Varázskert
Dátum: 2011. január 06. 07:49Műfaj: PrózaCimkék: a felnőttben lakó gyerek |  |
Csak megfogant bennem, és leírtam. Döntse el ki-ki, hogy benne él-e még az a gyerek, aki valaha volt?! Hogy miképp is él bennem az egykori srác...leírtam.
Varázskert
A fiúcska várt. Ott állt a tisztás szélén és a sűrű erdőt kémlelte. Várt valakit! Nem tudta ki lesz az, de tudta, érezte, hogy jönni fog, mert jönnie kell! Kócos kis fején, barna hajjal játszott a szél. Hol jobbra, hol meg balra fújta tincseit, amiktől néha csak egyik szemével látott tisztán, és azon igyekezett, hogy kezével megfelelő időben elhessegesse rakoncátlan fürtjeit, mert nem akart lemaradni a látványról…! Az első perctől látni akarta azt, akire várt, már hosszú ideje! Hol egyik, hol másik lábára állt, olykor szandája élével összekenve hófehér térdzoknija szárát, melyen halvány csíkok jelezték türelmetlenségét. Kicsiny, nyakba megkötött napozó-nadrágján egy macifej díszelgett. Ezt a jelet viselte, mert ez illett legjobban hozzá, és mert ő ezt kapta. Kaphatott volna mást is! Lehetett volna világmegváltó Szupermen, vagy igazságosztó Toldi Miklós! De ő csak – maci maradt.
Szeme olykor már káprázott, ahogy belebámult a sötétbe. Néha már azt látta…amit látni akart, de ez csak csalóka játék volt, amit a képzelete művelt ártatlan gyermeki lelkével.
Ám most tényleg lépteket hall…tisztán kivehető léptek neszét, és felé tart! Kicsi szíve zajosan kalapálni kezdett, úgy, hogy keveredett hangja a léptekével.
„Itt van, megjött!” – estek ki félig csukott száján a szavak. Lehunyta szemeit, mert hirtelen akarta meglátni, teljes alakjában a jövevényt, nem levelekkel félig eltakarva. A lépések közeledtek, és mintha vékonyka hangon valaki dudorászott is volna! A kisfiú érezte, ahogy vére úgy száguld ereiben, mint egy vonat, amely megszabadult súlyos árukkal megrakott teherkocsijaitól! De nem nyitotta ki a szemeit. Várt, türelmetlen-türelemmel, várt! Már a dudorászás dallama is kivehető volt, ahogy közeledett az a valaki. Talpai alatt ropogott a letöredezett ágak sokasága, és a recsegések nagyságából meg lehetett ítélni, hogy az „ágtaposó” nem egy robosztus, nehéz alkatú személy, hanem egy kicsinyke Isten-teremtmény! A dallam elhallgatott!
A kislegény szeme úgy pattant fel, oly hirtelen, mintha egy rugó lett volna beleépítve. És ott állt előtte egy fodros-szoknyás, coffos, mosolygós – lányka! Lábán lakkozott cipőcske, szépen masnira kötve, úgy, ahogy illik! Nagy, kerek szemekkel nézte a felbukkanó idegent, de megnyugodott kisé, mikor látta, hogy az csak egy ártatlan kisfiú. Szemük sugara egybefonódott, és a legénykét megérintette a leányka tekintetének szomorúsága. Tisztán, igazán érezte ezt, a kisleány hiába próbálta mosollyal eltakarni!
„Gyere, mutatok neked szépet!” – ajánlotta fel, minden kérdezés nélkül a kis-lovag, és kezeit kinyújtotta a leány felé. Az ijedten tette hátra mindkét kezét, mintha attól félne, a fiú rácsap az övével! Tekintete a napozó-nadrágon virító macira esett.
„Olyan, mint te!” - mondta gondolkodás nélkül a fiúnak, de kezét továbbra is hátul tartotta.
„Ez nem olyan, ez…én vagyok!” – felelt rá határozottan a legény.
„Jössz?” – ismételte meg invitálását, kezeit továbbra is a leány felé kinyújtva.
„Mit akarsz mutatni, itt a nagy semmi kellős-közepén?”- próbálta kitalálni a fiú gondolatát.
„Majd meglátod, csak gyere velem!” – mondta kedvesen, miközben egyik kezét leengedte maga mellé.
„Menjünk.” – szólt a leányka, de hangján érződött a bizonytalanság. Kezét nem nyújtotta a kis legénynek, úgyhogy némi tétovázás után zavartan vette vissza ő is kinyújtott kezét.
Az erdő szélétől némi járás után egy kerthez értek. Díszes kapuja volt, tele mindenféle ábrával. Gyerekkéz alkotta őket. Bizonytalan volt az alakok formája, és némelyiket csak a képzelet erejével lehetett felismerni. A legfurcsább az volt, hogy az egész kertből – mert a kisfiú így hívta – csak a kaput lehetett látni!
