Tündérálom
Dátum: 2009. november 19. 14:11Műfaj: NovellaCimkék: mese, tündér |  |
Az ember alapvető élménye az elvágyódás. Soha senkinek nem jó ott és úgy, ahová sodorta az élet. De néha nem csak az emberek, még a tündérek sem érzik elég szépnek, jónak az életüket.
A doboz meseszép volt. Vöröses színű fából készült, és apró ezüst levelek, virágok díszítették. Pirinyó ezüst lakat is volt rajta, ici-pici ezüstkulccsal. Ha a fedél felnyílt, édes, régimódi dallam csendült fel. A doboz belsejében kristálylapocska hevert, alatta apró szerkezet látszott, hátul pedig volt egy finom selyemmel bélelt kis fiók. Ebben egy bájos tündérke feküdt. Ezüstből formázta a mester.
Ha az ember kivette őt, és a kristályra állította, a szerkezet mozgásba lendült: a tündérke táncra perdült. Karcsú, nyúlánk lány volt, kecses és szépséges, lábán apró korcsolyacipő. Pörgött-forgott, csipkézett szegélyű szoknyája lobogni látszott, kristályból metszett, törékenyen vékony szárnyai ragyogtak. A tükör megkétszerezte alakját, széttárt karjait, kontyba fogott, rengeteg haját, csillogó szemét. És amikor a zene véget ért, a tündér megállt, szemben a képmásával, várva a következő táncot.
De már évek óta nem táncolt. A kislány, aki egy szép estén elragadtatott kis sikollyal fedezte fel a fiókban, és aki még késő este is újra meg újra táncra hívta, aki akkor úgy érezte, képtelen betelni a karcsú táncos szépségével, rég felnőtt. Ő pedig azóta az üres gyerekszoba polcán hevert. Elhagyatott magányban várt a következő táncra.
Ennek is eljött egyszer a napja. A régi kislányból anyává lett gazdája jött el érte, hogy saját kislányának adja. A csöppség éppolyan boldogan csodálta a táncot, mint régen az anyja. Egyre táncoltatta a kis hölgyet. A tündér pedig örömmel forgott, a szíve majd kiugrott. Nézte körbe-körbe sikló tükörképét, és mosolygott rá.
De a varázs hamar szertefoszlott. Eltelt néhány óra, és a katasztrófa bekövetkezett: a lányka még túl kicsi volt, hogy felmérje a szerkezet finomságát. Amikor az apró korcsolyák ismét megálltak, türelmetlenül, kapkodva nyúlt a kulcshoz, és túlhúzta a szerkezetet. A kis táncos várakozón állt a kristály-jégen, táncra készen, amikor meghallotta a szörnyű roppanást, ahogy a gépezet tengelye eltört. Megremegett, szeme tágra nyílt a fájdalomtól. Tudta, hogy vége van. Hogy soha nem táncol többé a dobozka jegén. Csak állt ott, saját szemébe meredve, és hallgatta a kislány ijedt sírását, az anyja bosszús korholását és vigasztaló szavait, mozdulatlanul tűrte, hogy kis fiókjába tegyék, és ugyanúgy vette tudomásul az órásmester szavait is:
„Öreg szerkezet ez már, asszonyom. Rég nem készítenek ilyet, nem divat már a kézimunka. Nehéz volna alkatrészt szerezni hozzá. De talán nézze meg ezeket a szép darabokat a kirakatban. Valamelyik talán megfelelne helyette a kislánynak.”
A tündér nem sírt, csak feküdt. Ólmos fáradtság nehezedett rá. Nem vágyott már táncolni, csak szeretett volna visszakerülni a régi szoba kis polcára, hogy megcsúfolt reményeivel végleg elrejtőzhessen. De nem így történt. A kislány kivette a fiókból, és a padlón játszott vele. Táncoltatta. Őt teljes megelégedéssel töltötte el az eredmény, a tündérnek azonban gyötrelem volt. Ez a botladozás oly messze volt a régi, felszabadult örömtől! Szeretett volna semmivé foszlani.
Nemsokára megszabadult ebből a helyzetből. Az anyuka félt, hogy a kislány még a babát is eltöri, ezért elvette. Visszatette a dobozába, a kislány pedig új játékot kapott. A tündér pedig a padlásra került, poros kacatok közé. Ott feküdt újabb hosszú évekig. De már nem bánta.
