Takarító
Dátum: 2009. február 27. 21:18Műfaj: PrózaCimkék: jövő, környezetvédelem, érték, sci-fi |  |
A Takarító csak ment, s amerre járt, nyomában tisztaság fakadt, nem várt dicséretet sem, csak tette a dolgát... De jó lenne, ha általánossá lenne ez a fura szokás!
– Mennyi érték. Micsoda pazarlás… – Motyogott, és járta az útját.
Ki tudja, mióta rótta a Város utcáit, nem is ez az érdekes. Csak ment házról házra, utcáról utcára, és takarított. Különös gonddal kezelve a kidobott, szemétre szánt holmikat, üveget üveghez, papírt papírhoz csoportosítva, külön a műanyagokat, külön a folyadékot, veszélyes anyagokat, külön a ….
A jó Ég tudja megmondani hány féle csoportosításban, miféle szisztéma szerint szedte össze a Város szennyét, csak annyi biztos, hogy rend és tisztaság maradt utána, a szemétgyűjtők mégis üresen ásítoztak, amerre ő járt. A különös ellentmondás feloldására magam is – magam is, hm, érdekelt is ugyan valóban, komolyan valaki mást rajtam kívül ennek a furcsa szerzetnek a ténykedése – na mindegy, szóval úgy jöttem rá a megoldásra, hogy egyszer szemtanúja voltam egy esetnek, ami nem sokkal később különleges jelentősséget kapott. Tulajdonképpen akkor figyeltem fel rá igazán, hogy van egy – hogy is mondjam – egyedi környezetvédő takarítónk. Tudtam az ügyködéséről, hiszen az én üvegjeimet, flakonjaimat, papírjaimat is gyakran eltűntette, még mielőtt a rendes hulladékgyűjtő munkacsoport megjelent volna, pedig én mint, elhivatott környezetvédő, igazán ügyeltem a szelektív szemétgyűjtésre. Na meg a média is tele volt a szemét-eltűntető érthetetlen sztorijával, különösen, hogy egyes vélekedések szerint több tonnányi szemétnek kélt lába, s nem került elő egyetlen központi gyűjtőben sem.
Nos, egy alkalommal ismét csak gondolataimban mélyen elmerülve bandukoltam hazafelé. Éjjel volt-e, vagy hajnal, a millió mesterséges fénytől lehetetlen lett volna megállapítani, persze nem is érdekelt, csak később vált jelentőssé a kérdés. Már majdnem hazaértem, amikor három randalírozó ifjoncra lettem figyelmes. Alaposan felöntöttek a garatra, és hát erősek voltak rettenetesen. Különösképpen a rekeszekben magukkal hurcolt üres üvegek szétdobálásában jeleskedtek. Egyik-másik csak elgurult, de egyben maradt, némelyik azonban százezer szilánkra robbant. Nyomukban egy fekete ruhás férfi serénykedett. ruganyos léptekkel követte a kis garázda csapatot, hihetetlen gyorsasággal gyűjtötte össze a széthajigált üvegeket, közben még az üvegcserepeket is összeseperte. Villámgyorsan dolgozott. A következő begyűjteni való üveget már az egyik kölyök kezéből vette ki.
– Kérem a többit is!
Hangja nyugodt volt, a felszólítás udvarias. A jelenet mégis olyan irreálisnak tűnt, hogy első pillanatban tátva maradt a fiúk szája. Ám hamar összeszedték magukat és az új, az üvegeknél azért méltóbb ellenfél legyűrésére, támadó alakzatba dülöngéltek. Hadműveletüket ön- és egymást lelkesítő kurjongatással kísérték.
Az egyik fiú kikapott két üveget a mellette lévő rekeszből, és két határozott mozdulattal félbetörte őket. A tűhegyesen meredező csonkokkal a „takarító” elő perdült.
– Mit akarsz, Apafej? Kéne egy kis kóstoló?