Megálltak előtte. A kis-vitéz a lány szemébe nézett. Valami idegen, hideg tekintet nézett vissza rá. A fiúcska keze a kertkapu kilincsére fonódott. Lenyomta.
A kapu engedelmesen, nyikorogva kitárult.
Vakító fény csapott a szemükbe, olyan erővel, hogy a leányka szeme elé kapta kezeit, hogy védje vele őket. A fiú bele nézett a szikrázó fénybe! Ő már tudta: nem lehet tőle megvakulni! A kislány egy ideig még takarta szemeit, de lassan ujjai között kipislogott. Aztán hirtelen elkapta arca elől kezeit. Ámulat tört utat lelkéből, de csak annyit tudott mondani: „Ez szép!” Aztán szótlanul nézte az elé táruló látványt.
Egy játszókert volt. Tele mindenféle játékkal, amit csak egy gyereklélek elképzelhet! Mászóka, hinta, homokozó, libikóka és még sok minden, amit egyszerre átlátni szinte lehetetlen volt! A lányka szája a csodálattól tátva maradt. Nézte az ezer színben pompázó kis teret és arra várt, hogy biztatást kapjon arra, hogy „menj, érezd magad jól!” A legény oldalt pillantott a lányra, aztán a legközelebbi libikókára nézett. A kislány megértette! Kézen ragadta a fiút és vidám kacagással kisérve birtokba vették az „egyszer fenn – máskor lenn” játékszert. Nagyokat nevettek. Örömük dalként visszhangzott vissza a tiszta kék égből, mintha angyalok csintalankodnának szabadidejükben. A kislány szinte belehevült a játszadozásba! Egymás után szaladt kipróbálni a kert minden játékát! A fiúcska boldogan szaladt a nyomában, mert úgy érezte – ezt a játszótársat várta, ő az, akivel önfeledten játszani akart már régen! Az idő múlásával csitult a leányzó játszókedve. Már a legénynek kellett elől menni, ha új játékra akarta csábítani őt. A kacagás is szelíd mosollyá fakult. A lány már csak hagyta, hogy játszanak!
A fiú megérezte ezt a változást és ő is, egyre jobban kezdte magát visszafogni. Bár nem akarta! Ő annyi várakozás után szeretett volna kimerülésig és még aztán is játszani ezzel a sok, számára kedves játékszerrel, amit az ő képzelete hozott létre, ide ebbe a kertbe!
A kislány, ha egy újabb játékot akart kipróbáltatni vele a fiúcska, először szemeivel végig mérte, kezeivel megtapogatta annak felületét, és egyre ritkábban és egyre halványodó mosolyt küldött cserébe, ha elfogadta az invitálást. A legényke érezte, de nem értette a leány megváltozott hangulatát!
„Mit csinált rosszul? Hova tűnt a kezdeti öröm és kacagás? Miért lett szomorú a lány?” - ilyen kérdések gyötörték tiszta, gyermeki lelkét, de a válaszokat nem tudta rá. És a kedvetlenség rajta is kezdett erőt venni. Már nem akarta, hogy másik játékot próbáljanak ki, már nem akarta, hogy jókedve legyen………már nem akart….. semmit!
Visszakerültek valahogyan arra a libikókára, amin először olyan jól érezték magukat. A fiú most nézett végig először a leányon. Nagy meleg barna szemek néztek vissza rá, melyek most is olyan szomorúak voltak, mint amikor meglátta az erdőből kibukkanva.
Szép hosszú szőke haj, amely leért a leány válláig, mint koszorú ölelte körbe tündéri ábrázatját. Szépen metszett száját szinte összeszorította, talán attól való féltében, hogy olyan szavak esnek ki rajta, amiket nem akar kimondani. Pedig olyan szép volt, olyan lányosan szép, hogy csak kirakatokban látni hozzá hasonlót!
A libikóka lelassult, majd megállt. A fiú a saját részét a földön tartva belenézett a leány szemébe. Semmit nem tudott onnan kiolvasni! Óvatosan visszaengedte a saját részét úgy, hogy a lány lába is érte a földet. Az hirtelen hátra csusszant az ülőrészről és a fiú lehuppant a földre. Halk, gúnyos kacagással kísérte tettét a lányka, szinte elégtétel érződött nevetéséből. A fiú felállt, leporolta nadrágját és ismét szembe nézett a „tettessel”!
„Csak nem fájt?” – érdeklődött csilingelő hangon a leány, miközben az iménti gunyoros, szaggatott nevetést egy percre se hagyta abba. „A fiúknak nem szabad sírni!” – figyelmeztette kioktató hangon a legényt, akinek szemében megjelent a fénysugarat ezerfelé szóró kövérkés csepp. „Nem sírok! Csak nem értem mire volt ez jó, neked?” – hangsúlyozta szinte szavanként a fiú. A könnycsepp, ahogy jött, úgy veszett a semmibe és helyét elszánt akarat, dac és végtelen szomorúság kerekítette olyan nagyra, hogy a fiú úgy érezte nem is valós ez az egész, csak álmodja! De mindjárt vége, már nem tart csak egy percig, vagy addig se! Mert ha nem, szétveti a tűz a lelkét!