Egy nap aztán a család máshová költözött. A ház üresen állt, csak a szomszéd gyerekei jártak át időnként, két bátor, kalandvágyó kisfiú. A régiek nem ürítették ki a padlást, így az lett a fiúk kedvenc helye. Mindig találtak ott valami érdekeset. Néha az egész napot ott töltötték, régi holmik és emlékek közt kutatva.
Nemsokára megtalálták a tündér dobozát is. A kisebbik fiú örömmel fedezte fel a szépséges hölgyet a fiók selyemágyán. Bátyja viszont, nem tartva a holmit elég „férfiasnak”, megvetően félresöpörte. Szelíd öccse nem akart ellentmondani neki. A doboz tehát maradt. A tündér fásultan viselte a zaklatást, majd újra visszasüppedt bánatos magányába.
A fiúk pedig nőttek, kinőtték a padlást is. Néhány év múlva az idősebbik egy kacér kis barna lányt kezdett kísérgetni, így öccse, Linar egyedül maradt. Még inkább csendessé és álmodozóvá vált. A kert hatalmas, öreg gyümölcsfáin ült naphosszat, olvasgatott, suta rímeket faragott vagy egyszerűen csak az égre bámulva ábrándozott. Amikor észrevette, hogy az embereket zavarba hozza mássága, egészen bezárkózott. Rendesen megcsinált mindent, amit rábíztak, mindenben átlagosnak mutatkozott. Komoly, megbízható fiatalemberré serdült. De a szeme nem változott. Ugyanazzal a tűnődően meleg tekintettel csodálta a világot.
Bátyja elvette a kis barna lányt, és már mögötte is jelentőségteljesen összenéztek a szülők, ha egy „alkalmas” leányzó tűnt fel a közelben. Ő viszont nem akart ezzel törődni.
Furcsán érezte magát a családja körében. Szerette őket, de zavarta nyilvánvaló másságuk. Nem volt bennük egyetlen érzés sem, amely kicsit is hasonlított volna azokra, amelyek benne élt. Anyja csendes álmok és vágyak között élt, örökké szépítgette élményeit, de maga sem hitte, amit elképzelt. Apja arcán a két keserű ránc mindig összeszorította Linar szívét. Bátyja naiv bizalma az életben szörnyen zavarta. Szerette volna az arcába ordítani, hogy a cserfes kislány, akit elvett, rég eltűnt, és a magányos asszony, aki helyette maradt, évek óta külön utakon jár egy szótlan, korosodó költővel, és hogy egész élete üres hazugság, de mégsem tette soha. Mikor a szemébe nézett, tudta, nincs mit mondania.
Egy estén mindez még inkább nyomasztotta, ezért igyekezett minél távolabb lenni tőlük. Hosszú sétákat tett a ház környékén. Ahogy aztán felötlött benne a gyermekkora, bátyjával közös élményeik, emlékei közt felbukkant valami. Egy arc.
Bár az óta a régi-régi délután óta nem látta, és rég nem is gondolt rá, azonnal tudta, hol keresse. Felment a padlásra, hogy megkeresse. Annyi év után is határozott léptekkel lépett a régi komódhoz, de annak fiókjai már mást rejtettek. Az évek során sok új holmi került fel ide, mások pedig máshová lettek. Linar elszántan keresni kezdett. Tudni akarta, hogy az arc, amely ifjú álmaiban oly gyakran felbukkant, de amelyet ébren hiába próbált megfogni, amelyről verselni próbált, és amelyet aztán lassan elfelejtett, valóban azonos-e gyermekkora régi emlékével: a tündérrel a zenélődobozban.
Nem volt könnyű bármit is megtalálni azon a padláson, de végül sikerült. Linar fáradtan szemlélte a divatlap- és ruhahalmok, rongyos játékok és rengeteg por alól előkerült ládikát. Nem nyitotta fel azonnal. Tolvajként osont le vele a kertbe, ahol letelepedett a régi fák alá. Letörölgette a port a dobozról, aztán csak nézte. Gyászos állapotban volt. Az ezüst virágok megfeketedtek, a meseszép árnyalatú fa elvesztette sajátos fényét, por lepte be. A fémrészek berozsdásodtak. Ahogy végül felnyitotta, a tükör és a kristály-jég is csupa por és piszok volt.
