Üzenet
Dátum: 2008. április 12. 00:29Műfaj: NovellaCimkék: egypercesek |  |
Van úgy hogy az ember azt írja meg, ami vele megtörtént, és megesik, hogy csak a fantáziájára hagyatkozik. Nos, ebben az esetben talán valahol a kettő között járok. A történet olyan erősen jelent meg bennem félálomban, hogy éreztem minden pillanatát. Lehet hogy tényleg egy üzenet volt...
Az elején csak egy baljós előérzet volt, egy átsuhanó komor gondolat. Már kezdett lemenni a nap, az erősödő szél új táncra hívta az elszáradt, megsárgult leveleket, a fák tetején az ágak nehézkesen hajladozni kezdtek. Még nem értem ki az erdőből, de hát ez máskor is megesett már, és soha nem féltem. Most azonban kezdett eluralkodni bennem valami furcsa érzés... Tompán összeszorult a gyomrom, a levegőt is egyre nehezebben vettem, közben valami azt súgta, nem vagyok egyedül. Egyre gyorsabban kezdtem szedni a lábam, követtem a kis turista utat, melyet annyira ismertem már, a hűvös levegőben láttam gőzölögni a leheletem, éreztem a remegést a térdemben, és bár nem volt semmilyen látható oka, a szívem is egyre gyorsabban kalapált. Az agyam próbálta nyugtatni a lelkemet, a rossz érzéseket el akartam fojtani, hogy másra koncentráljak, számolni kezdtem száztól visszafelé, míg végül sikerült is valamennyire rendbe szednem magam. Eközben estem el abban a kiálló gyökérben. Váratlan volt, és letaglózó, kibicsaklott a bokám, ráadásul csúnyán bevertem a kezem. Mikor feltápászkodtam, és hátranéztem, újra, minden eddiginél hevesebben rám tört a félelem, mert láttam közeledni a férfit, aki már a kilátónál is annyira bámult. Hirtelen felpattantam, és megpróbáltam szaladni, de a bokám nagyon fájt, meg talán magam sem hittem, hogy ez valóban megtörténik velem, itt és most, és hogy ez nem csak egy álom, de hátranéztem újra, láttam őt szaladni felém, és a pánik a fejemből kinyargalt az ereimen keresztül a testem minden porcikájába, az egész egy hihetetlen pillanattá sűrűsödött bennem, aztán valahogyan letértem az útról, az ágak az arcomba csaptak, zörögtek alattam a gallyak, és ahogy egyre közelebb ért, hallottam, ahogyan alatta is zörögnek, egyre közelebbről, és közelebbről, a zihálását is hallottam, már amikor éppen nem sikoltoztam, mert ha jól emlékszem, ezt azóta műveltem, mióta megláttam rohanni felém. De már vége van… Most nyugodt az erdő. Érzem ahogy a friss tavaszi levegő körülleng, a fák felett az égen már látszik a halvány, sápadt hold. Nem tudom, miért így történt. Amikor éreztem az ütést a hátamon, amiről később kiderült, hogy nem is ütés volt, szóval ekkor már tudtam, hogy ez az a pillanat, és ennek így kell lennie, de sose hittem volna, hogy ez ennyire nyugodt, és békés lesz majd. Most az öreg hold jósággal néz le rám, a fák körbefognak a szeretetükkel, lelkemet egy földöntúli hatalom simogatja szelíden. Csupán egyetlen hiányérzet maradt bennem, hogy még egyszer elmondhassam nektek: - és ezért kérlek, csak ezért kérlek hogy ezt írd meg – szeretlek Anya és Apa, és a ti szeretetekkel a szívemben megyek el.
