Üvegbúra
Dátum: 2008. május 25. 20:04Műfaj: PrózaCimkék: egyedüllét, vagyok, álom, nem |  |
Verőfényes tavaszi nap volt. Leginkább sétára való. Vasárnap délután úgy döntöttem, nyakamba veszem a várost, élvezem a napfürdőt, megnézem az embereket. Örömmel szedtem elő a térdnadrágomat. Válogathattam végre a rövid ujjú pólók között is. Csak a kulcsomat és egy doboz cigarettát vittem magammal.
Verőfényes tavaszi nap volt. Leginkább sétára való. Vasárnap délután úgy döntöttem, nyakamba veszem a várost, élvezem a napfürdőt, megnézem az embereket. Örömmel szedtem elő a térdnadrágomat. Válogathattam végre a rövid ujjú pólók között is. Csak a kulcsomat és egy doboz cigarettát vittem magammal, másra nem lehet szükség ma.
Az első kellemetlen élmény már a kapuban elért, nem hoztam ugyanis gyufát. Visszafordulni pedig nem akartam, az rossz ómen. Körülnéztem, hátha megszán valaki. Egy fiatal, csinos lány közeledett épp, kezében egy vékony cigivel. Isteni szerencse.
– Elnézést – szólítottam meg, de nem vett rólam tudomást, átnézett rajtam, ahogy továbblépdelt. Hosszan néztem utána. Oké, nem vagyok egy férfiszépség, de azért egy kis segítséget még talán megérdemelnék… Eltettem a hasznavehetetlen cigarettát, és továbbindultam.
Az emberek kirajzottak a verőfényre. Párok, kisgyerekes családok lepték el az utcákat. Vágyakozva néztem a kézen fogva sétálókat, arról álmodozva csöndben, milyen szép is lehet így élni. Egy férfi kicsit eltávolodott a párjától, mert kisfiuk megállt megvizsgálni egy pitypangot.
– Bocsánat, uram, megtisztelne azzal, hogy meggyújtja a cigarettám? – kérdeztem. Nem felelt, még a fejét is másfelé fordította. Meglengettem előtte a kezem. Nem reagált, sétált tovább, már el is ment mellettem. Utánanyúltam, hogy megfogjam a vállát, de legnagyobb meglepetésemre kezem áthatolt a testén. Rémülten rántottam vissza, de a férfi észre sem vette.
– Hé! – ordítottam, de egyáltalán nem tett úgy, mintha hallaná, továbbsétált, vissza-visszanézve a családjára.
– Asszonyom, csak tüzet szeretnék kérni – fordultam a közeledő nő felé, de nem jártam különbül, mint párjánál. Nem tehettem mást, elé álltam. Legnagyobb döbbenetemre átsétált rajtam, mintha nem is léteznék.
Nyilván álmodom. Belecsíptem a kézfejembe, de nem történt semmi. Beharaptam a szám szélét, de akkor sem. Hátranéztem, hogy van-e árnyékom, de az hűségesen követett.
Elindultam a közeli kis pihenőtér felé. Tömve volt, különösen a kis cukrászda a sarkán. Az első embert, aki szembejött, megszólítottam.
– Elnézést, csak tüzet… – nem folytathattam, mert keresztülsétált rajtam. Hiába ordítottam, kapálództam, nem vett észre. Embertől emberig rohantam, lökdöstem őket, kiabáltam, de senki nem vett észre.
– Itt vagyok! Hé! Vegyetek észre! Csak tüzet kérek! Bassza meg! Hé! Én is élek! Még élek! Ember vagyok! Közületek való!
Hiába volt minden, senki nem törődött velem. Fagyiztak, beszélgettek az árnyas fák alatt, kólát ittak, csókolództak. Izzadtan, meggörnyedve álltam a tér közepén, a nyüzsgés epicentrumában. És nem léteztem az emberek számára. Még egyszer, utoljára körülnéztem. Egy kiskocsma cégére állt a térről nyíló pöttöm utcában. Arrafelé vettem az irányt. Lépcsőn kellett lemenni a sötét pincébe. A pincérnő unottan nézett fel, amikor kinyitottam az ajtót. Az egyetlen vendég a játékgépnél ült.
– Jó napot! – köszöntem rekedten, kiszáradt torokkal.
– ’pot! – válaszolt a pincérnő. – Mit adhatok?
– Kisasszony, lát engem? – kérdeztem, és szemem minden bizonnyal az őrület tipikus jegyeit mutatta.
– Szórakozik velem? – csattant fel. – Mondja, mit kér!
– Csak… tüzet a cigarettámhoz… meg egy korsó sört, természetesen – tettem hozzá megvillanó szeme láttán. Komótosan kicsapolta az árpalét, és átnyújtott egy reklámöngyújtót. Letelepedtem az egyik asztalhoz. Mohón beleittam a sörömbe. A férfi, aki eddig nem törődött velem, félfordulattal rám nézett, és megemelte korsóját.
– Egészségére, kolléga!
Épp válaszoltam volna, amikor valahonnan csengőhang hallatszott. Körülnéztem, de senki nem akart bejönni. Már biztosan hallucinálok is. Újra csöngettek. A hang valóságos volt. Kipattant a szemem, és szinte azonnal riadtan felültem az ágyon. Újra, immár harmadszor is megszólalt a csengő. Felugrottam az ágyról és az előszobába siettem.
– Baszod, Bátyó, mi van veled? – kérdezte felháborodottan Anton. – Felőled itt állhatnék estéig, és…
Húgom nem fejezhette be, mert beléfojtva a mondatot szó nélkül átöleltem.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Sonkoly Éva (#1540) | 2008. június 29. 17:41 |
Sokáig nagyon tetszett az írás,azt hittem nem az álom a megoldás, volt benne két szó,amelytöl én tudtam,hiogy valóság,de hogy már álomban is használják az meglepett! | |
| |
