Üdvözlet vagy üdvözülés
Dátum: 2009. november 24. 21:29Műfaj: NovellaCimkék: önámítás, szerelem, társadalom |  |
Este volt. Egy téli este. Én pedig sétáltam az utcán, és gondolkoztam: „A francba, már megint lemerült a telefonom, honnan fogom megtudni, hogy mennyi az idő?
Lámpaláz
Este volt. Egy téli este. Én pedig sétáltam az utcán, és gondolkoztam: „A francba, már megint lemerült a telefonom, honnan fogom megtudni, hogy mennyi az idő? Rohadt késő van, és ilyenkor már kurvára nincs kint senki.”.
Hirtelen megpillantottam egy lányt. Egy sarkon állt, és figyelt engem, úgy tűnt, mintha már percek óta kiszemelt volna... A lámpa az arcába világított, és ez nem volt előnyös neki. Nem azért, mert csúnya volt, egyszerűen túl nagy volt a kontraszt a sötét égbolt feketéje és az utcai lámpa neonsárgája között. Nem volt neki előnyös, mégis megfogott. „Végre valaki, megkérdezem hány óra” – gondoltam.
- Bocsi, meg tudná mondani, mennyi az idő? – kérdeztem.
Erre ő nevetett. De nem kinevetett, úgy nevetett rajtam, mintha valami különös vonzalmat keltettem volna benne.. Aranyos lánynak tűnt amúgy, csak kicsit fáradt volt. De hát, manapság ki nem fáradt a hétköznapokban? Sok a munka. Zavaromban nem tudtam mit csinálni. Nem értettem, miért nevet rajtam.
„Átvilágosodok” az éjszakába
„…mert mikor az éjszaka tükrében nem látsz senkit, csak a saját torz arcod nevet vissza rád, akkor gondolkozz el, hogy mit akarsz valójában.” – mondta Gábor, közben komolytalanul illegette a testét, és viccesen integetett az ujjaival, ahogy az életbe belefáradt vénasszonyok szokták, majd peckesen kihúzta magát, és várt pár másodpercig. Többen állták őt körül, de senki sem reagált, nem vettek róla tudomást. Szegény srác az arcából ítélve minimum olyan elismerést várt, mintha épp most mondta volna el az akadémiai székfoglalóját, de mivel mindenki szart rá, ezért csalódottan leszegte a fejét, és odébb állt. De ez a mondata azért szíven talált. Jó, nem újdonság, amit mond, és főleg az nem, ahogyan mondja. Tipikus tizenéves srác, aki a citatum.hu-n (vagy más menő idézetes honlapon) található népszerű szövegekkel próbálta elhitetni másokkal és saját magával, hogy neki nem kell senki, főleg a nők nem. „Inkább megölném magam, minthogy nővel legyek: undorítók, mert mindig a zűrös pasikra buknak, és ezzel ők is alantassá válnak.” – mondta mindig. Ezen mi persze csak nevettünk. De azért bevallom néha elgondolkodtatott: értelmesen beszél a korához képest, még akkor is, ha néha már annyira túlmagyarázta a szavait, annyira csűrte-csavarta önmagát, hogy a végén már azt se tudta, kicsoda ő, és mit akar mondani. Na meg nem olvastam, nem volt tapasztalatom az irodalomban, ezért sokszor újdonságnak tűnt, amit mondott.
Nem szerettem a művészeteket, az egyetlen, amit szerettem, az a zongorázás. Tudtam is valamennyire. Az internetről tanultam egy kevés szolfézst, és néhány youtube-os videó alapján próbáltam tanulgatni otthon. Jó érzés volt suli után ritmusra ütögetni a billentyűket. Tanárhoz sosem jártam volna, annyira azért nem érdekelt, de néha jó volt hazajönni a suliból, ritmusra nyomogatni a billentyűket, és eljátszani egy-egy dalt. Most is a zongora felé igyekeztem, de a konyhából már hallottam, hogy valaki játszik rajta. Sosem hallottam még ezt a dalt, nem voltam egy művelt ember, de amint később kiderült, ez nem is tartozott az alapműveltség körébe. Ekkor elkezdtem érezni valamit, amit eddig sosem: amit én csinálok, az csak a billentyűk egymás utáni lenyomása, iparos munka. Mintha egy tömegterméket, egy NewYorker-es kockás sálat gyártanék, hogy a sok 13-20 éves gyökér felvehesse, és az a paradox helyzet álljon elő, hogy azért érezze eredetinek magát, mert olyan ruha van rajta, mint a többin. A zongora pedig nem ilyen füleknek való.
Napkelte vagy alkonyat
A barátnőm pont dobott azzal a szöveggel, hogy szerinte nem illünk össze, a haverokkal összevesztem… Nem éreztem egyetlen biztos pontot sem az életemben, és kellett valami, ami mindig megtart. Gondolkoztam rajta, hogy leugorjak-e egy kocsmába, de nem volt kedvem ahhoz a bűzhöz és a kisszerű emberekhez. Amúgy is, erősebb vagyok én annál. Meg igazából a hangulat sem hiányzott. Inkább bekapcsoltam az mp3-amat, és hallgattam, hogy „I stand by what I believe even though I know the reality”. Igen, már csak a valóság kéne. De mi a valóság? Kéne egy objektív valóság, ami mindenkinek ugyanaz, amihez lehet nyúlni, ami ott van mellettem, és segít, ha nem vagyok biztos abban, hogy jó úton járok. A francba a viszonylagossággal!” – üvöltöttem fel, majd két percnyi tépelődés után lementem a kocsmába.