Óvatosan, félve nyitotta ki a fiókot. A látvány fájdalmas sóhajra késztette. A valaha oly megkapóan vonzó tündér botrányosan festett. Fekete volt, szoknyája gazdag ezüstcsipkéit, szárnya ragyogását vastag porréteg csúfította. Menthetetlenül halottnak tűnt. Linar félve vette a kezébe. Nagyot dobbant a szíve: azonnal érezte, hogy a lányka él. Gondosan visszafektette a fiókba.
Szobájában rejtegette zsákmányát, senkinek nem szólt róla. Szorgalmasan tisztogatni kezdte. Először darabokra szedte, majd időt nem sajnálva egyenként tisztította és olajozta mindet. Rengeteg keresés után megfelelő tengelyt is talált, így némi fáradsággal sikerült megjavítania a szerkezetet. Az ezüst díszeket is megtisztította, a fát méhviasszal kente be. A bársonyt is kitisztította, amellyel a ládikót bélelték. A kis fiókot is sorra kerítette. A selyemágy is megtisztult.
Utoljára hagyta a tündért. Megszabadította a patinától, kosztól, és hosszasan fényesítette, míg végül minden porcikája ragyogott. Ekkor Linar kézbe vette, és sokáig, nagyon sokáig nézte. Aztán megszólította, és ő felelt. Nem szavakkal, nem is mozdulatokkal: a lelkük társalgott.
– Mi a neved? – kérdezte a fiú.
A tündér csak nézte. Még soha, egyetlen emberfia nem akarta tudni a nevét. Meglepetten felelt:
– Jaminen.
A lány eleinte félénk volt és barátságtalan. Kereken megtagadta, hogy táncoljon, bár a jól ismert, rég nem hallott dallam ellenállhatatlanul hívta. Végül aztán engedett, és a jégkristályra lépett. Először bizonytalanul, elveszetten csúszkált, aztán elragadta a zene. Újra pörgött a jégen, nevetett a tükörképére és az őt csodáló fiúra. Újra és újra táncolni akart, Linar pedig elbűvölten nézte őt. Csodálatos volt nézni az ember számára oly idegen, tökéletes boldogságot.
Attól kezdve Linar mindenhová magával vitte Jaminent. És minden este táncra hívta. Így ment ez hosszú ideig. Jaminen mesélt a tündérek világáról, Linar az emberekéről.
Nemsokára azonban a kis tündér elveszítette jókedvét. Szótlan lett, bánatos, majd búskomor. Hiába kérdezte Linar, nem felelt, csak szomorúan csúszkált a jegén. Nem volt már öröme ebben sem. Egyszer aztán, egy régi holmikat árusító ember boltja előtt sétáltukban Jaminen kiugrott Linar zsebéből. A földön fekve várt, míg a tulajdonos, a boltba tatozónak gondolva, fel nem vette. Egy polcra került, ahol vagy száz hasonló csecsebecse állt már.
Jaminen körülnézett. Csupa élettelen porcelánarc, merev ezüstmosolyok. Félt egyedül, és keserűen megbánta az egész ötletet. Hogy is gondolhatta, hogy egyedül segít magán! Könnyek gyűltek a szemébe a csalódottságtól és a kétségbeeséstől.
Ekkor a polc belső sarkában meglátott valakit. Közelebb lépett.
Fenséges alak állt előtte. Kristályfigura volt, kétszerte nagyobb nála. Színjátszó, a homályban is ragyogó ruhája felett gyönyörű elefántcsontfej ékeskedett. Haja finomnál is finomabb aranyszálak sűrűje volt, feje tetején királynői kontyba rendezve.
Jaminen elmesélte neki a bánatát. A tündérasszony, Anida ellágyult arccal hallgatta a történetet, majd egy bölcs, öreg varázslóhoz, Gendashoz küldte.
Jaminen megköszönte a tanácsot, és elindult. Gendas messze lakott, ezért a lány kevésnyi bűverejét bevetve életre keltett egy ezüst egyszarvút, és az ő hátán jutott el hozzá. A vénséges mágus meghallgatta őt.
De kérését nem tudta teljesíteni.