Veszettül hadonászott gyorsgyártmányú fegyvereivel. Vesztére. Az egyik társa által eldobott palack célt tévesztve éppen a lába előtt landolt, amire szerencsétlenségére rá is lépett, majd hatalmas piruettel saját karját végighasítva az egyik törött üvegével, teljes hosszában elterült a flaszteren.
– Kellett ez neked, Ember? – kérdezte a megtámadott, és ügyet sem vetve a másik kettőre, a sebesült mellé térdelt. Amazok egyébként, se perc alatt, rémülten elinaltak.
Képtelen voltam legyűrni a kíváncsiságom, és persze tisztes távolból, tovább figyeltem a történteket.
A Takarító – jobb híján így neveztem el magamban a fura figurát – szemmel követhetetlen gyorsasággal lefejtette a ruhát a sérült karról, nyomókötést helyezett rá, valamivel – gondolom gyógyszerrel – megitatta a pórul járt fickót, majd felnyalábolta és az eddig őt árnyékként követő dobozszerű kocsi tetejére fektette, közben pedig mintha valamiféle jelentést diktálna, kommentálta is tetteit.
– Harminckét éves fehér férfi, erős alkoholos befolyásoltság, hét centiméter hosszú, 2 mm mély vágott nyílt seb. Elsősegély rendben. Javítható, szállítás MedSan Klinik SBO.
Mielőtt továbbindult volna, körbenézett a villódzó reklámfényeken, utcai lámpákon, hangjában mintha bosszúságot éreztem volna:
– Ez is szennyezés, fényszennyezés!
Nem tudom, mit csinált, de hirtelen vaksötét lett. Kihunytak a fények. Megrémültem, de még mielőtt ez az érzés elhatalmasodhatott volna rajtam, felfedeztem a Holdat az égen. Kerek sajt képe mosolygott, körülötte csillagok hunyorogtak és elég fény volt ahhoz, bőven elég, hogy rátaláljak a házamra, biztonságosan felcaplassak a lépcsőkön, de nem mentem még be. Leültem a legfelső lépcsőfokra, és bámultam az eget. Ezer éve nem láttam a csillagokat, észre sem vettem évszámra a Holdat, mindez a csoda minden egyes éjjel ott volt, ott van a fejem fölött, de a környezetünk elszennyezése már a Föld köré von – remélhetőleg még elhúzható – függönyt.
Másnap a híradások tele voltak a MedSan Klinik sürgősségi ügyeletes orvosával készített interjúkkal.
– Nem tudom, hogy nézett ki. A sebesülttel voltam elfoglalva, aki sokkos állapotban volt, annak ellenére, hogy szakszerű ellátást kapott, és a sérülése, de az ittassága sem indokolta, hogy ne tudjon magáról. Valami „takarítót” emlegetett egyfolytában, többet nem lehetett azóta sem kihúzni belőle. Az a férfi meg, csak annyira emlékszem, hogy karjában hozta a beteget, annyit mondott nekem, hogy „még javítható”, és sarkon fordult, azzal el is tűnt.
Az orvos szavai visszacsengették bennem a balesetkor, melynek szemtanúja voltam, hallottakat: „Kellet ez neked, Ember?” Ekkor, az éjszakai Holdhoz, és csillagokhoz hasonló, tiszta fény gyúlt az agyamban, Földünk tisztaságát egy android óvja, egy gép. Az, Ő mutat az Embernek példát az Emberiség túlélése érdekében.
Epilógus:
Adós vagyok még az eltűnt szemét hollétét illetően. Az a Zöldekhez jutott. Ők egy külön társadalom, egy világvégi völgykatlanban. Fixa ideájuk, hogy minden apró dolog, bármi, akármi jó még valamire. Ennek megfelelően megkeresik – és meg is találják – a legkülönfélébb, szemétnek való újra hasznosítását. Ha pedig valami tényleg szemét, gondoskodnak vagy a megsemmisítéséről, vagy a tárolásáról.
… Hátha egyszer mégis csak jó lesz valamire.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
