Valami előtt

Szerző: László AttilaDátum: 2008. március 29. 21:27

Műfaj: VersCimkék: háború, fájdalom, halál

(Sokak emlékére)

Érdekes.
Sajog a fejem.
Hiába erőltetem szemem,
nem látok.
Feketén szorítja valami.
Milyen friss a levegő,
mintha reggel lenne.
(De nem emlékszem,
hogy szerető
feleségem
ölelt volna az este.)
Csak ez a nyomás a derekamban,
az ne lenne.
Furák ezek a hangok.
(De mi lehet Anyámmal,
ki finom vacsorát ígért fiának,
ha semmi sem jön közbe.
Hm, az otthoni koszt.
Milyen rég volt már?
Tegnap? Egy hete? Régen.
És a csillagok az égen…
csak otthonom felett fényesek.)
Ezek a fura vezényszavak
a lelkembe maró savak
erejével butítanak.
Kábult vagyok,
(mint mikor az otthoni illatok
zamatára vágyom.
De ezt itt nem kérhetem számon,
hisz nem tudom, hol vagyok.)
Édeskés a levegő,
por száll,
érzem,
rámtapad.
(Otthon Apám hangja vár:
gyere fiam…
valahova.)
Egyre erősödnek a zajok.
(Öcsémmel játszanák,
ha vagyok.
De most nem vagyok.)
Menetelnek?
Felém.
Érdekesen szorítja valami a kezem.
Elengedném, de nem tehetem.
Nem merem.
Megálltak!
Előttem.
Újra vezényszavak.
(Most valami megszakad.
Nem! Nem!
Otthon vagyok!)
Kattanás.
Nem egy, sok.
Csend.
Az utolsó
vezényszó
után minden sötét.
Darabokra hullok szét.
Rázuhanok magamra,
illúzióimba ragadva.
Vér fröccsen szilánkos arcomba.