Táncban az igazság
Dátum: 2008. május 30. 18:12Műfaj: ÉrdekességCimkék: tök, kávéfőző, tánc, zene, fények, vak |  |
Nyaralóhelyen lelhető fel a Nádas elnevezésű vendéglátóipari hely, amely szerintem egyebek mellett arról híres, hogy magam is felkerestem párszor. Azért kerestem fel párszor, s nem egyedül, mert szeretek táncolni, ha rossz a zenekar, akkor is, hát még ha jó, márpedig ott mindig elég jó.
A Nádas nem csak az éltesebb és az érettebb, hanem az éretlen korosztályok rendelkezésére is áll úgynevezett dizsivel vagy mivel, egy olyan helyiséggel, amelyben mindenféle fények villóznak bizonyos gép által szolgáltatott zene ütemére annak okából, hogy ottan valakik táncoljanak. Több éve történt, akkor még nem létezett unokám, vagyis unokám apja, a fiam, facér volt, ami nem csak de facto, hanem de jure is feljogosította őt arra, hogy a szóban forgó dizsiben körünézzen abban reménykedve, hogy esetleg meglát ott valakit. Na, a lányom is jelen volt, ő meg aztán már akkor valóban úgy táncolt, mint a tehetségesebb táncosnők, pedig akkor még nem volt egy percig se táncosnő, ami később aztán egy picit lett. Szóval, a fiam meglátott valakit, azt mondta: "Apu, beugrok ide egy kicsit". A lányom nem látott meg senkit se, de ő is ugyanazt mondta. Ebben maradtunk, vagyis a velem lévő nőji szeméj meg én a placcon roptuk, hogy úgy mondjam: szalonzenére, gyermekeim pedig a dizsiben ropták a gép diktálta ütemre. Arról, fölöslegesség okán, nem kívánok hosszan értekezni, hogy mi történik egy nő és egy férfi között, amikor táncolnak. Mert ha látszólag semmi nem történik, akkor is nagyon, de nagyon-nagyon sok minden történik. Elsősorban is a férfi minden kis kézmozdulata, a kisujjának akárcsak enyhe nyomása is sokat mond, mint ahogy a legkevésbé se néma a nő, ha bármit is tesz a kisujjnak arra az enyhe nyomására, például, hogy mást ne is mondjak. A férfi rendre kérdez, s a nő rendre válaszol. Aztán fordítva történik mindez, a nő kérdez, a férfi válaszol. Miközben szó nem hallik köztük. Én ott a csüccs 15-20 percét kihasználva odasétáltam a dizsihez, szemrevételezni, ki is az, akit a fiam meglátott az előbb, meg azt is, hogy meglátott-e valakit is a lányom. Álltam ott percekig, de nem fedeztem fel az illetőket, mivel a fiam nem fogta át egy pillanatig se senkinek a derekát s a lányom derekát se fogta át senki egy pillanatig se. Ráadásul az is nehezítette felderítésem hatékonyságát, hogy gyermekeim egy-két tétova lépést nem számítva nem egy szintén táncoló sorstársukkal szemben tették meg lábmozdulataikat, hanem valahogy össze-vissza, egyszer erre, másszor meg arra. "Mondd csak, kisfiam, az mi volt, tudod, amikor úgy fölnyúltál a jobb kezeddel, oldalra tettél egy mozdulatot, aztán lerántottad, majd kétszer mintha tekertél volna vagy mi, szóval az egy előre begyakorolt, hm., hogy úgy mondjam, lépés itt a táncotokban?" "Előre begyakorolt, ez azért túlzás - így a fiam szerényen -, az a kávéfőző." Látva értetlenségemet, gyermekem hozzátette: "Apu, játszd le, hogyan csinálja a presszós csaj, amikor beteszi a gépbe a kávét! Vágod már?" Hm. Azt hiszem, vágtam. Mondom a gyereknek: "Hívd meg az asztalunkhoz azt a kislányt, akit felkértél!" "Pfű, vazzeg, hol a francban a csaj?" Szétnézett. "Apu, hosszú, barna hajat keress a szemeddel!" A lányom közbeszólt: "Ez tök vak. Szőke volt, olyan kefefrizurás". Kérdőleg a lányomra néztem. "Na ne hülyülj, apu, én nem táncolok ilyenekkel".
Táncoljunk! Nem kell keresni az igazságot férfi és nő között, hiszen ott van az a táncban. Csak a mai fiatalok nem tudják. Az ő bajuk. Ez a véleményem nekem, Mónus Miklósnak.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