Relatíve kurva
Ültem egy padon, és azon gondolkoztam, hogy valami hiányzik. Ekkor egy finom, női hang megszólalt a hátam mögött:
- Tudom, mi kell neked.
- Igen? – kérdeztem zavartan. – Az vicces, mert én sem tudom.
- Neked szerelem kell, azt pedig kaphatsz tőlem. – mondta negédesen.
Bámultam rá, de nem szólaltam meg.
- Vegyél meg, a tiéd leszek, ha veszel nekem egy házat. Olyan boldoggá teszlek, mint még senki. – folytatta.
- Tehát a kurvám leszel? Hagyjuk már! Meg amúgy is, ki vagy te?
- A lány, akit nem mertél letegezni. Amúgy pedig a kurvaság viszonylagos. Én nem a testemet adom el, csak az érzelmeimet. A testemet viszont te szerzed meg, ha ügyes leszel, mert az érzelmeimet pénzzel szerzed meg, de utána te változtatod meg őket. – mondta lazán, majd hozzátette: Most lelépek. Még találkozunk.
„Jézusom, mekkora ribanc, miről beszél ez? A kurvaság viszonylagos? Ha az érzelmeit veszem meg, a teste is az enyém lesz! És mi az, hogy a lány, akit nem mertem letegezni? Sosem láttam még ezt a nőt.” – gondoltam. Úgy gondoltam, nem láttam még ilyen ostoba ribancot. Később kiderült, hogy láttam már egy pont ilyet. De nem lehet, hogy az ostobaság valójában tudás?
A kapaszkodó – napkelte vagy alkonyat
Nem volt jó kedvem. Otthon ültem, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem volt kedvem semmihez, pedig tűzött a Nap. Már órák óta makacsul fent tündöklött az égen. Bizony, ilyen ez a nyár. Nem akar elmenni az a rohadt Nap sem. Gondolkoztam azon, hogy lemenjek-e a kocsmába. Nagy kedvem volt hozzá.. Nagyon hiányzott már az a közeg, azok az emberek. Hirtelen megszólalt a kapucsengő. Kinyitom, nincs ott senki. Aztán lenézek a földre, ott egy levél. A levélben ez áll: „Nem vagyok elég felnőtt…”. „Nem tudom, ki ez” – gondoltam, de közben annyira felidegesítettem magam rajta, hogy elkezdett vérezni az orrom. De legalább nem nőtt meg. Az idegességtől pedig elálmosodtam, elfelejtettem, hogy előzőleg a kocsmába akartam menni, lefeküdtem, és sokáig senki sem hallott rólam.
Elsötétül a világosság
Álmosan kikelek az ágyból. Minden olyan zavaros, nem emlékeszem semmire. Pontosabban nem tudok semmit. Nem tudom, ki vagyok. Sok út van előttem, még úgyis, hogy a kocsim nem alkalmas mindegyikre.
A földutat gyűlölöm a legjobban. Az olyan falusi… Hülye parasztok.
--------------------------- ssssssssss ssss -------------------sss --- s --- s
Magamat látom zongorázni. Profi vagyok. Nem olyan, mint amikor elkezdtem. Chopint játszok. Gyönyörű. Könnyezek.
----------------prrrrrrrrrrrrrrrrrrh … prrrrrrrrrrrrrrrrrrh -----------------
„Isten létezik! ISTEN LÉTEZIK! HIGGY!” – mondja a Sátán
---------------- fffffff……. „A szerelem… hazugság.” – válaszolok.
Eljön a fény
Álmosan kikeltem az ágyból. Furcsa érzés volt, mintha napokig aludtam volna. Valaki csönget az ajtón. Kinézek, nem volt kint senki, csak egy levél. Izgatottan kibontottam. Ez volt benne: „Nem.”. Na ezt már végképp nem értettem. Leültem zongorázni. Valahonnan rémlett egy Chopin szám, pedig ritkán hallgattam zenét, főleg ilyen régit. Rémlett, de nem tudtam lejátszani. Ekkor megrémültem, elkezdtem rángatózni, és olyasmiket mondtam, amit nem tudok utólag megmagyarázni: „Bassza meg! Elveszett minden!”. Aztán hirtelen kitárult az ajtó, a zárt ajtón bejött egy ismerős lány, akinek a szemébe világított a lámpa. És nem állt jól neki, de valami mégis megfogott benne.
- Mennyi pénzed van? – kérdezte aggódónak tűnő arccal.
- Nem sok. – mondtam, de mikor kinyitottam a tárcámat, csomó pénzt találtam ott. – Őőő, azaz mégis… Nem tudom, honnan, de itt van elég.
- Ez nekem nem elég. – válaszolta hidegen.
Összeestem.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Jól vagy??? Csak vicceltem, te hülye. Szeretlek. – hallottam a hangját.
- Én is szeretlek. – suttogtam neki, és magamhoz szorítottam.
- Remek, akkor vegyük meg a házat.
És boldog lettem. Boldoggá tett az ostobaságom.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. csongie (#15561) | 2009. december 06. 15:47 |
Tetszik a reflexiód. "A legsötétebb mindig a lámpa alatt van" - ezt a mondást még nem hallottam, de találó. Üdv. :) | |
Válasz Pyrrhusz hozzászólására (#15305). |
|
2. Pyrrhusz (#15305) | 2009. november 29. 22:18 |
A pontos idő 19:44. Chopin azt nyilatkozza éppen a TV2-n, hogy imádja a kurvákat. A legsötétebb -tartja egy kínai mondás-, mindig a lámpa alatt van. Tetszett amit írtál, igazi spleen életérzés. | |
| |