– Sajnálom, lánykám, de én nem tehetek érted semmit. És más mágus sem.
– Akkor hát nincs rá remény… – állapította meg szomorúan Jaminen.
– Azért ez nem egészen így van – jegyezte meg a vénség. – Csak azt mondom, hogy én nem segíthetek. De te segíthetsz magadon – hirtelen mást gondolva, gyorsan fordított a beszédén. – Csakhogy az túl nehéz volna, úgyhogy inkább törődj bele.
– Nem lehet. Mondd el, kérlek, mit tehetnék.
– De…
– Kérlek, Gendas, kérlek, mondd el!
– Hát jó – adta meg magát az öreg. – Ha valóban igazi akarsz lenni, és nem akarsz többé tündér maradni, meg kell semmisülnöd a mostani létedben, és újjászületned – bökte ki.
– És ez lehetséges? – ámult a lány.
– Hogyne, hogyne – magyarázta Gendas fontoskodón. Már meg is feledkezett a veszélyről, úgy belemerült az okításba. – Megmondom, mint kell tenned. El kell pusztítanod ezt a testet, amelyben élsz. Ez egyszerű. Tűzbe kell ugranod, magasról, hogy porrá törjön a szárnyad, és elenyészned. Csakhogy ahhoz, hogy ne pusztulj vele magad is, el kell felejtened a kínt, amivel ez az átalakulás jár. Nem érzel olyanféle fájdalmat, mint az emberek. De a szépség pusztulásánál nincs nagyobb fájdalom a magunkfajtáknak. Egy pillanatra sem szabad erre gondolnod, sem semmi másra. Csakis az járhat a fejedben, hogy emberként is magad légy. Arra kell gondolnod, ami a legfontosabb benned. A lelked szörnyen fog szenvedni, de nem gyengülhetsz el. Ha képes leszel erre, mire a tűz hamuvá ég, újjászületsz.
Jaminen rémülten hallgatta, de aztán az arcára kiült az elszánt bátorság kifejezése. Megköszönte a dolgot Gendasnak, és indult volna, amikor az utánaszólt:
– Várjál csak! Még valami: ez a dolog nagyon veszélyes. Te most helyes kis tündérke vagy, és van valaki, aki szeret. Nem volna jobb beletörődni a helyzetedbe, megkeresni a te Linarodat, és így boldognak lenni?
Jaminen bánatosan nézett rá:
– Én így nem tudok… Muszáj igazivá válnom.
– De tudnod kell, hogy ha a lángok közt valami másra gondolsz, és nem arra, ami igazán fontos benned, ugyanúgy elenyészel, mint ez a kis ezüsttest.
Jaminen ezzel a tudással és szurkáló kis félelmekkel indult útnak. Tudta, hová tart apró táltosa hátán: első otthona, a régi ház felé. A nappali nagy kandallójában égett a tűz. Jaminen a kémény szegélyén egyensúlyozva lenézett a fényes lángokra.
És, miközben Linar kétségbeesetten járta a várost, őt keresve, Jaminen lehunyta a szemét – és már zuhant is. Ijesztő volt a mélység, és egy pillanatra feltámadt benne a megbánás szikrája, de mire a tűzbe csapódott, már tudta, hogy nem hibázott. Tündöklő szépségű szárnyai lettek oda elsőként, halálukban is gyönyörűen: ragyogó, dühös szikraesővé zúzódva szóródtak szét. A metsző, csilingelő hang, amellyel megsemmisültek, volt az első tőr, amely megsebezte az érzékeny tündérlelket. Aztán csak állt a tűzben, és lehunyt szemei mögött próbálta nem látni az őt ölelő lángokat. Felbukkant előtte Linar arca, a kristálylapocska csillogása, végül pedig önnön tükörképének mosolya. Ez a kép a lelkébe égett, ahogy a tűzben lassan olvadt fel a sok kecses részlet, amely kis testét alkotta. Saját mosolyára, szép boldogságára gondolt, és tudta, nem téved, nincs benne fontosabb a tiszta öröménél, az élet szereteténél. A kép lassan megváltozott, bíborba, sárgába játszott. Hódító hullámok ringatták Jaminen halódó testét, ahogy lassan felolvadt. Cseppekké folyt, könnyekké vált, de a tükörképét egy percre sem veszítette el. Ámulva nézte önmaga átalakulását, miközben a jégen siklott. A kín ködéből lassan kiemelkedett a legszebb arc, amelyet valaha látott, és egy pillanat múlva már tudta azt is: magát látja.