„Valami……szépet ígértél nekem, hogy azt fogsz mutatni,… ha jól emlékszem?! Most, hogy már jót játszottunk, szeretném végre látni! Vagy csak becsaptál?” – hangsúlyozta olyan éllel ezt az utolsó mondatot az angyalarcú leányka, hogy a fiú hirtelen nem értette, mit kérdezett tőle.
„Szépet? Hiszen – ez maga a szép! Ez a kert, a hintákkal, a homokozóval, a sok-sok játékkal, és a ……..fénnyel, mely belőle árad! Hiszen ez ő „teremtette meg” magából, az álmaiból, a vágyaiból! Ez ő, ő maga!”
„Már nem fontos, nem számít.” – mondta olyan keserűséggel, hogy belejajdult a szíve. „Szóval……becsaptál?! Tudtam én, hogy nem vagy te olyan nagy „legény”, hogy te, nekem szépet tudj mutatni. Nem vagy te, csak egy hencegő legényke! Semmi más!” – ostorozta kíméletlenül a leány, és érződött a hangján a megvetés és a szánalom.
„Igen! Becsaptalak. Csak azt akartam, hogy játssz velem egy kicsit. Semmi mást. ezért hazudtam neked a szépet, a csodát. Bocsáss meg nekem, ha tudsz!” – mondta olyan őszintén a fiú, hogy a leányka csak annyit tudott szólni, hogy „felejtsük el!” Aztán nagylelkűségre szánva magát felajánlotta a……barátságát!
De a fiú már döntött! Tudta, hogy a lelkét szakítja ketté, mint egy nagyra sikeredett papírlapot, de fájjon bár örökké, ezt kell tennie!
„Megtisztelő az ajánlatod, de inkább maradjunk egymásnak – idegenek, mint, ahogy eddig is voltunk! Nem jár semmivel, nincs kötelező mosolygás, nem kell egymásra figyelni, és nem kell titkolni, amit nem lehet kimondani! Ugye megérted?!
A leány csak hallgatott. Értette is, meg, nem is! Akarta is mondani, hogy……..de aztán nem szólt. Lehajtotta lenszőke fejét és lassan, óvatosan arra indult, amerről jött.
A fiú ráemelte szemeit és nézte, csak bámulta, ahogy csinos alakja eltűnik a …. semmibe!
A fény, mely eddig vakítóan világított, hirtelen kihunyt. Szemhunyorító szürkeség lett úrrá a helyen. A fiú még mindig ott állt, azon a helyen, ahol a lány magára hagyta.
Ő nem félt a derengő, szűrődő félhomálytól. Az ő szeme már - megszokta. Lassan odacsoszogott a fához, melyet úgy szeretett ölelni. Nem volt más, akit ölelhessen, akihez szólhasson, hát ez a fa pótolt mindent, amit pótolni lehetett. Körbefogta kezeivel, úgy tapadt hozzá, mint anyjához a riadt gyermek, és üres tekintettel bámulta azt az ösvényt, ami a lánykát elvitte. Testén érezte a fa melegét, cirógatását, ahogy ágaival simogatóan körbe öleli. Fázott, magányos volt, mint mindig! De most különösen annak érezte magát. Ez volt az első leány, aki kíváncsi volt a maga teremtett világára. Arcát erősen odaszorította a törzshöz és… az a csillogó valami, kibuggyant a szeme sarkán, majd elindult azon az úton, amit már egykoron más cseppek belevéstek a gyermeki arcba.
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Victoria Secret (#25274) | 2012. május 24. 10:11 |
A kedvencem ez az írás. Talán mert én is jártam egyszer egy varázskertben. ...:) | |
| |
2. Herbák István András (#22764) | 2011. január 10. 16:17 |
Marika! Valami hasonló az én gondolatom/taim is, mert egy kicsit...hangulatfüggő is ez az iromány! Ha akarom...fehér, ha akarom...fekete! | |
| |
3. Tallászné Mária (#22756) | 2011. január 10. 14:04 |
Már régebbről ismerem ezt a történetet, de mindig szíven üt, mekkora fájdalmat képes okozni egy-egy "különleges" gyermeknek, ha szembesülnie kell vele, hogy ő MÁS. Fel kell nőni ahhoz, hogy megértsük, milyen jó is, hogy van egyéniségünk, nem olvadunk bele a szürke tömegbe. István, ma ez jutott eszembe erről a történetről, de lehet, hogy holnap egészen mást írnék.... | |
| |
