia már amúgy is elönt. Mindez rajtam könnyen felismerhető - talán mindenki másnál is.
Nem kezdem el katatóniás módjára nézni a falat, nem kezdek el őrjöngeni- ha igen, csak a szoba zárt gumi faljai között, hanem mód felett elvágyódom valahova oda, ahol süt a nap, és zöld a táj.
Talán az lenne a megoldás, ha bevállalnám a kettős ügynökök életét.
Életem egy részét az itteni nap hercegnek szentelném, a másikat pedig odaát tölteném.
Az ember néhanapján erősen elgondolkodik az emigráción.
Aztán persze megszólal a jobbik énünk, miszerint magyarok vagyunk- itt kell megtennünk mindent, itt kell tudnunk érvényesülni- ez a hazánk.
Mit tehet az ember, ha neki ez a szó, hogy haza pusztán relatív érzelmeket takar, és nagy önbizalommal kijelenteni,hogy ő már pedig világpolgár- és bárhol otthon érezheti magát?
Ekkor jön a vágy, hogy mindent a lehető leggyorsabban, ahogy csak lehet látni akar, azért, hogy mi hamarabb megtalálja a valóban érdemes helyet.
Ez azonban több akadályba is ütközik. Mikor, hol, kivel?
A tér, és a létmeghatározás összes kérdése, ami elhelyez minket a világban- hát felúszik a mélyből.
Szerencsésebb esetben ezeket az emberek átugorják, és van bennük annyi kalandvágy, hogy csak úgy neki vágnának első körben Európának, vasúti jeggyel, vagy akár anélkül.
Egyeseknek az sem jelent problémát, hogy teljesen egyedül induljanak el- bármerre is járnak, előbb utóbb találkoznak valami kint lakó ismerőssel, annak hiányában az ismeretlennel saját magával.
Az Ismeretlen fekete kaftánba öltözött úriember. Folyó parton találkozni vele, ahogy a lehulló falevelek alatt egy verses kötetet olvasgat. Nézi a vizet, fel-fel néz közben.
Tudom, hogy ő az Ismeretlen, és azt is, hogy találkozni szeretnék már vele az idők kezdetétől.
Vándorlásaim, utazásaim, és annyi sok csillagtalan, fagyos téli éjszaka után, hát mégis csak megtaláltam.
Ott ül, olvasgat- tudom, hogy engem vár az Ismeretlen. Tudom, hogy vár, ahogy várni szokták a randevúra a fiatal lányokat.
Azt hogy ki vagyok, persze Ő még nem tudhatja.
Mint egy vakrandevú, ahogy a jmpointon megismer valakit az ember, és utána randizik a Szódában, egy kicsit gyanútlanul, egy kicsit félénken.
És bár már arra vágyik, hogy mihamarabb túl essenek a hogy utaztál és egyéb udvariassági körön, túl essenek a mi a hobbidon, és végre el kezdjenek beszélgetni.
Én azonban csak állok, és állok a folyóparton, az ő padjától már méternyire, miközben, akár a hullámok, felkúsznak bennem a kérdések.
Talán nem is engem vár, talán nem is fog felismerni, talán nekem nem fog tetszeni, esetleg nem is vár senkit, csak azt az Adyt jött ki olvasgatni, esetleg filozofál, esetleg csak magányra vágyott, és egyáltalán, ki is Ő?
Ő-e igazán...
Várom, és várom az ismeretlent, hogy egyszer csak feltűnjön előttem.
Keresem is talán, és talán meg is találom.
Talán, odaát.

Namida

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

Szavazás

Még nem érkezett szavazat a cikkre.

Ha belépsz, tudsz szavazni.