Reggelre leégett a tűz, és ő valódi lány lett. Igazi volt ezüstös, selymes bőre, valószínűtlenül halvány, hosszú haja, igazi a tompa fényű, ezüstszín ruha, igaziak a kecses korcsolyacipők. Jaminen lerúgta őket, és boldogan könnyezve szaladt ki az utcára, hogy megtalálja Linart. Fagyos télutó volt, és ő élt. A hideg vörösre marta csupasz lábszárát, kis kezeit, arcát, de ő nem bánta. Szaladt, haza. Linar nem volt otthon, még mindig utána kutatott. Sokára ért haza, csüggedten, fáradtan borult a nappali asztalára. Amikor Jaminen beszaladt a szobába, felemelte a fejét. Meglátták, nézték egymást. Aztán Linar felpattant, és meredten bámult a lányra. Tudta, ki az, mégsem akarta felismerni az élővé szépült lányt.
– Mi van veled, Linar? – nevetett Jaminen. – Miért nem örülsz velem? Nézd, igazi lettem! Valódi ember vagyok! Nézz rám. Nézd, milyen szép lettem, nézz…
Csak kacagott, nevetett, de végül hirtelen elhallgatott. Linar nem osztozott az örömében. Borzadva nézett Jaminenre.
– Mit tettél? – kérdezte.
– Emberré váltam – felelte egyszerűen Jaminen.
– De… Hogyan? Miért?
– Miért? – ismételte keserűen Jaminen.
Soha többé nem akart kiszolgáltatott lenni, nem akart visszakerülni selyemkoporsójába, csak, mert egy ember megunta a játékot. A Linar által lefestett élet viszont olyan szép volt és színes, olyan vonzó! Gendas ugyan nem említette, mi az ára ennek az életnek, és Jaminen csak akkor jött rá, amikor Linarra várva felhúzta a kis ládikát, és a kedves dallamra táncolni próbált: hogy többé nem képes rá Mégsem érezte ezt nagy áldozatnak. Hisz mennyivel nagyobb öröm volt valóban létezni! Egyetlen pillanatban több boldogság volt, mint a tündértánc egészében. Micsoda érzés volt felhúzni a szerkezetet, a saját kezével felhúzni! És a hidegben érezni, hogy az ő arca is tud már pirulni, mint az igazi lányoké! De Linar miért nem boldog? Miért nem örül vele?
Bizony a fiú csak állt, és szomorúan nézte őt. Újra megkérdezte, ezúttal halkabban:
– Miért?
– Hogy élhessek, Linar! Hogy élhessek, mint te meg a többi ember, hogy én is tudjak igazából nevetni, szaladni. Hogy olyan szép legyek, olyan ember legyek, mint a többiek.
– Senki sem volt szebb nálad, Jaminen. Senki.
– De miért nem értesz meg?
– Hiszen a te életed olyan tökéletes volt! Senki sem bánthatott, nem fájt neked semmi. Az emberélet nem kacagás. Nézz csak oda – mutatott az ablakból az utcára, egy fiatal lányra, aki a járdaszegélyen ülve keservesen sírt az elveszített szeretője után. – Ilyen az emberi élet, hát te nem látod?!
– Nem, Linar – mondta Jaminen határozottan. – Én egy olyan lányt látok, aki boldog volt. Most nem az, de még sokszor lesz.
– Hiszen te is boldog voltál!
– Boldog! – szólt keserűen a lány. – Talán boldog voltam a padláson, elfelejtve, egyedül? Talán boldog lettem volna, amikor már úgy érzed, ostoba dolog egy játékbabával társalogni, és visszadugsz abba a gyűlöletes dobozba?
Linar döbbenten hallgatta. Nem tudta, hogy a tökéletes kis tündérke is érez. Nem akarta tudni. Most pedig ott állt szemben vele, és szerette volna elhallgattatni. Mindez túl valóságos volt. Ő nem vágyott igazi társra, igazi életre. Ez elől menekült Jaminenhez, a tökéletes Jaminenhez, aki tökéletesen boldog volt. Úgy érezte, elárulták.
– Te voltál a tündérkém… – motyogta zavartan.
– És azt hitted, örökké az maradok? – kiáltotta a lány. – Vagy legalábbis amíg te akarod – tette hozzá elcsukló hangon.
– Jobban tetted volna – felelte Linar. – Emberként sosem lehetsz olyan boldog.
– Jaminen elsápadt. Ez úgy hangzott, mint egy átok. Aztán dacosan felszegte az állát:
– Én akkor is élni akarok. Te meg temetkezz csak abba a vacak dobozba, neked adom!
Azzal elviharzott. Vékony ruhájában, egyedül, mezítláb indult útnak. Linar dúltan nézett utána. Szerette volna megállítani, de képtelen volt mozdulni. Túl gyenge volt. Végül leroskadt az asztalon heverő, sebtiben rátestált doboz mellé. Felhúzta, majd újra és még egyszer meghallgatta a dallamot. Egész éjjel ott ült. Nem tudott belépni a valódi világba.
Jaminen ez alatt a városban kóborolt. Szörnyen fázott. Végül egy öregasszony megsajnálta, és befogadta egy éjszakára, azután még egyre. Később magánál tartotta. A lány segített a ház körül, és közben megtanult a sokat látott matrónától mindent, amit a Világról tudni akart. Halála után a hölgy, nem lévén más rokona, mindenét ráhagyta. Jaminent befogadta a világ.
Sok év múlva látta Linart. Hóbortos, magának való, morc öregember lett, aki úgy osont a kapualjak alatt, mint aki fél, hogy rátalálnak. Hóna alatt egy kopott zenélődobozt szorongatott. Nem pillantott fel, lesunyt szeme nem ért fel Jaminenig. Láttára a régvolt lányka szíve megsajdult. Látta, hogy Linar nem volt képes lángok közt újjászületni.
Ahogy letörölte öregesen kicsordult könnyeit, rájött, hogy nem Linart szánja. Saját magán esett meg a szíve: hosszú élete során oly sokfelé keresett valamit, annyi hely, annyi kedves és barát – sőt, egy gyermek is – volt mögötte, és mégis, most egyedül áll az utcán, és egy ostoba, gyáva vénembert sirat. Annyi évig nem jött rá, milyen hiábavaló volt az áldozata: mi sem változott, még mindig csak akkor volt boldog, ha kellett valakinek. És azt a tiszta örömöt, amit az életért adott cserébe, sosem érezte többé.
Tudta, mindez nem számít. Elkésett már. Hirtelen észrevette, hogy a régiségbolt előtt áll, ahol élete kezdődött. Bement, és ahhoz a bizonyos polchoz lépett. Anida még mindig ott állt, egészen a sarokban, elrejtve. Jaminen megvette a csinos babát. Magában derült az idős tulajdonos hunyorgón fürkésző tekintetén, aki lassú emlékei közt próbálta elhelyezni ismerős arcát.
Az utcán szemügyre vette szerzeményét. Anida megfakult. Haján patina, arcán fáradt sárgaság törölte el a hajdani ragyogást.
– Hát te sem kellettél? – súgta neki. Aztán arra gondolt, milyen ostoba dolog egy játékbabával társalogni…
Hirtelen kacagni kezdett, csalódott, becsapott lelke legmélyéről. A járókelők elnézően mosolyogtak össze a feje felett, „milyen helyes” – súgva, de aztán ijedten húzódtak el, ahogy a nevetés hisztérikus, metsző fájdalommal telt vihogásba, aztán köhögésbe fulladt, majd az öregasszony kezében tartott, ódivatú babát vércseppek szennyezték be. Sietve haladtak tovább, amikor lassan leroskadva eldobta a babát, amely darabokra tört a kemény kockaköveken, és csontos ujjaival fenyegetőn rájuk mutatott. Kínlódva próbált megformálni néhány szót, de azok elhaltak vénség rágta ajkain. A baba darabjai közé dőlt végül, szótlanul adva vissza az életet neki, akitől először kérte.
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓK, ELŐRENDELÉS: HTTP://NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. ultraviolet (#14970) | 2009. november 20. 16:29 |
Magaddal ragadtál! | |
| |
